A hét elején két napot volt szerencsém eltölteni a déli végeken. Az első nap tovább vittük a mohácsi puskával történő lövészeti projektet, a második napon pedig a pécsi Janus Pannonius Múzeumban válogattunk leleteket a kollégákkal, valamint mértünk, vizsgáltunk egy nagy adag puskagolyót a mohácsi sík több pontjáról.

A kora újkori harcterek leggyakoribb hadilelete a lövedék. Ez érthető, hiszen a harcban földre hullott értékes egyéb felszerelések nagy többsége összegyűjthető. A harctér kitakarítása érdeke a győztes hadseregnek, amelyik minden bizonnyal rá szeretné tenni a kezét a hadizsákmányra, de a vérrel áztatott mező fosztogatása utána tovább folyik a helyi lakosok által is. A lövedék azonban egyrészt nehezen lelhető fel, másrészt pedig nem képvisel olyan értéket, melyért érdemes energiát áldozni.

Amióta a fémkeresők mindenki számára szinte elérhetőek, harctereink nagy veszteségeket szenvednek. A kincsvadászok letarolják az érékelhető leletanyagot, az értéktelen golyókat pedig összegyűjtik, zacskózzák, és ezzel meg is ölik tartalmukat.

A hadirégészet számára azonban ezek a leletek többet jelentenek, mint egy egyszerű műtárgy. A benne rejlő információ segíthet értelmezni a harc eseményeit. Elhelyezkedése, becsapódásának iránya, mérete, anyaga, formája mind apró részei nagy mozaiknak, melyből egyszer összeállhat az összecsapás képe.

A mohácsi sík szerencsére bőkezűen ontja a golyókat, és különösen a Majs mellett található középkori falunyom környékén tapasztalható nagy konfliktusra utaló sűrűsödés. Itt nem csak golyók, hanem egyéb tűz- és hidegfegyver-leletek, érmék bizonyítják, hogy a 16. század elején itt bizony történt valami komoly.

Az eddig fellelt több, mint 700 golyó nagy többsége 10-16 mm közötti ólomgolyó. Nagy többségük eddigi anyagvizsgálataink szerint nem tiszta ólom, hanem 4-74% között ónt tartalmaz ötvözőként. A Pap Norbert-féle kutatócsoport által feltételezett antimon, mint 5% körüli ötvöző jelenlétét eddig vizsgálataink alapján még nem tudtuk megerősíteni.

A lövedékek vizsgálata izgalmas feladat, melyet Bertók Gáborral, Haramza Márkkal évek óta folyamatosan végzünk. A legfontosabb az eredeti átmérő meghatározása, mely sokszor nem egyszerű feladat. Ez alapján tudunk ugyanis közel jutni ahhoz a fegyverhez, amiből kilőtték azokat. Különösen trükkös – de messze nem lehetetlen – eset, amikor erősen deformált golyót kell űrmérethez kötni. Az eddig fellelt 700 feletti lövedékből közel 400 esett már át pontos vizsgálaton, ezekből a lövedékekből pedig közel 80 darab anyagvizsgálaton is átesett már.

A lövedékek legjelentősebb halmaza szabályos, kerek golyó, melyet öntőformával állítottak elő. Van ezeken kívül azonban számos olyan lövedéktípus is, mely ettől jelentősen eltér. Ezekből a rendhagyó lövedékekből szeretnék most nektek mutatni pár jellemző típust.

1. Hengeres ólomrúdból vágott cikkely: A hengeres hasáb 10,7 mm-es, szép éles vágásnyomok láthatóak a peremén, alján benyomódás, mely arra utal, hogy alatti is lövedék volt, vagyis ez lehetett a csőben felül. Izgalmas a lövedék, hiszen van analógiája az 1541-re datált kopaszi-zátonyi leletanyag egyik csövében, mely szintén hasonló módon egy golyóval, és felette egy vágott hasáb lövedékkel van megtöltve. A kapcsolatot tovább erősíti az űrméret: 10,7 mm-es átmérőjével illeszkedne a kopaszi-zátonyi csövekbe is. Az egymás fölé töltött lövedékek növelték a lövés stopphatását, a célzott személy egy helyett két sebet kapott. A két űrméretes lövedék eddigi tapasztalataim szerint nem csapódik be egymástól távol 50 méteres távolságon, vagyis inkább a célzott katona sebét tette súlyosabbá, mint hogy egyszerre több katona kiiktatására lett volna alkalmas.

2. Vasmagos, ólomköpenyes szakállaspuska golyó: a köpenyes lövedékek megjelenését jellemzően a 19. század végére tesszük, ugyanakkor bizonyíthatóan megjelentek már a 16. század elején is. Vas szakállaspuska lövedékek kerülnek elő magyarországi lelőhelyekről szép számmal, ugyanakkor ritka, amikor a vasmag ólomköpennyel rendelkezik. A vasmagot öntés előtt helyezték a kokillába, majd beöntötték az ólomolvadékot. Az ólomköpenynek több feladata is lehetett: egyrészt növelte a lövedék tömegét, másrészt javíthatta a tömítettséget, hiszen az ólom könnyen deformálható, könnyebb a lövedéket a cső tényleges űrméretéhez illeszteni.

