Wänzl puskák I. – A Monarchia első általánosan rendszeresített hátultöltő fegyvere
Lövészetre előkészülve
Érdekes, izgalmas időszakot képez a hadtörténelemben az a paradigmaváltás, amely során az elöltöltő fegyverek véglegesen muzeálissá váltak, hogy átadják helyüket a különböző hátultöltő koncepcióknak. A fegyvert megtölteni a csőfar irányából természetesen koránt sem volt újdonság. Alkalmazták a módszert mind kézilőfegyvereknél, mind tüzérségi eszközöknél már a 16. századtól. Elterjedésének azonban komoly gátja volt: a zár és csőfar illeszkedését nem lehetett annyira pontosan elkészíteni, hogy a lőpor gázai ott ne fújjanak ki.
A hátultöltő rendszernek több előnye is volt: egyrészt felgyorsította a töltés folyamatát, így drasztikusan növelte a tűzgyorsaságot, másrészt a töltés akár fedezékben is megoldható volt, ami védte a katonát. A hátultöltő hadifegyverek a 19. század közepén kezdtek elterjedni. A porosz hadsereg Dreyse-féle gyútűs puskája volt az első általánosan rendszeresített hátultöltő hadipuska, de ahhoz, hogy a gyalogság kiszabaduljon a napóleoni harcászat béklyóiból a technikai eszköz fejlesztése nem volt elegendő. Szükséges volt új, nyitott harcrendek használatára építő harcászat és új vezetési mód – a feladat központú harcászat – bevezetésére.
Az 1850-es évekig a gyalogság alapvetően zártharcrendeket alkalmazott, mivel az elöltöltő fegyverek lassú és körülményes töltése nem tette lehetővé, hogy csak puskatűzzel döntsék el a harcot. A sortüzek után szükségszerűen kellett következnie a szuronyrohamnak, mint a támadás főeleme. A Dreyse puska és a porosz hadvezetés újító szándéka azonban új alapokra helyezte a harcászatot. A porosz lövészszázad a puskatüzet tekintette a főelemnek, és annak maximális kihasználására törekedett. Ennek érdekében a lövészek nem zárt harcrendekből, hanem nyitott rajvonalból adták le sortüzeiket. Agresszív szuronyroham helyett inkább engedték, hogy az ellenség támadja meg vonalaikat, hogy a szabadon választott testhelyzetből, akár fedezék mögül tüzelő lövészek nyugodtabb körülmények között tehessenek célzott, pontos lövéseket az ellenségre. A védelem egyre erősödött, ahogy az ellenség egyre közelebb ért: folyamatosan emelték a tűzgyorsaságot, valamint a támcsapatokból és tartalékból folyamatosan növelték a rajvonalban küzdő katonák számát. A klimax akkor kellett elérkezzen, mikor az ellenség közel rohamtávolságba ért: 70-80 méter távolságon már a rajvonalban sűrűn álltak a lövészek, és megkezdődhetett a gyorstűz, ami nem jelentett mást, mint hogy a katona amilyen gyorsan csak tudott töltött és tüzelt.
A lövészharcászat ilyen módja keserű leckét adott a császári-királyi hadseregnek 1866-ban. Szükség volt a hadügy teljes spektrumú reformjára, melyből nem maradhatott ki a porosz jellegű harcászat bevezetése és a gyalogsági puska reformja sem.
A köztudattal ellentétben nem 1866-ban kapott észbe a hadvezetés a hátultöltő fegyverek tekintetében. Az 1860-as évek elejétől már működött egy bizottság a hadügyminisztérium berkeiben, mely több száz hátultöltő fegyver koncepciót vizsgált meg, hogy kiválasszák majd a legmegfelelőbbet a hadsereg számára. Az 1866. évi porosz-osztrák háború „csak” katalizálta a folyamatot. A gerendelyzáras Werndl puska készültségi foka ekkor már kiváló volt, a Remington-féle forgó blokkzáras rendszerrel versenyeztették szigorú próbázási rendszernek megfelelően. Szükség volt azonban egy fegyverre, mely azonnali jelleggel segít paradigmát váltani a hadseregnek.
