Egy tanulságos eset:
Szombat éjjel 11-kor rálőttem egy disznóra, tiszta látási viszonyok között, feltámasztásból. Becsapódást nem hallottam, teljesen éles, csattanásszerű volt a lövés hangja. A rálövés helyén csontot és szőrt nem, de fújásszerű vért találtam. Teljesen megnyugodtam abban, hogy ez tüdőlövés, bár a disznó nem jelzett. Akkor kezdtem el aggódni, amikor a bőséges vérnyom 3 méter után megszakadt, és onnan már csak egy, majd két, majd három méterenként mutatkozott egy-egy vércsepp. A disznó beváltott az erdőbe, ahol kisvártatva megtaláltuk az utolsó vércseppet. Az utolsó csepptől több irányba is futottak csapák, de a vérnyomok egyik irányban sem folytatódtak. Két dolog miatt nem folytattuk a keresést: egyrészt éjjel, a sűrű aljnövényzetben nem szívesen találkoztunk volna sebzett disznóval, másrészt (egy esetleges reggeli vérebezésre gondolva) nem akartuk összejárkálni a nyomokat.
Elég nyugtalanul aludtam.
Reggel ismét kimentem, de az Istennek sem találtam újabb vérnyomot. Telefonáltam a vadőrnek, aki jött is, magával hozva Horváth Ákost, a balatonfüredi vérebest. A disznó az utolsó vércsepptől nem egészen 30 (!) méterre feküdt… Az történt, hogy a lövés kicsit hátra és lefelé csúszott, és a tüdőfelek alsó csúcsait roncsolta szét. Viszont a 30-06-os 11.7 grammos, SP lövedéke nem ütötte át a disznót (60 méterről!!!), a bemeneti nyílást meg a vastag zsírréteg úgy elzárta, hogy befelé vérzett el a jószág. A zsigerelés során pontosan ki tudtam tapogatni azt a helyet, amit a lövedék vágott magának a túloldali testfélen, a zsírt átütve, de a bőr alatt megakadva. Magát a maradványtestet sajnos nem találtam ott, amikor a disznó az oldalára fekve agonizált, visszacsúszhatott a mellüregbe. A zsigerek közt meg nem volt idő keresgélni, sietni kellett a leadással a meleg miatt.
102.6 kg volt a zsigerelt súlya a kocának. Tanulságos eset, hogy még egy jónak számító találat esetén is lehet keserves az utánkeresés kutya nélkül.