A kapott torkolati sebesség adatok tükrében következő feladatunk, hogy elemezzük a lövedék röppályáját, vagyis külballisztikai képességeit. Ebben a QuickTarget nevezetű ballisztikai szoftver lesz segítségünkre, melyet széles körben használnak ilyen jellegű szimulációk elkészítéséhez. Három fő tényezőt szeretnénk vizsgálni:

Az első kérdés, hogy mennyi a maximális lőtávolsága a lövedékeknek, vagyis mi a legnagyobb távolság, melyre a lövedék elrepülhetett ideális kiindulási szög esetén? Ez segít meghatározni adott pontból (a harcrend feltételezett helyétől) azt a távolságot, melyen belül egyáltalán golyókat kell keressünk. Az ideális szögben kilőtt lövedékek becsapódáskor már jellemzően nem kapnak gurulatot, hiszen közel függőlegesen zuhannak vissza a földre.

A kor lövészei azonban ritkán tüzeltek ebben a szögben, sokkal inkább a talajjal közel párhuzamosan közvetlen irányzással vették célba az ellenséges katonát vagy harcrendet. Ilyen esetben, ha a lövedék célt téveszt, nagy valószínűséggel gurulatot kap a talajon, akár többször is felpattan, tehát a becsapódási ponttól még nagy távolságot tesz meg. A felpattanások során még sebesíteni is képes, tehát harcászati értelemben még hasznos tartományról van szó. Egy biztos: a felpattanó lövedékek maximális lőtávolsága biztosan az ideális szögben indított lövedékek maximális lőtávolságán belül lesz.

Izgalmas használati módot azonosíthatunk ugyanakkor az orsai csata ábrázolásán, ahol az arkebúzosok a hátsó vonalból egyértelműen magas szögben felfelé tüzelnek, vagyis egy bizonyos területet terveznek tűz alatt tartani, nem közvetlenül céloznak az ellenségre. Ennek két oka lehet: ki lehet használni az így megemelkedő lőtávolságot a mögöttes harcrendek elérésére, és elkerülhetjük, hogy a lövészek előtt álló saját csapatokat találják el. A legnagyobb lőtávolság értelmezése tehát e szemszögből is fontos.

Második kérdés, amit vizsgálni szeretnénk az, hogy a kilőtt lövedék milyen pásztázó képességgel rendelkezett? A korabeli arkebúzok nem rendelkeztek magasságban állítható irányzékokkal. A csőtorkolatra forrasztással rögzítették a célgömböt, a nézőke pedig oldal irányban volt állítható a fecskefarkas illesztésnek köszönhetően.

Ez azt jelenti, hogy a fegyverek egy bizonyos lőtávolságra voltak belőve. A pásztázóképesség azt mutatja meg, hogy a lövedék röppályája milyen távolságig marad olyan magasságban, hogy az sérülés okozására legyen képes, vagyis meddig marad a lövedék egy felnőtt ember magasságában. Minél nagyobb ez a tartomány, az értelemszerűen harcászati szempontból annál előnyösebb, hiszen a katonának nem kell alá, vagy fölé célozni. A célpont magasabbra helyezésével természetesen lehet ennél nagyobb távolságra is célzott lövést tenni, de harcászati felhasználás szempontjából ez mégiscsak fontos érték.

A harmadik kérdés arra keresi a választ, hogy a lövedék meddig rendelkezik megfelelő energiával ahhoz, hogy nem páncélozott cél esetében sebesülést okozzon, vagyis képes legyen átütni az emberi bőrt és a mélyebb szövetekbe hatolni. Ennek eszköze az a grafikon lesz, mely a megtett távolság viszonylatában mutatja meg a kilőtt lövedék mozgási sebességét és energiáját. A sebesítés határát ökölszabályként 100 J-ban húzhatjuk meg 12 mm-es űrméretünk esetében, ugyanakkor a tényleges sebesülés lehetőségének vizsgálata majd egy későbbi fázis, a célballisztika feladata lesz.

Mindezekhez elengedhetetlenül fontos ismerni a kilőtt lövedék alaki tényezőjét. Ez egye olyan egyedi módosító, mely minden külballisztikával foglalkozó képletben benne van. A szám jellemzi azt, hogy az adott lövedékformára hogyan hat a közegellenállás. Ennek kiszámítása a lövedék két ismert távolságon mért sebességéből lehetséges.

Ballisztikai szimulációink során a következő alapelveket követtük. A kapott torkolati sebesség adatok segítségével mind a minimum, mind a maximum értéken alapuló szimulációt elkészítettük, hogy képet kapjunk azokról a hatérértékekről, melyeken belül lövedékünk teljesítménye mozog.

