Magyarországon forgatták a HMS Terror utolsó expedícióját feldolgozó sorozatot, amelyhez cégünk biztosított Brown Bess muskétákat. A sorozat története nem nélkülözi természetesen a fikciót, kosztümös történelmi tévésorozat helyett inkább egy misztikus / szörny-thrillert várhatunk.

Hogy a történelmi háttér ne vesszen el teljesen, tekintsük át röviden, amit az expedíció sorsáról tudni lehet.

James Clark Ross

A mozsarakkal felszerelt kétárbócos vitorlást először az 1812-es háborúban vetették be, részt vett többek közt a Baltimore-i csatában és Fort McHenry bombázásában (amely az amerikai himnusszá vált vers megírására ihletett egy Francis Scott Key nevű költőt). Az 1830-as években sarkvidéki kutatóhajónak alakították át. Ehhez kiváló adottságai voltak, köszönhetően a nehéz mozsarak hátralökését is elnyelő szerkezetnek, amely a jég külső nyomásának is ugyanúgy ellen tudott állni.

Első kutatóútjára George Back kapitány parancsnoksága alatt hajózott ki 1836-ban. Feladata a Hudson-öböltől északra fekvő Repulse Bay és Boothia-félsziget feltérképezése volt, a célt azonban nem érte el. A Southampton-sziget közelében a jég fogságába esett és 10 hónapon át azzal együtt sodródott. Miután egy jéghegy kis híján a tenger fenekére küldte, az erősen megrongálódott hajó végül nagy nehézségek árán, 1837-ben érte el Írország partjait.

Második útján a HMS Erebus Hecla-osztályú hadihajó kíséretében, Franzis Crozier parancsnoksága alatt indult, az expedíciót James Clark Ross vezette. Az 1840-ben Tasmán-szigetről induló expedíció a déli mágneses sark helyét kívánta meghatározni,  eljutott a Ross-tengerre, a Victoria-föld mellett fekvő Ross-szigetre, a Felső- és Alsó-Vitoria gleccserhez, valamint a Terror és Erebus hegyekhez. Mint a felsorolásból sejthető, a felfedezők örömmel gyakorolták az őket megillető névadási jogokat. A viszontagságos út 1843-ban, a Falkland-szigetekre, majd Angliába való visszatéréssel ért véget.

Ez volt az utolsó nagy földrajzi felfedezés, amelyet kizárólag vitorlás hajók segítségével hajtottak végre.

Sir John Franklin

Két évvel később indult utolsó útjára a Terror, ismét az Erebus kíséretében. Célja az északnyugati átjáró feltérképezése volt – az Admiralitás élén  Sir John Barrow miniszterhelyettes az átjáró kutatására ösztönözte a Haditengerészet tisztjeit. A Barrow-éra bő 40 éve alatt olyan felfedezők keltek útra, mint John Ross, David Buchan, William Edward Parry, Frederick William Beechey, illetve a már említett James Clark Ross és George Back. Ekkora már csak a Baffin-öböltől nyugatra elterülő, nagyjából Grönlandnyi terület volt ismeretlen – ide szándékozott behajózni az új expedíció a Lancaster-átjárón keresztül. A küldetés vezetője a Ross-expedícióban már kipróbált Sir John Franklin volt, aki Franzis Crozier és James Fitzjames parancsnokokra támaszkodhatott.

A hajókat átalakították: gőzhajtást és hajócsavart kaptak, a hajótestet az orr és a tat felől is vaslemezekkel borították. A kormánylapátot és a hajócsavart vasalt süllyesztékbe lehetett visszavonni a jégtől védendő. Az expedíció annyi élelmet vitt magával, amely a 134 fős legénység számára elegendő volt 3 évig.

Crozier kapitány

1845 május 19-én végül felszedték a horgonyt a Greenhithe-i kikőtőben, és a HMS Rattler, valamint a Barretto Junior szállítóhajó kíséretében elindult Grönland felé. A nyugat-grönlandi Disko-öbölben leölték a Barretto Junior-on szállított állatokat és minden ellátmányt átrakodtak a Terror és az Erebus rakterébe. A legénység megírta utolsó leveleit az otthon maradottaknak – ezek tanúsága szerint Franklin megtiltotta többek közt a káromkodást és az iszákosságot az expedícióban résztvevőknek. A parancsnok 5 embert elbocsátott a legénységből és visszaküldte őket Angliába – ők lettek az expedíció egyedüli túlélői.

A küldetésben résztvevő hajókat 1845 augusztusában látták utoljára az Enterprise és a Prince of Wales bálnavadász hajókról a Lancester-átjáró bejáratánál horgonyozva.

Mivel a hajókról 2 éven át nem érkezett hír, a közvélemény mentőexpedíció szervezését kezdte követleni. Végül az Admiralitás 1848 tavaszán összetett vállalkozásra határozta el magát. Egy szárazföldi kutatóexpedíciót küldtek Sir John Richardson és John Rae vezetésével a Nyugat-Kanadában a Beaufort tengerbe ömlő MacKenzie folyó mentén felfelé. Emellett útnak indítottak több kutatóhajót, amelyek a Lancester-átjáró illetve a Csendes-óceán felől próbálták fellelni az elveszetteket. Emellett az Admiralitás 20000 font (mai értéken kb 660 millió forint) jutalmat ajánlott fel bárkinek, aki segítséget nyújt a Franklin parancsnoksága alatt lévő hajóknak.