Az elérhető típusok vizsgálatára Vilmos főherceg, Ferenc József unokatestvére vezetésével Hátultöltőfegyver Bizottság (Hinterladungsgewehr Kommission) alakult. A császár 5470/1866. parancsában azt az ambiciózus célt tűzte a testület elé, hogy négy hónapos periódus alatt találja meg azt a hátultöltő fegyver koncepciót, mely „összhangban áll a harcászat, technológia és államgazdaság követelményeivel, alkalmas végleges rendszeresítésre, figyelembe véve a hadművészet technológiájának fejlődését, és megfelel a megújulásnak is.”
Az új bizottság persze nem a kályhától kezdte a munkát, de így sem volt könnyű dolga. Ekkor már számos sikeresnek látszó hátultöltő-fegyver koncepció létezett: a gyútűs rendszerek bizonyítottak a porosz-osztrák háborúban, a papírtöltényes, külső csappantyús hátultöltők (Sharps) és a peremgyújtású lőszereket tüzelő ismétlők (Henry, Spencer) megállták helyüket az amerikai polgárháborúban, a polgári piacon pedig hódított a Lefaucheux-féle gyúpeckes rendszer. A patriotizmus természetesen azt diktálta, hogy lehetőleg osztrák tervezésű fegyver legyen a győztes, Werndl pedig igen jó fegyvert konstruált. A rendszeresítésig azonban szükség volt a meglévő hadianyag – a Lorenz puskák – korszerűsítésére.
A Hátultöltőfegyver Bizottság működése alatt 170 hátultöltő megoldást vizsgált meg, melyekkel a Lorenz puskák átalakíthatóak lettek volna, ezek közül választották ki a bécsi Franz Wänzl fegyvergyáros csapózáras megoldását, mely a svájci Amsler-Milbank rendszeren alapult. A választást a császár 1867. január 5-én parancsban szentesítette.
1854/67 M Wänzl vadászkurtály
A Wänzl puskák 14x33R peremgyújtású lőszert tüzeltek, mely hatékony lőtávolsága semmivel sem volt több, min az elöltöltő Lorenz puskáké. A hüvely vörösrézből készült. A fémhüvelyes lőszer 4,2-4,4 g finom szemcseméretű „Gewehrpulver” feketelőport (összetétele: 75 rész salétrom, 13 rész szén és 12 rész kén) és 6III 6IV (14,3 mm) átmérőjű (a cső oromzatok közt mért átmérőjénél 0,4 mm-rel nagyobb átmérőjű), 29,7 gramm tömegű préselt, kúpos, két zsírzó horonnyal rendelkező lövedéket tartalmazott. A hátultöltő fegyverek esetében a lövedéknek már betöltésnél akkorának kell lennie minimálisan, mint a cső barázdák között mért átmérője, így érvényesülhet legjobban a huzagolás forgató hatása, és a cső teljes szigetelésének köszönhetően így használható ki legjobban a lőporgázok energiája. Gyakorlatozáshoz e fegyverhez is rendszeresítettek vaktöltényt, mely 1,75 g lőport tartalmazott, lövedéket nem. A töltetet egy karton lemez zárta le. Szintén gyakorlási célokat szolgált az fegyverhez rendszeresített inert lőszer, mely egy kilőtt hüvelybe peremezett esztergált fabetétből állt. A hatástalan, de az éles lőszer formájának megfelelő gyakorló alkalmatossággal lehetett a katonával gyakoroltatni a töltés és tüzelési fogásokat úgy, hogy az elsütőszerkezet nem sérült a folyamatos csettegtetésektől.
