A kívánatos végeredmény

Minden olyan lövésztárs, aki arra adja fejét, hogy eredeti elöltöltő fegyverrel is lőne, előbb vagy utóbb találkozik majd azzal a kellemetlen helyzettel, mikor hőn szeretett fegyverünkből ki szeretnénk szedni a másfél évszázada belerohadt lőkúpot. Ilyen helyzettel kerültem szembe én is egy eredeti Colt 1861 Navy revolver esetében. Szedtem már ki pár begyógyult lőkúpot, de a folyamatot sohasem dokumentáltam. Eddig.

1. Az egyszerűbb esetek

Jó minőségű lőkúpkulcs. E nélkül értelmetlen nekiállni.

Jó esetben a lőkúpok szép szóval is kiszedhetőek, akármennyire is úgy tűnik, hogy nem akarnak mozdulni az istennek sem. Ha nem akarunk magunknak extra gondot generálni, úgy vértezzük fel lelkünket jó adag nyugalommal és türelemmel, és úgy álljunk neki a folyamatnak.

Kezdjük azzal, hogy tűzforró vízben – és itt most tényleg lobogva forró vízre gondolok – áztassuk kicsit a dobot vagy csőfart. A nagy hőmérséklet miatt a fém tágulni fog, s az összeragadt részek eltávolodhatnak egymástól. Ezt segíthetjük azzal is, ha a lőkúpot megütögetjük kalapáccsal óvatosan, vigyázva az egyéb fémrészek épségére.

Töröljük szárazra a lőkúpot fogva tartó alkatrészt. Most jön a türelemjáték. Jó viszkozitású olajban kezdjük el áztatni az alkatrészt. Ez akár pár napig is végzendő. A cél az, hogy az összerozsdált menetek közé is beszivároghasson az olaj.

5/6 siker: 5 kijött, egy bentmaradt

Ha úgy érezzük, itt az idő, ragadjuk meg a lőkúpkulcsot, de ne a legolcsóbb, mindennapi tisztításra tervezett szerszámot, hanem valami jó, kemény acélból készült darabot. Vettem már sok lőkúpkulcsot, de a Pedersoli-féle nagyméretű kombinált kulcsnál jobban még nem találtam. Ez a cucc rideg, nem nyalódik. Inkább törik, ha elérte a saját korlátait. Nekünk pont ilyen kell. A csőfart, vagy a dobot tekerjük vastag bőrbe, ez csúszásgátlóként működik majd, és jöhet az egyszerű izomerő. Folyamatosan a lőkúpra nyomva próbáljuk forgatni a szerszámot, amíg meg nem érezzük a katartikus kattanást, ahogy az összegyógyult felületek elszakadnak egymástól.

Ha elsőre nem megy a dolog, akkor menjünk végig a teljes folyamaton még egyszer.

2. A nehezebb esetek

Ez már szép szóval nem fog kijönni.

Persze van amikor bármennyi ráolvasást is alkalmazunk a fránya gyúcsecsre, esélytelen, hogy kijöjjön. Történik ez elsősorban akkor, amikor valamelyik előző gazda már a fent vázolt folyamatot figyelmen kívül hagyva meggyakta a lőkúp vállait, így a kulcs már csak forog az elnyalt felületeken. Nos itt jön a nehéztüzérség.

A lőkúp gyúlyukán keresztül egyre nagyobb fúrókkal kezdjük el tágítani a lyukat, de soha ne menjünk 3 mm fölé. Revolvereknél egyszerű az eset, mert a fúrószár áthaladhat a lőkúpon. Egylövetű fegyvereknél más a helyzet, itt a mélységre is ügyelnünk kell. Itt úgy kalkuláljunk, hogy a lőkúp látható válla alá ne menjen a furat többel, mint 3-4 mm maximum.

Ha több lépcsőben felfúrtuk a gyúlyukat a megfelelő méretre, vegyük el a fegyverekhez használatos szerszámok legbarbárabbikát, az élesre, hegyes ékformára köszörült reszelőt. Nemes egyszerűséggel üssük a lyukba a helyes élt, mélyre, hogy fogjon, majd ragadjuk meg a reszelőt egy csőfogóval, és jó nagy erőkarral tekerjük meg. Előbb utóbb a lőkúp engedni fog, ha megfelelően áztattuk előtte olajban.

Nálam még nem maradt bent egyetlen ilyen ragaszkodó lőkúp sem, de mégsem javaslom, hogy akinek az 1. pontban javasolt módszerek nem hoznak eredményt maga álljon neki a 2. pontnak. Egészen egyszerűen azért, mert a fúrás közben borzasztó könnyen tönkretehetjük a csőfar vagy a dob menetét. Az pedig egy eredeti fegyver esetében pótolhatatlan veszteség.

Tehát csak ésszel! Inkább fizessük meg a hozzáértő a fegyvermester munkáját, minthogy tönkretegyünk egy antik fegyvert.

Németh Balázs