Megtöltve. Az előző lövész még fekszik és várja a jó szelet. Hárman használjuk ugyanazt a lőlapot. Rendben, türelemmel várjuk ilyenkor egymást, őszintén akarva, hogy társunk lövése is jó legyen. Ennek persze hangot is adunk: 1000 yardon nem könnyű a lőtábla közepére tenni a lyukat, ezért hangosan el is ismerjük társunk sikerét. Itt nincs féltékenység, itt egymást nem tudjuk legyőzni, ez nem foci. Itt az ellenfél csak az ego lehet.

Ilyenkor már nézem a szelet. Egész héten incselkedik velünk. Az uralkodó szélirány szinte mindig hátszél, ami emeli a találatot, de folyamatosan jobbra-balra tér ki 45-45 fokban. Vagy ha éppen ahhoz van kedve megáll 1-2 percre. Egy nagy meteorológiai kísérlet az egész hét.

A puska töltve, csappantyúzva, puskaszíj karomra hurkolva. Várom, hogy befeküdhessek. Megvolt az amerikai lövész lövése. A lőlapnál a markerek lehúzzák a lőlapot, a lyukba nagy fehér tárcsát tesznek, a lőlap alján pedig a nagy fekete jelzőlap mutatja milyen érték lett. Így már a lőállásban spektíven keresztül mi is látjuk mi történt.

Ott sem rossz lenni. A rövidtátvú versenyektől nagyon különbözik a hosszútávlövészet. Itt folyamatosan kommunikálnak az ellenfelek egymással, sőt, folyamatosan segítik egymást. A lőállásban a pontozó kötelessége, hogy lőlapra segítse a lövészt, és mindent meg is tesz ezért. A golyófogónál pedig lövészek dolgoznak a találatok értékelésével, mutatásával. Mindig, mindenki segít. Senki nem várja, hogy a sültgalamb a szájába repüljön, mindenki részese a szervezésének. Mindenki csinálja mindenkiért. Különösen jó a golyófogónál dolgozni: két órára összezár a puskapor egy vadidegen emberrel, akivel beszélgetsz. Megismered őt, életét, családját. Biztos vagyok benne, hogy a repülő lövedékek alatt születik sok barátság.

Most nn jövök. Még nem fekszem be, hanem nézem a szélzászlókat. Az utolsó pillanatok szelére kell állítsam az irányzékot. Balos hátszél, a 200 yardonként elhelyezett szélzászlók mindegyike egyenletesen balra tér ki 45 fokban. Ideális. A lövedék oldalgása ezen a távon két szögperc balra állítást kíván, erre teszem rá a 4-5 szögpercnyi szélkompenzálást jobbra a nézőkén. Sokáig repül majd a lövedék, lassú is, tehát kell ennyi.

Meg is van. Befekszem. A puska mintha a vállam meghosszabbítása lenne. Olyan szorosan fogja a szíj testemhez, hogy jobb kézzel nem is kell tartsam. Csak úgy van. Megkeresem a célt. A felette lévő szám legalább 1,5×1,5 méter, mégis nehezen látom már a résirányzékon keresztül. De jó lenne egy optika, ha lehetne, gondolom, ahogy másodszor is biztosítom, hogy jó lapot célzok-e egyáltalán. Fontos, mert egyszer már majdnem lőttem más lapjára véletlenül a héten. Kinézek a szélzászlóra. Ugyan az a szélirány, szélerő, érzem ahogy barátságosan simogatja a tarkómat.

Most jön a libella. A fedett célgömb tetején van a vízmérték, szépen látszik a buborék, ahogy a tusa enyhe állítgatásával bekúszik középre. Ha a puskacső dől valamerre, arra megy majd a találat is. Levegőt veszek, elkezdem kiengedni és közben célzok. A jobb kezem nem fogja a puskát egyáltalán, csak jobb mutatóujjam ereje nő egyre, ahogy húzza a billentyűt. A kezem nem is létezik igazán. Még egy utolsó kitekintés a zászlókra. 200 yardon már kicsit lóg. Jön a szélcsend, és akkor a lövés olyan alacsony lehet, hogy az egész céltáblát is akár elvéthetem. Fogy az időm, lőni kell most. Hallom a puska roppanását, és látom ahogy a célgömb kissé megugrik közben a célfeketén, mely 1000 yardon apró pontnak látszik csak a ring közepén. Jó lövés biztosan.

