„Kinézek a likon, hát ott a tömérdek liba a vízen, de valamit észrevehettek, mert elcsendesedtek, aztán kinyújtotta mind a nyakát, mert erősen gyanakodtak. Én meg – mutatta Matula, mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe, ahol legsűrűbb volt a nyak. Nyolcat szedtem össze, de még ment is el egypár, ami kapott, így volt.”

(Fekete István: Tüskevár)

Gyerekkorom felejthetetlen olvasmányélménye alapján én valahogy így képzeltem a tópuskás vadászatot. Az ember lesbe áll a parton, jó takarásban, aztán oda kell lőni azzal az ijesztően nagy puskával, „ahol a legsűrűbb a nyak”, aztán csak győzze összeszedni a temérdek madarat. A puska valóban ijesztően nagy, de egyebekben nem is tévedhettem volna nagyobbat…

Történelmi kutatások alapján elmondható, hogy a napjainkban is gyakorolt tópuskázás a 19. század első évtizedére alakult ki. Ezt megelőzően más-más módszerekkel rögzítették a fegyvert a csónakhoz a vízivad vadászata céljából. Viszont az utóbbi kétszáz évben már alig módosult a tópuskázás módja és felszerelési tárgyai. Habár megítélése változott és egyre kevesebben gyakorolják, a tópuskázás fontos és integráns része a brit vadászati kultúrának. Ha valaki csak a lövés kedvéért kezdene bele a tópuskázásba, akkor nagyon gyorsan csalódni fog.

A tópuskázásnak fontos szerepe volt abban, ahogy a vízivadvadászatot manapság gyakorolják a brit szigeteken. A BASC-t (British Association for Shooting and Conversation, kb. mint a magyar vadászkamara) alapítói is tópuskások voltak,  Stanley Duncan lett a szövetség első tiszteletbeli titkára, és Sir Ralph Payne-Gallway (a téma talán legtermékenyebb szerzője) lett az első elnöke.

A tópuskával való vadászat szelektív, és eredményes gyakorlásához szükséges az időjárás, a lővilág, az árapály viszonyok, a vízivad szokásainak pontos ismerete, ráadásul (ellentétben például az őzre történő cserkeléssel) még takarást sem tudunk alkalmazni. A vadásztól jó erőnlétet kíván meg az, hogy hason fekve kézi erővel hajtsa a csónakot, mialatt a kiszemelt vadat megközelíti. Elektromos vagy belső égésű motort tilos alkalmazni e vadászati mód gyakorlása során.

A rendszerint 1-1,75” űrméretű tópuskát egy direkt erre a célra készült, alacsony építésű csónakra rögzítik. A csónak formája lényegében a 19. század eleje óta nem változott. A közkeletű – és téves – vélekedés szerint a tópuskával való sikeres vadászathoz elég csak körülbelül a madarak irányába fordítani a fegyvert, és meghúzni a ravaszt, azonban ez távol áll a valóságtól: nagy gyakorlat és türelem szükséges a vad ilyen módon történő terítékre hozatalához. Az igaz, hogy egy sikeres lövéssel több vadat is sikerül elejteni, de mire lövéshez jut a vadász, több nap is eltelhet eredménytelenül.

Fontos, hogy a lőtávolság ne haladja meg a 60 yardot (kb. 55 méter), ez pedig nem könnyű mutatvány például egy takarás nélküli folyótorkolatban. Kétség sem fér hozzá, hogy ez a fajta zsákmányszerzés minden vízivad-vadászati mód közül a legnehezebb, ezért érthető, ha – akárcsak a múltban – csak nagyon kevesen vállalják az ezzel járó megpróbáltatásokat.

A partról történő vadászat során a húzó madarakra lőnek, és nagyon gyakori a hibázás, vagyis egy elejtett madárra több lövés is jut. A tópuskás ezzel ellentétben a vízen közelíti meg a madarakat, és egy lövéssel többet ejt el. A legeredményesebb lövések azok, amelyekkel a partközeli homokzátonyokon tartózkodó madarakat vesznek célba. A vízen úszó madarakra tett lövések ritkán sikeresek.

