Natalis Felix Beroaldo Bianchini, aki ezredesi rendfokozatban vezette a bécsi állami fegyvergyárat 1822-től felelt minden típusú haditechnikai fejlesztésért. A császári-királyi hadsereg még nem volt lépéskényszerben, de a század első étvizedétől rohamosan terjedt a kémiai gyújtási rendszer a polgári fegyverek piacán, és a hadsereg is egyre fokozódó nyomás alatt volt, hogy vizsgálja, használja az új biztosabb gyújtási metódust. Számos gyutacs és kapszli koncepció versenyzett egymással szemben  (a Berthollet-féle kálium-klorát, a Howard-féle higany-fulminát és a Cagniard de la Tour-féle ezüst-fulminát). A választás tehát sokféle volt, de közös ismertetőjegyük volt, hogy mindegyikhez kisebb nagyobb átalakításra, vagy akár új lakatra, új puskára volt szükség. Ehhez persze pénz kellett, amivel a császári-királyi hadsereg csak korlátozott mértékben rendelkezett. Bianchini, aki a fegyver- és tölténygyártás minden csínját-bínját behatóan ismerte idegenkedett a rendszertől. 1829-ben Bécsben jelent meg Abhandlung über die Feuer- und Seitengewehre… című részletes tanulmánya, melynek első kötete részletesen foglalkozik a kémiai gyújtás gyalogsági és tüzérségi bevezetésének kérdésével.

Berolado Binachini kettős gyújtású lakatja. a) lőkúp, b) a serpenyú tetejére épített kihúzható fiókocska a lőkúppal c) a kakas pofáiba fogatott acél, bemélyített ütőfelülettel

Bianchini egyértelműen az új gyújtási mód ellen foglalt állást, és bár ismerte előnyeit, hátrányait (logisztikai problémák, mérgező és fegyvert korrodáló gyutacselegyek, katonák szemébe jutó kapszli repeszek, katonák durva kezéhez nem illeszkedő kapszlik, stb…) jóval erősebbnek tartotta. Ennek ellenére felvázolt egy olyan kapszlis koncepciót, mely szerinte bár költséges, mégis a katonáknál – elsősorban a vadászságnál – működhet. A rendszer két részből állt. Először is át kellett alakítani a lakatot, de úgy, hogy a kovás jelleg is megmaradjon, vagyis a fegyver kapszlis és kovás rendszerként is tovább működhessen. A kova helyére fogatott egy acél ütőtestet, mely kalapács része olyan bevágással rendelkezett, mely körbeölelte leütéskor a felrobbanó kapszlit, akadályozta a repeszek szétrepülését. A serpenyőt is át kellett alakítani: egy apró fiókot szerkesztettek a tetejére, melyet, ha kihúztak, a serpenyő továbbra is felporozható volt, az acél a helyén maradt, tehát a puska kovával is használható maradt. Ha ugyanakkor a fiókot a helyére tolták, egy lőkúp került a kakas alá, melyre a kapszlit illeszthették. Ezzel a logisztikai kérdést megoldani látszott, hiszen, ha a hadsereg kifogyna kapszliból a lakat még mindig működhetne kovásként.

Beroaldo Binachini csappantyúzója

A katonák durva kezébe nem illeszkedő apró kapszlik számára pedig csappantyúzó készüléket tervezett, melyet a tölténytáskához rögzítve viselhetett a katona, s mellyel gyorsan, biztosan lehetett volna a kapszlikat a lőkúpra juttatni, sőt, még védte is azokat az időjárás viszontagságaitól. Izgalmas, hogy az ezredes nem a nagy méretű katonai, kalapos kapszlikat vizsgálta, hanem a kicsi, polgári változatot. Talán némileg részrehajló lehetett…

Bianchini terve nem valósult meg, köszönhetően annak, hogy kritikai észrevételeire már tanulmánya megjelenésekor nagy többségében voltak válaszok. Talán éppen ezért javasolt ilyen komplex és költséges megoldást? Amikor munkája 1829-ben megjelent, Giuseppe Console milánói vámtiszt már két éve dolgozott a gyutacsos mechanizmuson, mellyel először a linzi erőd tüzérségét korszerűsítették, majd puskára is alkalmazhatóvá tették.

Németh Balázs, 2023