14x33R peremgyújtású lőszer és lövedéke
Az átalakítás a teljes Lorenz szortimentet érintette, így a követező fegyvertípusok álltak hadrendbe 1868-tól:
- 1854/67 M gyalogsági puska
- 1862/67 M gyalogsági puska
- 1854/67 M vadászkurtály
- 1862/67 M vadászkurtály
- 1854/67 M különcsapat puska
- 1862/67 M különcsapat puska
A bizottság 1866. november-decemberében végezte el a szükséges nyúzópróbákat a fegyverrel, mely során több ezer lövést adtak le véletlenszerűen kiválasztott darabokkal. A terhelés persze nem csak a lőtéri viszonyokat volt hívatott reprodukálni: tesztelték a fegyvert homokkal elszennyezett zárral, vizesen, havasan, sőt a felhasadó lőszer hatását is igyekeztek vizsgálni speciálisan előkészített tölténnyel. A Wänzl puska sikeresen vette az akadályokat, így nem volt gátja a rendszeresítésének.
Az átalakításhoz használandó alapanyagot az állami fegyvergyár biztosította, az átalakítás azonban többnyire magán vállalatoknál történt. A munka azonban nem haladt a várt ütemben. A vállalkozók egyrészt jellemzően kevesebbet gyártottak az ígértnél, másrészt pedig erősen ingadozott a késztermékek minősége. A selejtarány gyártótól függően 10-50 % között mozgott. Ennek ellenére a termelésbe bevont cégek 1868 áprilisáig 300.000 db fegyvert szállítottak le a csapatoknak. Egy gyalogsági puska átalakítása 7 fl. 50 kr.-t, egy vadászkurtály konverziója pedig 8 fl.-t hozott a konyhára.
Új irányzékok
A megoldás természetesen csak átmeneti lehetett, hiszen az 1860-as évekre már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a lőfegyverek jövője nem csak a hátultöltő, egybeszerelt lőszert tüzelő rendszerekben, hanem a kis űrméretű csövekben is keresendő, melyek laposabb röppályára és nagyságrendekkel nagyobb hatékony lőtávolságra voltak képesek.
Beindul a gépi lőszergyártás
Egybeszerelt lőszert tüzelő hátultöltő fegyverre átállni nem csak a fegyver gyártásával kapcsolatos kérdésként volt értelmezhető. A tölténygyártás komoly reformjára is szükség volt. Ennek oka abban keresendő, hogy az elöltöltő fegyverek tölténye elsősorban kézimunkával készült. A lövedéket ugyan már célgépek préselték, ahogy a csappantyút is gépek állították elő, a komponensek papírhüvelyben történő összeszerelése manuális munkával történt. Az egybeszerelt lőszer előállítása azonban sokkal több gépmunkát igényelt. A töltényhüvely előállítása elképzelhetetlen volt korszerű géppark nélkül. Mindemellett a fémhüvely jóval drágább is volt, mint a papírhüvely.
Központi és premegyújtású Wänzl lőszer
Központi és premegyújtású Wänzl lőszer
A fémhüvelyes, egybeszerelt lőszer orvosolta a korai hátultöltő fegyverek számos fontos problémáját. Először is a vörös-, vagy sárgaréz hüvelyben egyesített összetevők jobban tűrték a tárolás és szállítás közben történő ütődéseket, és ellenállóbbak voltak a nedvességgel szemben is, mint a papírhüvelyes lőszerek. A fémhüvely ugyanakkor megoldott a csőfar szigetelésének problémáját is. A lőszerek gyártásához az Amerikai Egyesült Államokból vásároltak célgépeket, melyek egy 10 órás munkanapon 30.000 db lőszer legyártására voltak képesek. Az 1870-es évek elején már szép számban találunk olyan Monarchia-béli lőszergyárakat, melyek saját fejlesztésű gépparkon termeltek. A különböző gyártók a hüvelytalpon található beütők alapján különböztethetőek meg.
