Riport Káldi Gáborral (2007)

Íme az elöltöltős kezdetekről, és Gáborról szóló 2007-es riport újra. Olvassátok el! Tanulságos, megszívlelendő az a kitartás és lelkesedés, amivel az Ő nemzedéke rendelkezett!

 

Riport: Káldi Gábor (megjelent: 2007. szeptember, Füstölgő I. évad, 1. szám)

 

A sportlövész, a gyűjtőt, a történész és a technikai szakember legszerencsésebb elegye. Riport rovatunk elsődleges célja az, hogy bemutassuk a lövészek széles táborának mind azokat a személyeket, akik sokat tettek a magyar elöltöltős életért. A cikkek igazi pikantériáját az adja majd meg, hogy a riportalany választja ki a következő kérdezett személyt, s teheti fel az első kérdést kollégájának, így indítva útjára a párbeszédet magazinunk és példaképeink között.

 

Gábor karakteres, örökké vidám ember, akire hófehér szakállának köszönhetően már kapcsolatunk legelejétől fogva úgy emlékszem, mint jóságos, bölcs télapóra. Ő állt mögöttünk a lőállásban, mikor legendás Kentucky pisztolyával leadtuk első lövéseinket az APLE lőtéren, és az egyike azon személyeknek, akiknek közvetlenül köszönhetjük a hazai elöltöltős élet megteremtését. Gábor jelenleg a MEFLSZ tiszteletbeli elnöke, és tanácsai, útbaigazításai ma is kihagyhatatlan tényezőt képeznek a hazai történelmi lövész életben. Első számunk megjelenése apropóján otthonában kerestük fel, hogy kicsit elbeszélgessünk a kezdeti időkről, és személyes indíttatásáról.

 

FM: Milyen út vezetett az elöltöltő-fegyveres lövészethez, és mi lehet még a lőporon túl?

Káldi Gábor: Időrendben, nem kis átfedésekkel: íjászat, számszeríjászat, darts, szerelt-lőszeres lövészet, elöltöltő-fegyveres lövészet, ostromgép modellek, történelmi hajó modellek (elöltöltő ágyúval) és a még beteljesülés előtt álló modell ágyús lövészet, miután Németh Balázs és Vasicza Péter barátaimtól „nyugdíjazásom” alkalmából és egészségi állapotomhoz jobban illeszkedően egy ágyú modellt kaptam ajándékba.

 

FM: Hol találkoztál először az elöltöltő-fegyveres lövészettel?

KG: Egy külföldi íjászversenyen megszerzett újságból tudtam meg, hogy „modern” korunkban is létezik még szervezett, történelmi elöltöltő fegyveres lövészet. Célirányos érdeklődésem e téma iránt a nyolcvanas évek közepén kezdődött. Ez még csak elméleti szintre szorítkozott, mert általában a fegyveres dolgok még nem voltak annyira elfogadottak, liberalizáltak. Esetenként még az íj, mint tiltandó, veszélyes fegyver besorolása is felmerült.

 

FM: Ha jól tudom a számszeríjászat volt a közvetlen bűnös a megfertőződésedben. Hogyan történt?

KG: Az előzőhöz hasonló úton megismert számszeríjászat került nálam előtérbe, és a verseny számszeríjászat alaposabb megismerése miatt 88-tól gyakran utazgattam az akkori Csehszlovákiába, előbb csak nézőnek, aztán versenyezni. Egy versenyre történ utazásom alkalmával Ostravában egy fegyverboltban szegényes angolommal (a beszélgető partneré sem volt erősebb), kézzel-lábbal mutogatva, rajzolgatva folytattunk „akadémiai” értekezést a tulajdonossal az elöltöltő-fegyveres lövészetről. Végül a téma iránt elkötelezett boltos közölte, hogy két hét múlva lesz Ostravában az országos bajnokságuk, ha annyira érdekel engem és van kedvem, időm, hát menjek el. Hát én elmentem! Csendes nézelődésre, tapasztalatok ellesésére számítottam, de a verseny végén az egyik angolul jobban tudó cseh barátunk, a hasonló érdeklődésűek közötti legendás nyíltsággal tette fel a kérdést: nem szeretnéd kipróbálni? Hát már hogy ne szerettem volna! El kezdték hordani nekem a fegyvereket. Nem számított, hogy fogy a lőpor, csappantyú, lövedék. Én meg csak lőttem, lőttem könyékig kormosan, izgalomtól égő fülekkel, lőttem puskával, pisztollyal, revolverrel, mindennel, amit a barátaink odaadtak. És ők odaadtak szinte mindent, ami akkor a lőtéren található volt. Cseh barátaim legalább annyira élvezték a szituációt, látva örömömet, mint én. Végül csak a sötétedés vetett végett „duhajkodásomnak”.

 

FM: Ostrava után hogyan kezdtétek el az itthoni elöltöltő-fegyveres lövészet megszervezését?

