Az amerikai polgárháború a hadművészetet nem újította meg alapjaiban, ugyanakkor kétségtelen tény, hogy annyi izgalmas, új fegyverkoncepció még sohasem jelent meg más háborúban, mint észak és dél konfliktusában. Ennek több oka is azonosítható. Egyrészt mindkét fél minimális idő alatt, minimális méretről kellett növelje saját haderejét, és egyszerűen az állami arzenáloknak nem volt akkora gyártási kapacitása, mely lépést tudott volna tartani a robbanásszerű létszámfejlesztéssel. Más lehetőség nem volt, mint bevonni a polgári gyártókat, és beengedni a változatos típusú, szerkezetű fegyvereket. Másrészt az északi lovasság még ezen a hadseregen belül is különleges státussal rendelkezett: ez volt a hadsereg tesztlaboratóriuma, ahol kisebb léptékben ki lehetett próbálni minden koncepciót.

A lovas katona igényli az elöltöltőnél könnyebben kezelhető tűzfegyvert, ezért a hátultöltő koncepciókat jóval nyitottabban fogadták, mint az elsősorban zárt harcrendek alkalmazására szocializált gyalogság. A hátultöltő koncepció növelte a tűzgyorsaságot, ugyanakkor nagymértékben könnyebbé tette a fegyver kezelését.

A korai csappantyús hátultöltő fegyverek – ahol a lőport és lövedéket egy egységként kellett a töltényűrbe tölteni, a csappantyút pedig külön kellett a lőkúpra helyezni – legnagyobb problémája az volt, hogyan lehet a csőfar és a zár közötti hézagot szigetelni. A modern lőfegyverek esetében ezt a feladatot a töltényhüvely látja el, mely a lőporgázok hatására kitágul a töltényűrben és gátolja a hátrafelé törő lőporgázok útját.

A csappantyús hátultöltők ezt a rést szigetelni nem tudták, így legyen szó bármely koncepcióról – Sharps, Burnside, Smith, Gallagher, Burnside, stb… – valamennyi gáz mindig távozik a résen, ami megégetheti a katona kezét, arcát. A hátultöltő rendszer így igazán akkor vált csak általánosan használható koncepcióvá, amikor elterjedtek a fémhüvelyes lőszerek.

A Gwyn and Campbell karabély története 1856-ban kezdődik, amikor Henry Gross Tiffin, Ohio városban működő puskaműves 10,052 számon szabadalmat nyújtott be egy hátultöltő koncepcióra. A szerkezet lelke egy mozgó töltényűr volt, mely a sátorvasként is funkcionáló nyitókar lefelé mozgatása után hátrafelé mozdult és felfelé megnyílt. A lőport és lövedéket tartalmazó papír, vagy szövet hüvelyű töltényt ebbe a töltőkamrába kellett helyezni, majd visszazárni a szerkezetet. A reteszelés a csőfarba épített váll végezte, melyre illeszkedett a záráskor előremozduló kamra torkolata. Ez valamennyire a lőporgázokat is szigetelte. A fegyver gyártására testvérével vállalkozást is alapított Gross Arms Company néven. A koncepciót 1857-ben a hadsereg is tesztelte, de nem találták kielégítőnek: a zárhézagon kifújt a lőporgáz, a szerkezet pedig hajlamos volt elakadni a szennyeződés hatására.

A Gross 1859-ben újabb szabadalomban (25,259) foglalta össze újításait. Kényelmesebbé, biztosabbá tette a koncepciót: a töltőkamra tengelyét már nem a zártest végére, hanem közepére helyezte, így a kamra torkolata nem emelkedett ki túlságosan a cső síkjából. A reteszelésen is változtatott: a váll immáron a töltőkamra torkolatába került, ami javította a fegyver működésbiztonságát. A töltényt még mindig a töltőkamrába kellett elölről behelyezni.

A modell nem nyerte meg a hadsereg tetszését, ugyanakkor a polgárháború kitörésekor minden azonnal elérhető típus iránt jelentősen nőtt az érdeklődés. Két Hamilton, Ohioban működő vállalkozó vásárolta meg Gross szabadalmainak használati jogát és Cosmopolitan Arms Company néven vállalkozást hozott létre gyártásukra. Az Edward Gwyn és Abner Caruthers Campbell által alapított vállalkozás biztosra ment, ugyanis Cambell testvérének kitűnő kormányzati kapcsolatai voltak. Az első rendelés meg is érkezett 1862 nyarán 1140 db logvassági karabélyra, melyet a 6. ohioi lovasezrednek szántak. Néhány apró módosítást ugyanakkor kértek a fegyveren. A tok öntött, helyett kovácsoltvasból kellett készüljön, a fegyver éles sarkait le kellett dolgozni, a lakatnál erősíteni kellett a tokot. A fegyver sikeresnek volt mondható, az első rendelést további öt követte. A polgárháború végéig kb. 8400 darabot vásárolt az északi hadsereg.

