A Mosin –Nagant puskáról szinte mindenkinek van véleménye, hiszen apáink, nagyapáink vagy ezzel szolgáltak, vagy más fegyver híján ezzel vadásztak évtizedeken keresztül még az átkosban. A hiánygazdaság termékeként persze a renoméja is kellőképpen magasan volt – és van ma is – pedig aki már fogott a kezében svéd M96 Mausert, vagy svájci Schmidt-Rubin puskát, vagy magyar M43 ismétlőpuskát, vagy akár angol Lee-Enfieldet az tudja pontosan, hogy milyen egy jó hadifegyver. Nos, a Nagantnak kétségtelenül vannak előnyei – mint az olcsó előállítás, egyszerű és tartós szerkezet, könnyű karbantartás – de talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha már most azt mondom, hogy messze nem tartom a legjobb gyalogsági puskának.

Az orosz „háromvonásos puska” történetének kezdete a cári Oroszországban keresendő. Az 1880-as évek második felében – ahogy a legtöbb korszerű hadsereg – úgy az orosz haderő is egylövetű, egybeszerelt, feketelőporral és nehéz ólomlövedékkel töltött lőszert tüzelő puskát tartott rendszerben, a Berdan-féle puskát. A feketelőpornak és az ólomlövedéknek azonban megvoltak a korlátai, melyek nem tették lehetővé a fegyver hatásos lőtávolságának emelését. A feketelőpor által csőben hagyott szennyeződés kezelése bonyolult feladat volt, ahogy a cső ólmozódásának kordában tartása is megoldhatatlan kihívásokat támasztott a fegyvertervezők számára, melyek különösen fontossá váltak az ismétlőpuskák, valamint az automata lőfegyverek megjelenése idején. A nagy tömegű – ekkor már jellemzően 11 mm körüli átmérővel rendelkező – ólomlövedék csak bizonyos sebességre volt gyorsítható a csőben, mivel a 450 m/s-ot átlépve – természetesen az ólomötvözettől, és a huzagolás kialakításától függően – a lövedék már átugorhatta a huzagolást, vagyis a fegyver pontatlanná vált.

A hatékony választ a problémára a francia hadsereg adta először, mely 1886-ban rendszeresítette a Lebel puskát, az első általánosan szolgálatba állított gyalogsági tűzfegyvert, mely kiskaliberű, könnyű, 8 mm-es, fémköpenyes ólomlövedékét már nem feketelőpor, hanem a gyérfüstű „Pudre B” lőpor hajtotta. Az új fegyver megduplázta a gyalogsági puska pásztázó lőtávolságát, miközben a cső ólmozódása és a lőpor égéstermékének lerakódása is elkerülhetővé vált.

Európa hadseregei lépéskényszerbe kerültek. A cári Oroszország 1889-ben írt ki pályázatot a francia mintának megfelelő képességekkel bíró ismétlőfegyverre, melyre három terv érkezett. Három fegyverkészítő nyújtotta be pályamunkáját: az orosz Szergej Ivanovics Moszin, a belga Leon Nagant és a szintén orosz Zinovjev százados. 1891-ben a fegyver bizottság Moszin mellett tette le a voksát, de csak azzal a feltétellel, ha újratervezi a puskát és átvesz számos megoldást Naganttól. A szükséges módosítások elsősorban az adogató rendszert, valamint a fegyver könnyű szétszerelhetőségét érintették.

A cári hadsereg „1891 M háromvonásos puska” néven rendszeresítette az új fegyvert, melyet hivatalosan sohasem neveztek Moszin-Nagant puskának. A gyártás 1891-ben Izsevszkben kezdődött meg, de az elégtelen kapacitás miatt 1892-ben további két orosz gyárat kellett bevonni a termelésbe. A csapatok átfegyverzése azonban így sem érte el a kellő fokozatot így félmillió darab licenszben gyártásával egy francia fegyvergyárat is megbíztak. A külhoni gyártás nem volt egyedi eset. Az I. világháború megnövekedett igényének kiszolgálására amerikai gyártókat is bevontak 1915-ben. A New England Westinghouse és a Remington cégek összesen 3,3 millió darabot készítettek Oroszországnak 1917-ig, mikor is a forradalom miatt beszüntették a szállítást.

