Az elöltöltő fegyverek tűzgyorsaságának növelése sokáig jelentett megoldhatatlan problémát a fegyverkonstruktőröknek. Nem véletlen, hogy sokáig az egyetlen kézenfekvő megoldást a többcsövű seregbontók alkalmazása jelentette. Az alapelv egyszerű volt: rögzíts egymás mellé több elöltöltő csövet, tedd valamilyen lafettára, kösd össze a gyúlyukukat, hogy egy gyújtással az összes cső elműködtethető legyen.

Konrad Kyeser seregbontó ábrázolása

A seregbontók azonban nem csak a tűzgyorsaságot, hanem az adott pontra koncentrált tűzsűrűséget is képesek voltak hatékonyan növelni. Az első seregbontók már igen korán, a 30 éves háború alatt megjelentek. A vízszintes elrendezésű, kerekekkel szerelt lafettával bíró Ribauldequin lövegeket III. Edward angol király alkalmazta először.

Jörg Kölder kézi seregbontó ábrázolása 1507-ből

Kérdéses, hogy a szórólövegek családjába sorolhatóak-e a több – kettőnél mindenképpen több – csövű kéziágyúk is. Ezek az eszközök korán, az első kézi ágyúkkal egy időben jelentek meg. Nehezen mozgatható, megkérdőjelezhető hatékonyságú eszközök voltak. Az elv azonban sokáig kitartott, elég csak a Nock-féle kovás kézi seregbontóra gondolni, mely szolgálatban állt még a napóleoni háborúk idején is.

A lafettára szerelt tüzérségi eszközök is hosszú karriert futottak be, hiszen az egy csövű eszközök újratöltésének felgyorsulása csak a 19. század második felében történt meg. A több csövű szórólövegek sok kaliberben, sokféle csőelrendezéssel, sokféle hordszerkezettel készülhettek. A statikus változataikat ideiglenes és állandó erődítésekben használták, feladatuk a gyönge, veszélyeztetett pontok védelmének erősítése volt. A kerekes lafettára szerelt változatok ugyanakkor együtt haladhattak a sereggel.

I. Miksa német-római császár többcsövű hadigépezete

A képeken látható eszköz a bécsújhelyi múzeumban található eredeti

Nock 7 csövű kovás puskája

darab másolata. A kultúrkörünkben, végvári harcok során használt seregbontók általában páratlan számú csővel rendelkeztek, melyek egy vagy két sorban helyezkedtek el. A csövek gyújtását egy csatorna biztosítja, melyben a csövek gyúlyukai helyezkedtek el, s melyet a tüzér a töltés után teljes hosszában felporzott. A serpenyő biztonságosan zárható volt, s a töltött eszköz mellett folyamatosan fém edényben parazsat tartottak, mely segítségével szükség esetén bármikor, bárki által süthető volt a fegyver. Ha a gyújtás középen történt, akkor a középső cső elműködése után a csövek párban sültek el. Ha a szélről történt, a csövek sorban egymás után sültek el. Ez esetben a fegyver szórása vélhetően nagyobb volt.

15-16. századi 40 csövű seregbontó

A fegyverek kalibere igen változatos volt. Megtöltésük időigényes volt, így hatásuk nem érhetett fel a kartácstöltetre töltött ágyuk hatásával. A seregbontók nem voltak versenyképesek más tüzérségi eszközökkel szemben, s a fejlődésük folyamán szép lassan gyalogsági támogatófegyverré váltak. Az amerikai polgárháború idején érdekes módon még megtalálhatóak a klasszikus formájú többcsövű szórólövegek is, mint például a Billinghurst 25 csövű löveg, melybe egy keret segítségével hátulról kellett tölteni a 25 db porral egyesített lövedéket. A lövést egyetlen darab csappantyú váltotta ki, a gyújtás a töltényűrökbe fúrt csatornákon keresztül érte el a szomszédos cső töltetét.

Nordenfeld szórólöveg. Ilyet láthatunk a Lajta monitoron is.

A seregbontók közvetlen leszármazottai a többcsövű szórólövegek, mint például a Gatling, vagy a képen látható osztrák-magyar hadihajókon rendszeresített Palmkrantz-Nordenfeld Mitrailleuse. E többcsövű eszközök már hátultöltő rendszerűek voltak, de a töltési-lövési folyamat ismétléséhez még nem a lőszer visszarúgását használták fel, hanem kézi erővel működtették az ismétlőszerkezetet. A fejlődési folyamat utolsó állomása a ma is ismert és használt géppuska volt, mely kifejlesztésében a legnagyobb érdemekkel Hiram Maxim bírt. De a géppuska története már egy másik sztori…

Németh Balázs

Köszönet Felföldi Jánosnak, és a Bornemisza János Hagyományőrségnek!