Pár másodperc amíg a lövedék odaér. Találatot nem látni ilyen távon a lőállásból. A markerek lehúzzák a lőlapot, hogy megjelöljék a lyukat. Mint a Messiást, úgy várom, hogy ismét feltűnjön a tábla. Emelkedik, emelkedik már látszik a közepe, de nincs az ötösben benne a fehér tárcsa. Mégsem sem rossz, csak kicsit alacsony. Éppen a legértékesebb kör alatt, szinte érinti azt. Csendesedett a szél kicsit ezért ment hatórába. Nézem a saját, szögperces osztású jegyzetlapomat, amit Venczel Szilárd barátom készített nekem. Hát enélkül jónagy sz@rban lennék, fut át a fejemen… Pontosan mutatja, mit kell majd tegyek.

Gyorsan lejegyzem a szélirányt, szélerőt, irányzékállítást füzetkémbe, amibe immáron ötödik éve vezetem lövéseimet, és már töltök is, mint az őrült, mert megjött a szélcsend. Egy szögpercet kell majd emeljek az irányzékon, mert a szél híján a talajról felfelé emelkedő meleglevegő valamennyire felnyomja majd a lövedéket. Negyed fordítás kell csak az emeléken. De nincs oldalirányú szél sem, úgyhogy vissza kell menjek az oldalgással korrigált nullára. Tekerem az irányzékot, mint az őrült és remélem, hogy nem jön vissza a szél, amíg a társaim lelövik lövéseiket. Szerencsém van, kitart.

Most fürgén fekszek be és ellenőrzök, amilyen gyorsan csak tudok. Most az aláfekvő melletti spektívben a mirázst nézem. Szinte forr a talaj felett. Jó! Lövök. Idegtépő várakozás. Eltűnik a lőlap, és szinte azonnal jön is fel. Középen világít a találatjelző tárcsa vakító fehéren, a lőlap jobb alsó sarkában pedig ott a lehető legmagasabb, 5,1-et érő fluoreszkáló narancssárga értékjelző tábla. Megvan, de jó! „Úgy is van, ezért jöttünk!” cseng a fülembe Országh Kornél barátom diadalüvöltése, amikor a csodás kisbér-hántai Shooting Farmon készültünk a versenyre. Igaza volt: a szélzászló értelmezése nélkül nulla esély van ebben a mókában.

Megint elámulok, hogy optika nélkül, bipod nélkül egy 34 grammos, alig 400 m/s-mal repülő lövedékkel, egy 1850-ben készült puskával ilyet meg lehet csinálni. Örülnék, de még nincs vége, menni kell tovább. Ez a lövés már nem létezik, csak a következő. Gyors jegyzetelés, és minden kezdődik elölről, amíg egyszer csak kifogynak a rubrikák az értékelőlapon, és elrepül az ötnapos verseny utolsó – szám szerint száztizenhetedik – lövedéke is a cél felé. És még oda sem ért, de már fáj, hogy vége. És egyáltalán nem érdekel a helyezés, az érem, nem érdekel a győzelem. Mindegy minden. Csak az a jó, ha repül a lövedék, hogy mehessen majd megint játék a széllel.

Mert az elöltöltő fegyveres hosszútávlövészet egy csoda. Lee Shaver, a szakág igazi legendája mondta: „Ez a legnehezebb lövészsport. Biztos vagyok benne, mert ha lenne ennél nehezebb, én azt csinálnám.” Ehhez keveset tudok csak hozzátenni: nem tudom, hogy a legnehezebb-e, de hogy a legszebb, az egészen biztos. Nekünk, a feketelőporos őrültek maroknyi csapatának mindenképpen.

Németh Balázs