A fegyver a peremes 7,62x54R lőszert tüzeli, mely eredendően 13,7 g-os, kerek csúcsú lövedékkel volt szerelve. Az 1904-5-ös japán-orosz háború tapasztalataiból okulva 1908-ban a lövedéktömeget 9,5 g-ra csökkentették, formáját pedig hegyesre változtatták.

1930-ban néhány apróbb módosítást hajtottak végre az eredeti szerkezeten: új nézőkét és célgömböt, új csőrögzítő pántokat, és a korábbi nyolcszögletű helyett kerek tokot kapott a fegyver. Ez az 1891/30 M változat, mely a szovjet katona általános tűzfegyverét jelentette a második világháborúban.

A Nagantnak számos karabély változata is készült, melyek közül számunkra az 1944 M változat a legérdekesebb. A behajtható döfőszuronnyal rendelkező fegyver első 50000 darabját 1943-ban bocsátották csapatpróbákra, és 1944-ben rendszeresítették.

A Magyar Néphadsereg – számos egyéb szovjet lőfegyverrel együtt – 1948-ban rendszeresítette az M 91/30 puskákat, és az M 44 karabélyokat, és 1950-től elkezdődött a típusok hazai gyártása is. A frissen felállított új hadsereg csak korlátozott mennyiségben kaphatott automata fegyvereket, így a honvédek egészen az 50-es évek elejéig alapvetően ismétlőpuskával kaptak kiképzést. Ez a helyzet csak akkor kezdett változni, mikor a kiéleződő hidegháború miatt a Varsói Szerződés tagországainak hadseregei felértékelődtek.

A Magyarországot 1956-ban megszálló szovjet hadsereg hadrendjében az ismétlőpuska már nem szerepelt, a forradalmárok azonban nagy mennyiséghez juthattak hozzá a hadsereg és a gyárőrségek készleteiből. Az ötlövetű, középágytáras, 7,62x54R puskalőszert tüzelő fegyver nem igazán a városi harc legideálisabb eszköze. A kisebb teljesítményű lőszert tüzelő, sorozatlövésre alkalmas géppisztoly és gépkarabély sokkal jobban megfelel a célnak, a felkelők azonban nem válogathattak, azzal harcoltak, amihez hozzájutottak.

Lövészet

Számos Nagant puska volt már a kezemben, sőt egy ideig versenyeztem is az orosz csodával, meghozva a jónak gondolt kompromisszumot az olcsó lőszer és a fegyver minősége között. A dióverő azonban soha nem lopta be magát a szívembe. Sütésük jellemzően rossz, a zár működtetése nehézkes, ha a lövész kicsit nem figyel oda könnyű úgy betölteni a lőszereket, hogy a fegyver ne adogasson rendesen, az ágyazás kényelmetlen, a lőszer rúg mint az öszvér. Ha a hadipuskás versenyről van szó, akkor sokkal inkább teszem le a voksomat egy svéd Mauser mellett, de sokkal inkább a Schmidt-Rubin a nyerő.

Mindezek ellenére el kell ismerjem, hogy a Nagantok – ha a csövet nem ette meg a korrozív csappantyúval szerelt lőszer – igencsak pontosak a sportlövész/általános vadász távolságokon belül. Jó tanács: ha a fegyvert ex-katonai lőszerrel etetjük, két dologra figyeljük:

1. tartózkodjunk a vasmagos lőszerektől, mivel ezek birtoklása jogszabályba ütközik!
2. lövészet után lúgos kémhatású szappannal mossuk ki a csövet, hogy a savak kémhatását semlegesítsük, és csak ez után szárítsuk, konzerváljuk a fegyvert! Ha ettől eltekintünk, akár egy lövészettel is hazavághatjuk a csövet.

Németh Balázs