A bajonett megjelenése minden kétséget kizárólag forradalmasította a gyalogság harcászatát. Különleges eszköz ez, hiszen lehetővé tette, hogy a hideg fegyverrel és puskával küzdő gyalogos katona szerepe egy személyben összpontosulhasson. A puskacső torkolatába tűzött szurony eredetéről több elmélet is létezik. A leghihetőbb szerint a Spanyol-félszigeten élő baszkok használták először veszélyes vad vadászatára, és a 17. század második felében szép lassan szivárgott be a hadseregek arzenáljába.

Kérdés persze, hogy valójában mennyi közel lehet Bayonne városához. A névadó település a francia-spanyol határon fekszik és méltán volt híres kés és kardkészítőiről a 16. században. A „bayonnette” elnevezés először egy 1611-ben Londonban kiadott angol-francia szótárban jelent meg. Randle Cotgrave  A Dictionarie of the French and English Tongues c. művében a következő definíciót találjuk: “a kind of small flat pocket-dagger, furnished with knives; or a great knife to hang at the girdle, like a dagger.” vagyis „egy amolyan lapos zsebtőr, késekkel ellátva, vagy nagyobb kés, melyet az övre függesztettek, mint egy tőrt.”

A vadászkard, vagy vadásztőr szükségszerűen fontos eszköze volt a vadászatnak, ugyanis az egylövetű – hát még a kanócos egylövetű – puskák idejében a vadásznak szüksége volt önvédelemre valamint a kegyelemdöfés megadására maximálisan alkalmas hidegfegyverre is. A korabeli sima csövű elöltöltő fegyverek pontossága és tűzgyorsasága alacsony volt, a tőr, kard, lándzsa, fejsze így a vadász mindennapi eszközei közé kellett, hogy tartozzon. Az elnevezés tehát már létezett, mielőtt a puska és a szurony házasítása megtörtén volna. A baszk vadászok valószínűleg tőreik markolatát faragták meg és illesztették a csőbe, hogy veszélyes vad vadászatán ne kelljen a puska mellett magukkal hurcolni a lándzsát is.

A bajonett hadi használatának első írásos emléke 1647-re tehető. Jacques de Chastenet, Puységur algrófja (1600-1682) 1690-ben megjelent emlékirataiban emlékezett meg az esetről. A nagy tapasztalatú tábornok katonáit gyalogos kard helyett egy láb hosszú markolattal és egy láb hosszú pengével rendelkező bajonettekkel látta el, hogy magukat megvédhessék az ellenséges katonákkal szemben. Nem véletlen, hogy fegyvercsőbe illesztett penge megjelenésére ennyit kellett várni. A 17. század első felében a muskéták tömege csökkent, a villa is elmaradt a lövészek felszereléséből, egyre mozgékonyabbá váltak a gyalogos katonák. Az új, általános rendeltetésű muskéta már alkalmas volt, hogy vívefegyverré is váljon, és így feleslegessé tette a pikások alkalmazását.

A bajonett általános rendszeresítése a Napkirály, XIV. Lajos nevéhez köthető. Először a francia hadsereg „fusilier” vagyis lovasított gyalogos ezrede kapta meg az új fegyver a rövid kardok helyett. Gabriel Daniel, jezsuita szerzetes 1721-ben Amsterdamban kiadott Histoire de la Milice Françoise, Et des changemens qui s’y font faits depuis l’Etablissement de la Monarchie Françoife dans les Gaules, jusqúà la fin de Régne De Louis le Grand c. könyve szerint e bizonyos ezrednek felállítása és felszerelése 1671-ben történt:[1] „Ez a fegyver igen új a csapatoknak. Én, a Király először a Fusilier ezrednek adtam e fegyvert, melyet 1671-ben állítottam fel, és azóta a Királyi Tüzér Ezred néven ismerjük. Ezen ezred katonái a bajonettet egy kis hüvelyben viselik, mint a kardot. Azóta néhány más ezrednek is adtam a fegyverből hasonló célokkal, vagyis hogy a csővégbe helyezzék alkalom szerint.”

Sir James Turner 1683-ban megjelent Pallas Armata: Military Essayes of the Ancient Grecian, Roman, and Modern Art of War. Written in the Years 1670 and 1671 c. könyvének második kötetében érdekes összehasonlítást közöl a gyalogság fegyvereinek hatékonyságáról.[2] Turner szerint az angol milícia könnyű gyalogsága gyakran félreteszi a kardokat, és inkább harcol a puskatussal, mely nagyobb pusztításra képes közelharcban, mintsem a rövid karddal. A legjobb közelharc fegyvernek azonban az egy láb hosszúságú pengével rendelkező tőrt tartja, melynek markolata úgy van kialakítva, hogy az illeszkedjen a muskéta torkolatába.