Sokan csatlakoztak a kereséshez – 1850-re már több, mint egy tucat angol és amerikai hajó folytatott kutatásokat a térségben. Nemsokára megtalálták az első nyomokat: az 1845-46 telén meghalt három tengerész sírját.

A szárazföldi expedíciók sikeresebbek voltak. 1854-ben  John Rae-nek inuitok számoltak be a Back folyó torkolatánál éhhalált halt 35-40 tengerészről. Elmondásuk szerint a szerencsétlenül járt emberek végül kannibalizmusra kényszerültek – ezt később a fellelt csontok vizsgálata is megerősítette. Az őslakosoktól Rae megvásárolta a tisztek ezüstneműit és bizonyítékul magával vitte Angliába. 1855 augusztusában egy James Anderson nevű ügynök fadarabokat talált, amelyekbe az “Erebus” és “Mr. Stanley” (az Erebus orvosa volt) feliratokat vésték. Ennek ellenére az Admiralitás nem támogatott újabb mentőexpedíciót – a legénységet 1854-ben szolgálatteljesítés közben elhunytnak nyilvánították.

Végül az 1859-es McClintock-expedíció jutott a legtöbb információhoz a küldetés sorsáról, amely egy kőrakás alatt két papírlapot talált. Az első 1847. május 28-án kelt:

„Az H.M.S. Erebus és Terror az északi 70°5′ és nyugati 98°23′-nél telelt a jégben. 1846-7-ben a Beechey-szigetnél, az északi 74°43’28” nyugati 91°39’15”-nél teleltek. Miután lehajóztak a Wellington-csatornán a 77. hosszúsági fokig és visszatértek a Cornwallis-sziget nyugati oldalára. Sir John Franklin irányítja az expedíciót. Minden rendben. 2 tisztből és 6 emberből álló csapat hagyta el a hajót hétfőn, 1847. május 24-én. – Gore, tüzér hadnagy, Chas. F. DesVoeux, tiszt ”

A második, a lap margóira 1848. április 25-én írt üzenet így hangzott:

„Az HMS Terrort és Erebust április 22-én kiürítették, [mivel] ettől a ponttól 5 league-re észak-északnyugatra 1846. szeptember 12. óta [a jég által] bekerítve vannak. A 105 lélekből álló tisztek és legénység F. R. M. Crozier kapitány parancsnoksága alatt itt ért partot – 69°37’42” 98°41′ Ezt a papírt Irving hadnagy találta a kőrakás alatt, amit állítólag Sir James Ross épített 1831-ben – 4 mérfölddel észak felé – ahol a néhai Gore parancsnok hagyta 1847 májusában. Sir James Ross [kő]oszlopát azonban nem találtuk, és a papírt áthoztuk ide, ahol Sir J. Ross oszlopa található. – Sir John Franklin 1847. június 11-én meghalt, az expedíció halottainak száma a mai napig 9 tiszt és 15 ember. – James Fitzjames kapitány HMS Erebus F. R. M. Crozier kapitány & rangidős tiszt, és holnap, 26-án indulunk a Backs Fish folyó felé.”

A McClintock csapat az üzenetek mellett megtalálta a néhai Thomas Armitage csontvázát, emellett a sziget nyugati felén további két ember maradványaira leltek. A csontok mellett találtak számos, az expedícióra utaló használati tárgyat, többek közt egy dupla sörétes vadászpuskát is.

Charles Hall

1860 és 1869 közt az inuitok közt élő Charles Francis Hall több kutatást is vezetett, mivel úgy vélte, hogy az expedíció egyes tagjai – hozzá hasonlóan – életben maradhattak az őslakosok közt. A Vilmos-király szigeten számos volt táborhelyre lelt: itt az expedícióból származó tárgyakat és újabb sírokat talált. 1869-ben a Prince Edward-szigeten egy őslakos egy rögtönzött sírt mutatott neki, amelyekben jó állapotban megmaradt emberi maradványokat talált. Ezeket átküldte Angliába, ahol  végül 2009-ben meghatározták, hogy Harry Goodsir, az Erebus volt segédorvosához tartoztak.

A modern kori kutatások újabb számos sírt és felszerelési tárgyat találtak. A maradványok vizsgálata alapján megállapítható, hogy a legénység nagy része skorbutban szenvedett és az éhezéstől legyengülve halálra fagyott illetve tüdőgyulladásban meghalt. A vizsgálatok megállapították, hogy a szövetekben jelentős mennyiségű ólom halmozódott fel, amely mérgezéses tüneteket és hallucinációkat is okozhatott. Az ólom származhatott részben a konzerveket lezáró forraszanyagból, a csővezetékekből és a többi használati tárgyból is – de valószínű, hogy a szerencsétlenül járt tengerészek élete során halmozódott fel.

A sors furcsasága, az északnyugati átjáró feltérképezése nagyrészt a Franklin-expedíció megmentésére induló küldetéseknek köszönhető.  Az átjárót egyébkén elsőként Roald Amundsen szelte át 1906-ban.

A filmsorozathoz jó szórakozást kívánunk!

Szabó Gábor