A Massachusetts Arms csappantyús revolver (videóval)
Az 1850-es években az amerikai lőfegyver ipart minden kétséget kizárólag Samuel Colt uralta, ugyanakkor kevéssé ismert tény, hogy már viszonylag korán akadtak igazán komoly vetélytársai is. Colt dobforgatásra és reteszelésre vonatkozó szabadalma 1857-ig védte piacát, de már jóval ez előtt meggyűlt a baja egy kis, Massachusetts államba, Chicopee városkában 1849-ben alapított céggel, mely szintén a revolvergyártásban látta saját jövőjét.
A vállalkozás olyan trió hozta létre, akik máig komoly hatást gyakorolnak a lőfegyverpiacra: Joshua Stevens, a későbbi J. Stevens Company tulajdonosa, valamint Daniel Wesson és Horace Smith, a későbbi Smith&Wesson alapítói.
A vállalkozás első revolver modelljét Daniel Wesson testvére Edwin és Daniel Leavitt jegyezte. Leavitt egy évvel Colt után, 1837-ben jegyeztette be többlövetű, forgódobos fegyverre vonatkozó szabadalmát, melyet Edwin Wesson 1839-ben továbbfejlesztett. Edwin halála után testvére vette át a szabadalmakat, mely alapján 1850-ben kezdték meg a Wesson-Leavitt revolverek gyártását.
A robusztus, megbízható fegyver felkeltette a hadsereg érdeklődését is, így nem csoda, hogy Colt szemét is szúrta az új versenyző. Ahogy az első modellek megjelentek a piacon, Colt azonnal peres eljárást indított, hogy védje 1836-os szabadalma alapján gyártott termékének piacát. Az ügyet 1852-ben tárgyalta a bíróság, mely Colt teljes győzelmével ért véget. A sorozatgyártásra berendezkedett Massachusetts Arms Company pedig igen gyorsan a csőd szélére sodródott.
Átalakították a dobforgatás és reteszelés rendszerét, hogy az ne sértse Colt szabadalmát, sőt, még egy Maynard-féle szalagos csappantyú adagolót is illesztettek a fegyverre, sikert azonban nem érhettek el, a vállalkozás inkább a hosszú tűzfegyverek felé fordult.
Az 1850-es évek második felének puskaporos hangulata azonban ismét a revolverek felé fordította a vállalkozást. Olyan modellt kerestek, mely olcsóbb, megbízhatóbb, jobb, mint a Colt féle nyitott keretes revolverek. A megfelelő típust a tengerentúlon találták meg. Az angol fegyvertervező, Robert Adams által 1851-ben szabadalmaztatott DA elsütőszerkezetű revolverekben látták meg a cég jövőjét. A modell esélyeit tovább növelte, hogy Frederic Beaumont, az angol hadsereg tehetséges hadnagya 1856-ban módosította a fegyver elsütőszerkezetét, hogy az SA módban is használható legyen.
Az amerikai fegyverzeti osztály vezetője, H. K. Craig ezredes is felfigyelt az új típusra és 1856-ban 100 darabot rendelt a .36-os változatból. A csapatpróbák igazolták Craiget, aki már 1857-ben javasolta a fegyverzeti osztálynak a brit revolver rendszeresítését:
„Úgy gondolom, hogy a fegyver nagyszerűen illeszkedik a katonai felhasználás igényeihez, ára pedig jóval csekélyebb, mint a Colt-fél pisztolyok esetében, melyekkel egyébként egyenértékűek, sőt, személyes véleményem szerint néhány tényező tekintetében fejlettebbek.”
Az angol szabadalmat a Massachusetts Arms vásárolta meg, Craig pedig 500 darabot rendelt a hadsereg számára. A Navy kaliberű modellből összesen 1500 darabot készített a cég, melyek nagy részét a hadsereg vásárolta meg. Colt persze nem engedte versenytársait labdába rúgni: ajándékokkal, kedvezőbb árakkal fordította maga felé a döntéshozókat, hogy a versenytársak ne rúghassanak labdába.
A Beaumont-Adams revolver arra is lehetőséget kínált, hogy a polgári piacra is betörjön a vállalkozás. Az 1850-es évek legsikeresebb önvédelmi fegyvere Colt 1849 Pocket revolvere volt. A .31-es űrméretű, hatlövetű, SA elsütőszerkezetű fegyvert számos csőhosszal gyártották, s a kor legkisebb ismétlő marklőfegyvereként tartották számon. A hegemónia megtörése érdekében a Massachusetts Arms Co. lekicsinyítette az angol revolvert, és egy egészen finom vonalú, ötlövetű, .31-es kaliberű SA/DA revolvert dobott a piacra. A fegyverből 4500 készült, s bár tömege mindössze 450 g volt, míg a Colt zsebrevolver 650 grammot nyomott, a elégtelen disztribúció miatt soha nem lett sikeres fegyver.
A .31-es revolverek mai szemmel nézve megmosolyogtató teljesítménnyel bírnak. A 3,24 g tömegű ólomgolyót a 13 grain 3Fg Swiss lőpor 190 m/s torkolati sebességgel röpíti a csőből, vagyis a torkolati energia nem több mint 58,4 J. Persze ezeket a kis zsebfegyvereket nem arra tervezték, hogy 25 méterről vitézkedjenek velük: szinte testközelből kellett leküzdeniük a támadót, amihez ez az energia is minden bizonnyal elegendő lehetett.
A pontossággal persze nem volt baj. 15 m-ről kényelmesen a feketében lehetett tartani a fegyver szórását.
Németh Balázs