A nyitott keretes Colt revolverek gyakran előforduló hibája az elakadás, amit a lőkúpról leeső csappantyúmaradványok okoznak. A hiba kiküszöbölésére több lehetőségünk is van: amerikai lövésztársak előszeretettel húzzák fel a kakast úgy, hogy a cső az ég felé néz, ami nem a legbiztonságosabb megoldás. A másik lehetőség, hogy a kakas felhúzása során 90 fokkal elforgatjuk a fegyvert, csak épp a csőt tengelyének irányában. Ez biztonságos, de nem túl esztétikus, gengszerfilmekbe illő fegyverfogás.

A műszaki megoldások közül egy működőképeset már bemutattunk, A Colt mizéria megoldása című írásban, most pedig egy régebbi, korabeli megoldást ismertetünk.

Benjamin Kittredge, akinek vállalata, a Ben Kittredge & Co. az 1870-es évekre a Colt egyik legjelentősebb értékesítőjévé vált, 1864. március 8-án kapott szabadalmi oltalmat találmányára az Egyesült Államok Szabadalmi és Védjegy Hivatalától. A műszaki megoldás lényege, hogy a dob mögött elhelyezkedő, az 1. ábrán (nem túl feltűnően) A-val jelölt fémlemez a helyükön tartja a csappantyúk egy részét, köztük az éppen elsütöttet is:

A második ábrán válik világossá, hogy a leesés védelem miért csak a csappantyúk egy részét érinti:

Az acélból, vagy más fémből készült, “B” jelzésű csavarokkal rögzített korong ugyanis nem teljes körív, hanem szabadon hagyja a csappantyúzás elvégzéséhez szükséges területet. Tehát a leglényegesebbet, az éppen elütött csappantyút megóvja attól, hogy a szerkezetbe esve elakassza a dobot. A fegyver elsütésénél az előbbiekből következően a kakas nem közvetlenül a csappantyúra csapott, hanem a védő fémlemezre, az adta át az ütést a csappantyúnak.

Elsőre tetszetős, “egyszerű, de nagyszerű” megoldásnak tűnik, de az internet nem bővelkedik információkban arra vonatkozólag, hogy aztán elterjedt-e széles körben. Igaz, az egybeszerelt lőszer megjelenésével ennek már nem is volt nagy jelentősége…