Ez a fajta vadászati mód csak akkor gyakorolható, ha az árapály egy bizonyos időben egy bizonyos szintet ér el. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kéthetes árapályciklus alatt mindössze két-három napig lehet eredményesen vadászni, feltéve persze, hogy nem fúj túl erősen a szél pont az árapály szempontjából legalkalmasabb napokon. Általában az a stratégia, hogy apály idején indulnak vadászni, és a dagálykor áradó vízzel térnek vissza, már világosban.

A fő zsákmányfajok a fütyülőréce, böjti réce, tőkés réce és a nyílfarkú réce, lúdféléket ritkán ejtenek el, talán azért, mert eltérő táplálkozási szokásaik miatt nem tartózkodnak a folyótorkolatban akkor, amikor a récefélék. A tópuskás a vadászat során mindig a mai kor vadászetikája által megkövetelt standardokat követi, és az a vágy hajtja, hogy felelősségteljesen hódoljon ennek a hagyományos vadászati módnak.

Egy második világháború előtti kutatás azt mutatta, hogy akkoriban 186 tópuska volt használatban az Egyesült Királyságban. A háború után ez a szám 105-re csökkent. 1967-ben a Brit és Ír Vízivadvadászok Szövetsége 100-ra becsülte a tópuskások számát az egész Egyesült Királyságban. 1979-re pedig már 50-nél is kevesebben maradtak. 1994-ben már csak 45 aktív tópuskás tartotta életben a hagyományt.

Egy 1995-ös felmérés szerint egy átlagos tópuskás egy szezonban hét alkalommal megy ki vadászni, és a teljes idény alatt négyszer jut lövéshez. A lövésenként elejtett madarak száma változó, de átlagban 16 körül van.

A tópuskák nagy mérete gyakran kelti azt a benyomást, hogy nagy távolságból válogatás nélkül vadásznak velük. Hatásos lőtávolságuk ugyanakkor sokkal inkább a bennük használt sörét átmérőjének, mint a puska méretének függvénye. A tópuskába rendszerint 4 mm-es sörétszemeket töltenek, de bizonyos esetekben az 5, illetve a 3,8 mm-es használata is indokolt lehet. A tópuskásokat, ahogy minden vizes élőhelyen vadászó személyt arra ösztönöznek, hogy térjenek át a nem ólomból készült sörét használatára, amint megfelelő alternatíva áll majd rendelkezésre.

A tópuskák öbnagysága 1-1,75 inch között alakul. A fegyverek méretét minden esetben az általuk kilőtt söréttöltet tömege (az úgynevezett „üzemi töltet”) határozza meg, és nem fordítva. Minden egyes unciányi söréttöltet 6 fontnyi puska-tömeget von maga után. Tehát ha például egy ½ fontnyi (8 uncia) sörétet kilövő tópuskát szeretnénk építtetni, annak tömege így számítható ki:

8*6= 48 font

48*0,454= ~22kg lesz a tópuska tömege

E vadászati mód biztonságos gyakorlását külön szabályzat, a „Code of Practice” szavatolja. Egyes rendelkezések a biztonságot szolgálják (például, hogy mindig legyen nálunk tartalék kikötőkaró, evezővilla és elemlámpa), mások inkább a vadászetika tárgykörét gyarapítják. Ilyen szabály például, hogy ha a célba vett madarak között védett fajhoz tartozó is látható, akkor tilos lövést leadni. Minden tópuskás köteles továbbá egy 12-es kaliberű, szerelt lőszeres sörétes fegyvert is magánál tartani, hogy az esetlegesen sebzett récéket mihamarabb megválthassa a szenvedéseitől.

De nem is az Egyesült Királyságban lennénk, ha nem volnának számunkra furcsa, speciális szabályok az eddigieken kívül. Vasárnap például tilos vízivadra vadászni többek között Anglesey, Cornwall, Devon és Yorkshire megyében, sőt egész Skóciában nem csak vasárnap, de karácsony napján is!

Bár Magyarországon elvileg nem tilos a tópuskás vadászat, kevés helyen tudnám elképzelni a gyakorlását, de nem kizárható, hogy vannak rá alkalmas területek, hiszen a briteknél sem csak a tenger mellett gyakorolták, hanem belvizeken is. Egyszer biz’Isten megpróbálnám. Amíg ez az álom megvalósul, addig itt vannak a megszokott vadászati módjaink és az elérhetőbb fegyverek, mondjuk egy jó Mortimer, vagy a klasszikus, elegáns Pedersoli duplapuska.

Forrás: wildfowling.com