A második megrendelés előtt azonban komolyabb módosítás is történt a szerkezeten. Gwyn és Campbell önálló szabadalmat nyújtott be, hogy kiváltsák Gross eredeti zárkoncepcióját. A 36,709 sz. szabadalom zárszerkezete egyszerű, és erős megoldás. Szakítottak a töltőkamrás koncepcióval, a töltényt közvetlenül a csőfar töltényűrébe kellett helyezni. A zár a nyitáskor hátra mozdult és lefelé nyílt, hogy a töltőnyílás szabaddá váljon. A reteszelést a zár első oldalán kialakított hengeres szemölcs végezte, mely egyben a lőporgázokat is szigetelte némiképp.

A fegyver megnevezése a korabeli dokumentumokban igen kesze-kusza. Nevezik Cosmopolitan karabélynak, Gwyn and Campbell karabélynak, „Grapevine” (szőlőtő – köszönhetően a sátorvas/nyitókar szokatlan formájának) karabélynak, de nevezik Union karabélynak is. Alapvetően az első rendelés fegyvereit nevezhetjük Gross Patent karabélynak, a többit pedig Gwyn and Campbell karabélynak, ha helyesen szeretnénk eljárni. A Cosmopolitan karabély mindkét modellre alkalmazható, hiszen ez a gyár készítette őket, ahogy a  Union karabély is megfelelő megnevezés mindkettőre, mivel minden egyes darab tokjára marketing célokkal a „Union Rifle” feliratot nyomták.

A filmben szereplő darab 1864 októberében készült Gwyn and Campbell karabély, mely igen jó állapotban vészelte át a háborút. A 20”-es cső barázdák közt mért átmérője 0,532”, míg az oromzatok közt 0,504-505” mérhető. A cső három jobbos huzaggal rendelkezik, az emelkedése 1:50-0:52”.

Minden eladott fegyverhez a Cosmopolitan Arms 100 db töltényt is szállított, ugyanakkor ezek pontos paramétereit nem ismerjük. Annyi bizonyosnak látszik, hogy lőportöltetük 40 grain 1Fg-2Fg közötti szemcseméretű feketelőpor lehetett, lövedékük pedig 290-390 grain tömeg és 0,50 – 0,54” közötti átmérővel rendelkezett. Létezett papír és szövet hüvelyes töltény is.

A fegyver fogadtatása – ahogy szinte az összes többi hátultöltő lovassági karabély esetében is – igen megosztó volt. Volt, aki szerette, volt aki szerint azt a rendszeresítette, fel kellett volna akasztani.

Price őrnagy, a 8. iowai lovasezred tisztje szerint „semmit sem értek, embereket vesztettem a hadjárat során a fegyver használhatatlansága miatt.”

Bechtel százados, a 8. ohioi lovasezred tisztje is rosszallóan nyilatkozott a fegyverről: „néhány lövés után gyorsan elkoszolódik, annyira, hogy a szerkezet nem zár szorosan, és így kifújnak a lőporgázok”.

Jacob Hardin hadnagy szerint “minden lövésnél megégeti a katona arcát”.

Nem túl hízelgő értékítéletek, ugyanakkor ne feledjük, hogy ezek nem csak a Union karabély hibái, hanem szinte minden csappantyús hátultöltő fegyverre igazak.

A háború után az északi hadsereg raktárában közel 200000 db, akkorra már elavultnak számító hátultöltő lovassági karabély maradt, melyből közel 5000 db Union karabély volt. Ezeket megpróbálták eladni kereskedő cégeknek, akik a nyugat felé induló telepeseknek értékesítették azokat olcsó áron. 1878-ban mindössze 5 dollárba került egy ilyen karabély, és nem ez volt a legolcsóbb. A megmaradó készleteket végül a Bannermann vég vette meg ócskavas áron.

A Gwyn and Campbell / Union karabély szórása 30 méteren a reprodukált töltényekkel. Rendben van ez!

A Gwyn and Campbell kétségtelenül nem a legtökéletesebb hátultöltő, de a korai fegyverkoncepciók érdekessége, szerethetősége éppen ebben rejlik. A fegyvertörténet izgalmas szakasza volt az átmenet az elöltöltő és hátultöltő fegyverek között, mely számos éretlen, de zseniális koncepciót szült. Ezeket működtetni ma is igen nagy élmény.

Németh Balázs

2023. július