Rabszolgasors – húszezer magyar katona Marokkóban

Napóleon 1797 márciusában megverte Károly főherceg csapatait, átkelt a tarvisi hágón, és elérte a Semmeringet. Franciaország és Ausztria Leoben-ben fegyverszünetet kötött, majd 1797. október 17-én megszületett a campoformiói béke. Ennek a szerződésnek az egyik pontja elrendeli, hogy a hadifoglyokat mindkét félnek szabadon kell engednie. Ebben az időben francia hadifoglyok táboroztak Magyarországon is, többek között Óbudán. A korabeli jelentések, és az ezek nyomán születő rendelkezések azt bizonyítják: nem éltek rossz körülmények között. Színielőadásokat rendeztek, „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” feliratú gombokat, jelvényeket gyártottak s ezeket árusították. Az osztrák hadseregben szolgáló magyar katonák viszont francia fogságban igen nagy nyomorúságban tengették napjaikat, koldulni kényszerültek. A békeszerződés értelmében Óbudáról hazaengedték a francia foglyokat. A franciák azonban másképp döntöttek a magyar katonákról: körülbelül húszezer magyar hadifoglyot eladtak a spanyoloknak. Ők viszont kiszállították honfitársainkat Marokkóba, egyenesen a fez-i rabszolgapiacra. Így történhetett meg az a példátlan eset, hogy magyar legények rabszolgákká váltak Afrikában.

 

Ez a tény tudottá vált a magyar nádor előtt is: erre bizonyítékot őriz a titkos nádori levéltár. Az egyik katona ugyanis Ceutából levélben számolt be sanyarú sorsukról. A latin nyelvű levél írója Jászkői Füri József volt (jelzete a levéltárban: 1806/5. sz.) Egyelőre felderítetlen, hogy ez a katona hogyan került Fezből Ceutába. Valószínű, hogy szökött, vagy írástudása és nyelvismerete juttatta kiváltságos helyzetbe. A levélben azt panaszolja, hogy immár hét éve raboskodik, katonatársai ültetvényeken és bányákban dolgoznak, ruhátlanul, éhesen. Megírja, hogy sok ezren már meghaltak az erős igénybevételtől, a klímától, a lelki megpróbáltatásokat is alig bírják. Segítséget kér a nádortól. Nincsen arról tudomásunk, hogy a nádor – vagy utódai közül valaki – lépéseket tett volna ebben az ügyben. Talán magyarázat a nádor viselkedésére, hogy 1806-ban a francia lobogó győztes csapatokat kísér: Napóleon bevonul Berlinbe, Varsóba, lezajlik a jénai, auersädti csata, s a következő évben folytatódik a császár sikersorozata. És hát, “csak” magyarokról volt szó.

 

E húszezernyi magyar katonáról az említett levélen kívül, tudomásom szerint, nincsenek megbízható adatok. De ebbe nem nyugodhatunk bele. Általában ismerjük – sokszor név szerint is – a Törökországba hurcolt magyar vitézek és más rabok sorsát, és évszázadokat ugorva a két világháború foglyainak helyzetét. A marokkói magyar rabszolgákét nem. Lehetséges, hogy későn eszméltünk, már nem találjuk nyomukat, hisz nem őrzi az emlékezet őket itthon sem. Csak néhány történelemtudós, kutató és amatőr tartja számon kálváriájukat, mint fehér foltot.

A tisztesség ennél többet követel!

Sokkal többet!

 

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.