A szimulációk alapjai mindig átlagértékek, hogy a töltés egyenetlenségéből és puskaporminőség ingadozásából adódó eltérések hatása csökkenthető legyen. Mivel a lövedék tömege is befolyásolja a röppályát, ezért minden ötvözet esetében elkészítjük a szimulációt. Első feladatunk az ólomlövedék külballisztikájának elemzése.

11,27 mm átmérőjű, 8,49 g tömegű ólomgolyónk legalacsonyabb sebességét a No. 7. puskaporral 440,7 m/s-mal, legnagyobb sebességét pedig a No. 6. puskaporral 535,3 m/s-ra mértük. Ez 824,3-1216,5 J közötti torkolati energiát eredményez. A maximális lőtávolság 28,5-29,1 kiindulási szög esetében 1006-1037 m lehetett. A maximális pásztázóképesség (a lövedék röppályája benne marad a 170 cm magas embertest magasságában) 265-283 méter volt, vagyis messze több, mint amire sima csövű fegyverek esetében szükségünk lehet. A lövedék sebesítőképességét 367-400 méterig tartotta meg.

Mit mondanak nekünk ezek a számok? Egyrészt az, hogy a legkisebb és a legnagyobb torkolati sebességű lövedék röppályája között nincs olyan jelentőségű különbség, amely jelentős hatással lenne a harcászati alkalmazásra. Mindkét kilőtt lövedék a harctér közel azonos (265-283m) területét volt képes pásztázni a lövész előtt. A lövedékek maximális lőtávolsága is igen hasonló (1006-1037 m), miközben a sebesítőképesség külső határa sem tér el jelentősen (367-400 m).

Minden olyan fegyver, melyet 16. század elejéről származó általunk ismert arkebúz magasságban nem állítható nézőkével rendelkezik, ami korlátozza a harcászat felhasználást. Aki már lőtt nyílt irányzékos fegyverrel nagy távolságra, az tudja, hogy a célgömb 100 méter távolságon is akkora, hogy kitakarhatja az egy ember méretű célt, vagyis a célzás bizonytalanná válik. A korabeli harcászatnak sokkal jobban megfelelhetett az, amikor a katona akkor sütötte el puskáját, amikor az ellenség szeme fehérjét is láthatta. Érdemes ezért megvizsgálnunk az e felhasználásnak megfelelő ballisztikai görbét is.

Ha feltételezzük, hogy a fegyver irányzékai erre a távolságra voltak alapvetően beállítva, vagyis 80 méteren belül kellett a golyónak oda találnia, ahová a katona rendezte az irányzékát, a következő értékeket kapjuk:

A lövedék sebessége 80 méter távolságon 292-327 m/s volt, vagyis torkolati sebességének 66-61%-át tartotta meg. Energiája ugyanezen a távon 362-453 J között lehetett, ami 44-37% energiamegtartást jelent. Ha a puskákat 80 méterre állították be, úgy a kilőtt lövedék 195-208 m között ért földet.

A külballisztikában itt sem láthatunk komoly különbséget, hiszen mindkét esetben megközelítőleg 200 méter távolságig lehetett úgy lövést leadni 80 méterre beállított irányzékokkal, hogy a lövés eltalálhassa az ellenséges egyes katonát. Ez közel van a késöbbi századokban megfogalmazott zárt harcrendek elleni simacsövű puskákból leadott sortüzek külső lőtávolság határához.

Érdemes megfigyelni, hogy a ballisztikai szempontból kedvezőtlen formájú ólomgolyó milyen gyorsan veszíti el sebességét és energiáját. 80 méteren torkolati sebességének már csak 66,3-61,1%-ával torkolati energiájának pedig mindössze 43,9-37,2%-ával rendelkezik. Ezek fontos információk, melyek célballisztikai vizsgálataink során lesznek használatosak.

Feltehetjük persze a kérdést, hogy ezek az energiahatárok alacsonyak, vagy magasak tulajdonképpen? Mindenképpen alacsonyabbak, mint a modern általános rendeltetésű hadilőszerek, melyek torkolati energiája ennél magasabb. Az 5,56×45 NATO lőszer esetében ez 1700-180 J, míg a 7;62×51 NATO lőszer esetében 3200-3300 J. Ugyanakkor lebecsülni sem szabad ezt a teljesítményt, mivel 80 méteren olyan energiára képesek, mely közel áll a 9 mm Luger lőszer torkolati energiájához.

Ezek az adatok birtokában kezdhetjük meg a célballisztikai vizsgálatokat. Tehát folyt. köv.!

Németh Balázs

Janus Pannonius Múzeum, Mohács 500 kutatócsport