KG: A végleges és végzetes „fertőzéssel” Ostravából hazatérve egy időben több irányba indítottam „akciót”, hogy lőjünk már itthon is elöltöltő-fegyverrel. Beadtam egy kérelmet az ORFK-ra feketelőpor és csappantyú behozatalára és lövészet célú felhasználására. Ez a kísérletem teljes kudarcba fulladt, kérelmemet a szabályozatlanságra hivatkozva elutasították. A szabályozást akkoriban a hírhedt 115/1991. (IX.10.) Kormányrendelet jelentette. Amellett, hogy a rendeletnek, liberalizáltságánál fogva, a korábbi lehetőségekhez képest sokat köszönhetünk, végül is nagyon-nagyon joghézagos volt az elöltöltő muzeális fegyverek tekintetében. Egyáltalán nem működhetett az az elvárás, hogy ami nincs tiltva, az szabad. Kerestem a kapcsolatot a hivatalosan lövészettel foglalkozó szervezetekkel, mint MSSz (Magyar Sportlövők Szövetsége) és az MTTOSz (Magyar Tömegsport Klubok Országos Szövetsége). Ez a kísérlet fél sikerrel járt. Az MSSz egyértelműen közölte, hogy nem akarnak foglalkozni a témával. Úgy látszott, hogy elég gondjuk van az olimpiai számokkal. Örömömre az MTTOSz nem volt elutasító, felajánlották a lehetőségükhöz mért támogatást.

 

FM: Ha jól tudom ebben az időben ismerted meg Kisvárdai Istvánt is. Hogyan történt az első verseny megszervezése?

KG: Egy kapcsolatteremtő próbálkozás volt számomra talán a legeredményesebb: Gulyás Gabi bácsi újságjában, a Magyar Lövészek Lapjában feladtam egy hirdetést, felhívást, keresve azokat, akiket érdekel az elöltöltő-fegyveres lövészet. A hirdetés segítségével ismerkedtem meg Kisvárdai Istvánnal. István és csapata komolyan, elkötelezetten foglalkozott az elöltöltő-fegyveres lövészettel. Jó kapcsolatuk volt a szlovák lövészekkel és kijártak Révkomáromba is lőni. István nagy sikerű „fegyverténye” volt, hogy megszerezte a hatósági hozzájárulást az első magyarországi, bemutató jelleg versenyre. Így szervezett, engedélyezett versenyen 1995. március 19-én az Igmándi Erődben szólalhattak meg először az elöltöltő-fegyverek. A nagy érdeklődést látva, áprilisra meghirdették a következő versenyt. Szinte az utolsó pillanatban a hatóság, az erősen joghézagos rendeleteket az előzőekhez képest másképp értelmezve, nem engedélyezte a rendezvényt. Megint nem működött az „ami nem tiltott, az szabad” elv.

 

FM: Az első kudarc után hogyan tudtatok talpra állni?

KG: Kezdődött a kényszer „kalandozások” kora. Kisvárdai István és csapatának tagjai szervezésében kijártunk Ausztriába és Szlovákiába. Kényszerűség volt, de kinn már csak örültünk a közös érdeklődésnek, az új barátoknak és a lehetőségnek, hogy lőhettünk. A „közfelkiáltásra” megrendezett nem hivatalos I. Magyar Országos Bajnokságot Révkomáromban 1996. 04. 27-én a Harcsás lőtéren tartottuk az MTTOSz, a Royal Sportlövő Klub és a Komáromi Olajmunkás SE szervezésében.

 

FM: Mikor és hogyan alakult meg a MEFLSZ?

KG: Egyre szorítóbbá és elfogadhatatlanabbá vált, hogy itthon nem lőhettünk legálisan. A hatóságokkal való eredményesebb tárgyalás reményében, meg az összetartozástól vezérelve is 1997. 06. 12-én négy klub: az MTTSz Finomító Sportlövész Klub (Komárom), a Főnix Pisztoly Club (Zalaegerszeg), a Simon és Wolf MÁV Debreceni Lövész és Motoros Sport Klub (Debrecen), és a Műegyetemi Sporttudományi Egyesület (Budapest) megalapította a Magyar Elöltöltő-Fegyveres Lövészek Szövetségét. Az MTTOSz Lónyai u.-i székházában tartott alakuló közgyűlésen engem választottak főtitkárnak.

 

FM: Gondolom nem volt egyszer megváltoztatni a hazai törvényeket. Melyek voltak a fő állomások?

KG: Megkezdődtek a hosszú-hosszú egyeztetések az illetékesekkel a BM-ben és az ORFK-n, hogy találjuk már meg a lehetőségét az elöltöltő fegyverek legális használatának. Sok-sok reményvesztő, álmokat tipró, kényszer, gyötrelmes kompromisszum után végre képletesen, ezer sebből vérezve a 2000. év tavaszán szólaltathattuk meg újra, legálisan az elöltöltő-fegyvereket Magyarországon. Nekem valahogy így kezdődött.

 

FM: Gábor! Kívánunk neked még sok-sok év önfeledt, lőporfüstös, aktív évet, és reméljük, továbbra is számíthatunk rád a Szövetség életében!

KG: Sok sikert kívánok a Füstölgő eMagazinhoz!

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.