A bajonett első ábrázolását Louis de Gaya of Tréville Traité Des Armes des Machines de Guerre, des Feux ďArtifice, des Enseignes & des Instrumens Militaries Anciens & Modernes; avec la maniere dont on śen sert presentement dans les Armées, tant Francoises qúEtrangeres c. 1678-ban Párizsban megjelent könyvében találjuk.[3] Az ábrázolt kés nem igazán hasonlít a ma ismert bajonettekre. Nincs keresztvasa, a penge inkább hasonlít lándzsahegyre, mint tőrre, a markolat pedig hosszú, nyújtott formájú. A szerző következőképpen fogalmazza meg a fegyver előnyeit: „A bajonett nagyjából olyan hosszú, mint a tőr. Nincs keresztvasa, csak fa markolata, mely 8-9 hüvelyk hosszú. A penge hegyes és éles, egy láb hosszú és egy jó hüvelyk széles. A bajonett nagy szolgálatára van a dragonyosoknak, fusiliereknek és olyan katonánknak, akiket gyakran küldenek háborúba, mert amikor kilőtték fegyvereiket és már nincs muníciójuk, a markolatot a puskájuk torkolatába teszik, és úgy védekeznek, mint a partizánnal.”[4]

A bajonett kezdetleges formája hamar alakulni kezdett, hogy jobban kiszolgálja a gyalogos katona igényeit. A keresztvas és a markolatgomb mind általános ismérvei lette e fegyvertípusnak a 18. század végére.

A bajonett egyetlen komoly hátránya abban rejlett, hogy miközben a csőtorkolatban helyezkedett el, értelemszerűen a fegyverrel nem lehetett lőni. Erre jelentett megoldást a köpűs bajonett megjelenése, melynek sem feltalálóját, sem megjelenésének pontos idejét nem ismerjük. Jacques François de Chastanet, Puysegur márkija (1656-1743), halála után 1748-ban Párizsban megjelent Art de la Guerre, Par Principes et par Régles. Ouvrage de M. le Maréchal de Puysegur c. könyvében[5] említést tesz olyan alakulatról, mely már a nijmegeni béke, vagyis 1678 előtt köpűs bajonetteket használt: „A markolatot úgy is formálhatjuk, hogy a végét csőtorkolatba helyezzük, mint amilyenek a gránátosok bajonettjei voltak a köpűs bajonettek előtt. Azt is el kell mondjam, hogy a nijmegeni béke előtt láttam olyan ezredet, amely olyan kardokat viselt, melyeknek olyan markolata volt, és kézvédő helyett réz gyűrűk voltak rajtuk, melyek a csőtorkolatra illeszkedtek és szorosan tartották azt, éppúgy, mint a mai köpűs bajonettjeink.”

Mikortól meddig tekintjük tehát a csőbe helyezett bajonett et egyeduralkodónak? Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Egy biztos, a 17. század második felében élték ezen elegáns hidegfegyverek virágkorukat.

Egy 17. század második feléből származó csőbe dugható bajonett elkészítése

Nem lehet a kanócos és keréklakatos fegyverek 17. századi hatékonyságát megérteni, ha nem szentelünk kellő figyelmet a hidegfegyverek fejlődésének is. Régi terveim között szerepelt, hogy beszerezzek, készítsek egy csőtorkolatba helyezhető bajonettet, olyasfélét, melyekkel Buda 1686. évi visszavívásakor a császári gyalogság is rendelkezhetett. Igen egyszerű szerkezetek ezek. Megfelelő szerszámparkkal nem kihívás elkészítése. Az általam készített másolat egy német minta alapján készül. 30 cm hosszú pengét egy szénacél machetéből vágtam ki, majd köszörűvel alakítottam a pengét a pontos méretre és formára.  Ma szemmel talán furcsa, hogy az 5 cm széles penge markolattüskéje mindössze 8 mm széles. Az eredeti penge konvex élporfillal készült, így én is ezt másoltam. Az élet szalagos csiszolón alakítottam ki. A markolattüske végét kerekre alakítottam, majd M3 menetet metszettem rá. Ez rögzíti majd a markolatgombot. A keresztvasat 15 mm átmérőjű bronzrúdból esztergáltam, ahogy a keresztvas alatt elhelyezkedő réz hüvely és a markolatgomb is ebből készült. A markolat  – itthoni hulladékfa, így fajtáját csak tippelni tudom – esztergán készült, folyamatosan ellenőrizve a pontos méreteket. A kész markolatot szinte alig kellett illeszteni a réz markolatgombhoz. A fa felületét Balsin olajjal eresztettem be. Hat réteg után adta ki a nekem tetsző színt. A rétegek között 10 órát érdemes vári. A fa végső felületkezelésére kínai faolajat használtam. Ez szépen kikeményedik egy nap alatt, és politúr-szerű felületet ad.

Németh Balázs, 2018.

[1] 422. o.

[2] 175. o.

[3] 16. o.

[4] 18. o.

[5] 220. o.