Központi gyújtású Wänzl fegyverek
A huzagolt fegyverek rendszeresítése óta a pontos lövés igénye egyre fontosabb szerepet töltött be a gyalogsági harcászatban, ennek megfelelően a lőgyakorlatok egyre nagyobb hangsúlyt kaptak. A 19. századi kaszárnyák azonban a Monarchia nagyvárosainak területén belül helyezkedtek el, mivel a hadseregnek a rendfenntartásban is fontos szerepet szántak. A katonai lőterek, gyakorlóterek a városhatáron kívül voltak. A napi gyakorlás lehetőségét azonban biztosítani kellett, mindezt úgy, hogy a város lakosságát lehetőleg ne zavarják hangos lövöldözéssel, a nagy teljesítményű lőszerek lövedékei pedig ne okozhassanak kárt ingó és ingatlan vagyonban.
A Wänzl puskához ezért elmés megoldással szobai céllövő betétcsövet terveztek, mellyel egy kisenergiájú lőszert lehetett tüzelni. A betétcsövekhez minden század 4 db központi gyújtású zárral ellátott Wänzl puskát kapott. A rendszerbe egy kis töltő adapter volt tölthető, mely egyesítette a csappantyút, hajtóanyagot és az 5,72 mm-es ólom lövedéket. A töltény töltetet eleinte kis mennyiségű feketelőpor volt, de 1870-től 0,09 g lőgyapotot töltöttek a lőszerbe.
Módosuló szabályzatok
Új elvek, új szabályzat, új puska, új felszerelés
1867-ben új oktatási szabályzat jelent meg, melyben a lőoktatás sokkal hangsúlyosabb szerepet kap, mint a korábbi elöltöltő fegyveres szabályzatokban. A gyalogos katona éves lőszerjavadalmazása 200 darabra emelkedett. Változott a célzás módja is: a finom és durva célgömb alkalmazásával szakított a hadsereg, minden irányzékot úgy alakítottak át, hogy az precízen legyen állítható minden távolságra. A vadászkurtály esetében nem volt szükség módosításra, a gyalogsági puska nézőkéjére egy emeléket szereltek, a különcsapat puska pedig teljesen új, állítható irányzékot kapott. Változott a katona felszerelése. Az évszázados hagyományokkal rendelkező fehér frakk helyett az új gyalogsági egyenruha színe sötétkék lett, a szíjazat pedig fekete, hogy ne kínáljon a katona könnyű célt az ellenségnek. Lecserélték a tölténytáskát is. A vállon átvetett pánttal rendelkező töltéstok helyett az új bőr tölténytáskát már porosz módra az övre fűzték, és a katona hasára húzták, hogy a lőszereket könnyen elérje. A Wänzl puska drasztikusan emelte a katona tűzgyorsaságát: ha a töltény kézközelben volt, akár 17-18 lövést is le lehetett adni a fegyverrel hatvan másodperc alatt. Az elöltöltő puskák percenkénti három lövésével szemben ez drámai emelkedésnek minősült, de megállta a helyét 1867-68-ban bármely nemzet hadipuskájával szemben is.
A Monarchia tehát az 1866-67-es évek helyzete tükrében jó fegyvert választott. A Wänzl rendszeresítése idején Európa főhatalmai sem tartottak hadrendben ennél korszerűbb fegyvert. Ésszerű, költséghatékony megoldás volt a Lorenz puskák konverziója, mely technikai fejlettség tekintetében azzal az ígérettel bírt, hogy szinte azonnal kiegyenlítheti a hadsereg szörnyű hátrányát, mely fontos tényezőt jelentett az 1866. évi háború elvesztése során. Sőt, a Wänzl az említett két év egyik legfejlettebb rendszeresített hadipuskájának is tekinthető. Külön elismeréssel kell szóljunk arról is, hogy a hadvezetés nem elégedett meg a tűzoltással: a háttérben már gőzerővel folytak a kiskaliberű, hátultöltő lőfegyverekkel kapcsolatos vizsgálatok, melyek eredményeként 1867-ben a császári és királyi hadsereg Európa legkorszerűbb egylövetű, hátultöltő, központi gyújtású lőszert tüzelő fegyverét, a Werndl puskát rendszeresítette.
Németh Balázs, 2019