3. Negyed vagy nyolcad golyócikkely lövedékek: ezek igen izgalmas lövedékek. Általában nagyobb űrméretű csövek lövedékeit vágták negyedekre, nyolcadokra, hogy valószínűleg kartácsként legyenek betölthetőek. A kartács – többes lövedék – nem csak a tüzérség lövedéktípusa volt. A sáncpuskákat ugyanúgy lehetett azokkal tölteni. Az első pontban említett töltettel ellentétben ezek szabálytalan formájuknak köszönhetően kiszámíthatatlanul repülnek, így valószínűleg sokkal inkább több ellenséges katona egyszerre történő kiiktatására szolgáltak. Hasonló lövedék került elő Zrínyi-Újvár ásatása során is.

4. Ólomgolyó kavics maggal: nagyon hasonló, de kisebb, 11,6 mm-es űrméretű golyó, mint a vasmagos, ólomköpenyes szakállaspuska lövedék. Érdekessége, hogy a kokillába egy kavicsdarabot helyeztek öntés előtt. Hogy ennek mi lehetett az oka? Számos megoldásunk lehet erre: a lövedék könnyítése azonos töltet esetében növeli a torkolati sebességet, laposabbá teszi a röppályát, tehát vérttel nem rendelkező ellenség esetében lehettek ballisztikai előnyei. De lehet, hogy a készítő egyszerűen nem rendelkezett elegendő ólommal, és így spórolt az anyaggal.

5. Öntőcsapos golyó: igen gyakori 16-17. századi harctereken az olyan lövedék, melyek esetében az öntőcsapot – az öntésnél túlcsorduló ólmot – nem vágják le. Ez természetesen rontja a lövedék ballisztikai tulajdonságait, mivel a golyó tömegközéppontja elcsúszik az öntőcsap irányába, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy az öntőcsaphoz rögzíthesse a katona a papírtöltény palástját. A papírtöltények egyik legkorábbi ábrázolása Martin Löffelholz nürnbergi polgár 16. század első évtizedére datált kódexében található.

6. Középen átfúrt lövedék: A képen látható ólomlövedék izgalmas darab. Olyan, mint egy gyöngy, és igazság szerint egyáltalán nem biztos, hogy nem az. Ugyanakkor van analógiánk hasonló lövedékre. Martin Löffelholz már említett kódexében találunk ábrázolást több olyan lövedékről is, melyeken öntéskor egy vasszeg öntőformába helyezésével furatot alakítottak ki. Ebbe lehetett helyezni különböző olyan alkatrészeket, melyek növelték a golyó sebzőképességét.

7. Több részre vágott kiskaliberű golyók: számos olyan lövedékdarab is előkerült a harctérről, melyek 11-13 mm űrméretűek és jól láthatóan egy golyó szétvágásával készítették őket. Feltételezhető, hogy a harcos célja ugyan az volt, mint az első típusú lövedék esetében: a célzott katonát érő seb súlyosságát növelni. Ezek a lövedéktípusok elsősorban kis lőtávolságra lehettek alkalmasak, hiszen a szabálytalan formának köszönhetően egyenesen biztosan nem repültek.

8. 46,7 mm-es tiszta ólomból készült ágyúgolyó: a tekintélyes tömegű lövedék már nem a kézilőfegyver lövedékek halmazába tartozik, hanem tüzérségi lövedék. A tömege és átmérője alapján tiszta ólomból készült, ami igen szokatlan a tüzérség lövedékei esetében. Az ágyúk golyói ugyanis jellemzően az ólomnál kisebb sűrűségű anyagokból (vasból, kőből) készültek. Az ólom nagy sűrűsége nagy tömegű lövedéket eredményez, könnyű deformálhatósága pedig a tömítettséget is javítja. Mindezeknek köszönhetően azonos töltettel kilőve az ólomgolyó jóval nagyobb gáznyomást hoz létre a csőben, mint a vas, vagy kőgolyó. Az ólom ugyanakkor drágább alapanyag is, így sokkal inkább használták azt puskalövedékekhez, mint ágyúgolyóhoz.

A fellelt lövedékek száma persze folyamatosan nő a Janus Pannonius Múzeum közösségi régészeti projektjének köszönhetően, így biztosak lehetünk abban, hogy ez a kép 2026-ig még pontosabb és még színesebb lesz. Természetesen erről is beszámolunk majd nektek.

Németh Balázs

Janus Pannonius Múzeum, Mohács 500 Kutatócsoport