Kapszli fórum

Balázs, 2008-ban egyeztettünk egy az 1700-as évek végén aktív amerikai elöltöltő puskás lövészbajtárs emlékiratainak fordításáról. Akkor nem sikerült megegyeznem a vélt jogtulajdonossal, azonban most megtaláltam az illető úr egyik távoli rokonát, aki azt mondta, hogy akkor engem átvertek, mert aki pénzt akart kérni a jogokért, az soha nem is birtokolta azokat! Public domain a forrás, úgyhogy szerintem nekiállok fordítani, aztán majd eldöntöd.

A 11.-i derecskei résztvevőknek!

Örömmel jelentem a “Qsto honvéd kalandjai” nem veszett el, megtaláltam.

Megpróbálom ide felmásolni.

Üdv: LQ

Qsto honvéd és a Császári ülep

Történt egyszer a szikes puszta zegzugos sarkába,
A kanyargós Körös egyik félreeső hajlatába,
Ahol Qsto honvéd élt kis nádfedeles tanyája rejtekén,
Az Úr 2012. évében, Böjtelő havának elején.

Hideg, harapós reggelre virradt ezen a napon,
Még a Máriakép is deres volt a falon.
Az öreg honvéd morgósan ébredt a pajtába,
Ahol tegnap este a pálinka elnyomta magába.

Kibotorkált az udvarra, épp hogy elérte a kút káváját,
A hideg víz marta a bőrét, de mégis belenyomta pofáját.
Lassan csurgott ki szeméből a víz mire újra láthatott,
Egy lovast pillantott meg, ahogy a tanya felé vágtatott.

Szilaj barna csikó, nem is érte lába az utat, úgy futott,
A nyeregben meg egy siheder Császári vasas pattogott.
Ott is teremtek a tanyaudvaron egy szemhunyás alatt,
Ha kicsit később húzza meg a kantárt, kidöntik a kutat.

A lovas nem szólt semmit, csak zsákjában keresett,
Majd kisvártatva valamit Qsto elé, a földre levetett.
Gőgösen megigazította pelyhedző állán a sisak szíját,
Köpött egy vastagot, és megsarkantyúzta lova véknyát.

Olvasó tudomány se kell hozzá, hogy tudja mit kapott,
Császári behívó az, hogy az anyja kölykezne disznót, hatot.
Felvette a földről, jól megnézte, de ki nem nyitotta,
Bement a házba és a vaskos tölgyfa asztalra ledobta,

A ház már felkelt régen, és sürgött-forgott szépen,
Az asszony a kását főzte a tűzhelyen éppen,
Meglátta a fehér papirost, és már jajveszékelt is legott,
A padlóra rogyott, és két kezével ura ingujjába kapott.

Qstonak nem volt most kedve az asszonyi sirámhoz,
Fejében komor gondolatok csapódtak egymáshoz,
Mivé lesz a világ, ha föld és az ég helyet cserélnek,
Visszakézből mutatta meg hol a helye a fehércselédnek,

Leborult az asztalhoz, arcát kérges tenyerébe temette,
Ebből valahogy ki tudna táncolni? Azt Ő sem hitte.
Hogy ez az ebadta Császár kényszerítse Őt ilyen csúfságra,
Az ég is leborul, Kossuth apánk meg forog a sírjába.

Ennek fele se tréfa, mit lehetne mostan tenni?
Bezsuppolták. Muszáj a Császárnak katonája lenni.
Vajon mit vétett, hogy a sorstól öregkorára ezt kapta?
Így lesz komor fekete Császári csákóvá a kék sapka.

Tudta nagyon jól, hogyne tudta volna mi a folyása.
Ha nem megy, a Császári lovasok viszik, nemsokára.
Így járt Ttimi is, a legjobb cimborája, nem rég,
Hiába fenekedett, hamar kötélszárra vették.

Csendben összepakolta hát szegényes kis holmiját,
Jófajta karcos borral színültig megtöltötte kulacsát.
A tarisznyájába is rakott még pálinkát, két butéliával,
Így már csak nem érheti baj az úton, ennyi matériával.

Elindult hát Szolnok városába, ahova a behívó rendelte,
Kezében gyűrögette a papirost, de eldobni nem merte.
A barna kétfejű sasos pecséten a nap sugára játszik.
Ne röhögj te beste! Hallik a ménes, de még nem látszik.

Szedte a lábát öreg honvédünk a hideg pusztában,
Harmadnapra be is ért. Várták a kaszárnyában.
Lajstromba került, puskát, gúnyát vételezett,
Atillás honvédból koronás Császári baka lett.

Teltek a napok, nem különböztek egymástól,
Csak a bokája fájdult meg a sok haptákolástól.
Az otthoni bor, meg a pálinka is elfogyott,
Mire aztán hetednapra, végre kimenőt kapott.

Első útja a legközelebbi kocsmába vezetett,
Savanyú, áporodott levegője most igen jól esett.
Egy ismerős alak danolászott a helyiség közepében,
Régi komája volt az, Tamás betyár, cifraszűrjében.

Tamás anyja nem hallgatni szülte e világra a fiát,
A legöregebb juhász se látott, ily beszédes haramiát.
Ontja a szót magából, nem kell noszogatni,
A mi jó honvédünk csak győzze befogadni.

Se tanyám, se asszonyom, se jószágom nincsen,
Szabadság az én hitvesem a lápon túl és innen.
Van viszont pántlikás babám, nem egy, hanem három,
Bővén vagyok a jónak, néha még soknak is találom.

Egyiknek akkora a mejje, mint egy kilós vekni,
Tenyerem se bírja bimbaját takarásba venni.
A másiknak meg, cserfes-csókos a szája,
Szépen dalol vele, ha éppen nem használja.

A harmadiknak, mint sudár csikónak, olyan a járása,
Nyeregbe is pattan, valahány este bekopogok nála.
Beszélt a betyár tele szájjal, csak mondta, mondta,
Qsto meg facsargó szívvel, búsan hallgatta.

Hej hát neki is volt cifra kalandokban sora,
De réges rég elmúlt már a duhaj legény kora,
Nem maradt belőle, csak az emléknek emléke,
Na meg egy kis hencegés, az ilyen estékre.

Igyekezett rosszkedvét inkább az italba fojtani,
Fogyott a lőre, a csapos nem győzte hordani.
Mán a második hordót isszák egy ültő helyükbe,
Vedér kéne ezeknek nem pohár. Fene a belükbe.

Kiabál a lámpagyújtogató. Hajnali két óra
Bezár a kocsma is ütlegre, vagy szép szóra.
A két jó cimbora, talpára útilaput kapott,
Járásuk bizonytalan, de hangjuk határozott.

A betyárnak eccer csak elég lett mán a nóta,
Nem megyen Ő tovább, nincs is arra dóga.
Testének esését, homlokával, szépen tompította,
Holnap énekel tovább, ha majd magát kialudta.

Qsto most már egyedül kereste Ariadné fonalát,
Lámpavastól lámpavasig igazítja útjának vonalát.
Be kell érnie a kaszárnyába, mielőtt megpirkad,
Mert áristomba kerül, ha a kürtszóról lemarad.

Ment a jó honvédünk, csak kicsit tántorogva,
Mint régen a csatában, de meg nem futamodva.
Zúgott a feje, de most nem a puskaropogástól,
Hanem az ecetes lőrétől és a vizes pálinkától.

Megy a macskakövön, csattog a bakancsa,
Nem lehet pihenni, hajnalig van parancsa.
Elmaradnak a házak, már a város szélét járja,
Könnyebbedve pillant a kaszárnya bejáratára.

De mi csillog ott a holdvilágon a kapualjában?
Valóság ez, vagy a képzelete játszik ily tréfában?
Nem lehet az más csak aminek látszik,
A kapu sarkában egy nagy fenék világlik.

Beivott tán ez is, hogy itten pucérkodik?
Vagy nem bírt a latrináig, azért kucorodik?
De hát nem mozdult az, csak a világba meredezett,
Meg afelől valami kuncogásfélét is hallani lehetett.

Gyomrát a cefre és az undor már együtt kavargatja.
Mi vihette rá ezt a barmot, hogy a seggét mutogatja?
Valami Császári móka akarna ez lenni?
Az a pedig, másként nem lehet ezt venni.

Félreértés nincsen, mindenki láthatja.
Az ebadta, a fehér hátsóját mutogatja.
Harag gyulladt szívében, de rettenetes,
Nem tréfa ez már, és nem is épületes.

Itt legyen most vége ennek a rút világnak,
Ellent kell tennie a labanc csúfkodásnak.
A szikes puszta nem gyáváknak világa,
Torolni kell a sértést, nincsen apelláta.

Nem szólt semmit, csak halkan oda óvakodott,
Szörnyű tervet ötlött, amit meg is teszen legott.
Fényes csontnyelű bicskáját zsebéből előrántotta,
És arcán kaján vigyorral a pengét kinyitotta.

A kétfejű sasnak legyen meg illőn a párja,
Vágásból is kettő kell az ilyen tomporára.
De a csapás bicskáját kezéből kifordította,
Az acél pengét nagy csorbulás rondította.

Mi az isten?! Ilyet egy késsel hogy tehetett,
Jó Padi kovács csinálta, még fenni se kelletett.
Miből van hát a koronás pimasznak picsája?
Tán a Teremtő kőből faragta ide a derekára?

Nem messze amottan, bódéjából a strázsa,
Az esetet csak pislogva, félve kandikálja.
Ennek a hibásnak meg mitől lett ilyen indulatja?
A tulipános márványoszlopot mi végre zaklatja?

vége