Őzvadászat 44-40 Winchesterrel

Közhely, de igaz, hogy az első mindenből emlékezetes. Ki ne emlékezne az első csókra, az első vizsgára, az első vad szerelemmel töltött éjszakára? Azt hiszem így van ez a vadászattal is. Persze a vadászatban sem egyformák az „elsők”. Az avatás szertartása nem kihagyható, ha a vadászt olyan vadat ejt el, melynek még nem volt korábban vadásza, de a vadászélet többi „elsőjének” megélése már a vadász dolga. Őz volt az első nagyvad, amire avattak, de most egy másfajta első élményt kerestem. Vágyam az első őzsutám elejtése volt egyedül cserkelve, nyílt irányzékos 44-40 űrméretű Uberti 1873 Winchester puskámmal. Ezt az élményt szeretném megosztani a tisztelt olvasókkal.

 

Pirkadat előtt már elindultam a kis erdei vadászházból. November dacára egyáltalán nem volt hideg még a hegyen sem. Már a séta megkezdése előtt betöltöttem a puskát: 6 lőszer a tárba, majd csőre töltés, kakast visszaengedtem biztonsági állásba, és már indulhattam is. Jó érzés volt az 1873-as Winchesterrel az erdőbe menni. Tudom, hogy sokan „tájidegennek” tartják a magyar vadászterületeken az alsókulcsos puskát, de számomra nagy szerelem.

 

Az én Winchesterem 24”-es nyolcszögletű csövű Sporting modell. Tudom, hogy veszett pontos fegyver, idén 95 körrel országos bajnok lettem vele. Összeszokott páros vagyunk, és bizony 150 m-en is megbízhatóan talál ha a vadász jól kezeli. Persze ilyen távolságra nem volt célom lőni vele vadászat során. Sőt. A célom az volt, hogy ha a körülmények engedik, szinte testközelbe cserkeljem be a vadat, próbára téve saját képességeimet. A puska nem rendelkezik gyári állapotban szíjkengyelekkel, így vékony bőrzsinórral kötöttem a hordszíjat a puska csövéhez és a markolathoz. A fegyver elérhető 44 Magnum kaliberben is, ahogy a Pedersoli Lightningok is, nekem mégis ez volt mindig a szívszerelmem gyermekkoromtól fogva.

 

 

A 44-40-es lőszer nem éppen erőművész. Minden .44-es pisztoly és puskalőszerek ükapja teli töltettel sem képes többre, mint 1200 J torkolati energiára és 370-400 m/s körüli torkolati sebességre. Ennek megfelelően hatótávolsága, vadászati felhasználása erősen korlátozott. A lőszer egy olasz cég, az L.C.M. terméke, német vadászbarátom ajándéka. Kifejezetten olyan vadászoknak készítik, akik pisztolykaliberű alsókulcsos puskával vadásznak és szeretik ha a lőszer töltete is igazodik a puska korához: vagyis feketelőpor a hajtóanyag.

 

Jó széllel kezdtem meg a cserkelést. A hajnal előtti sötétben némán kaptattam felfelé a hegyre, ahhoz a vágáshoz, ahol az erdészeti út indul, mely végig megy a gerincen. Többször cserkeltem már itt kísérővel és tudtam, hogy az út feletti vágás magas füvében mindig van őz, az út alatti szedresben pedig szívesen fekszik meg a disznó. Felértem a hegytetőre, és még mielőtt kiléptem volna a sűrűből megpihentem. Itt akartam bevárni a lővilágot. Leguggoltam egy tölgy tövébe, hátamat a fának vetettem és keresőtávcsövemmel a vágást pásztáztam. A binokulár sem mai gyerek. Nagyapámé volt az öreg 8×32-es Zeiss.

 

Nem kellett sokat várni. Hamarosan tőlem 40 méterre egy suta dugta ki a fejét a sűrűből. Bizalmatlanul nézett körbe mielőtt kilépett volna a nyílt terepre. Nem láthatott engem, mert az erdő sötétje még rejtett, pedig a lővilág már igencsak megérkezett. Felemeltem a Winchestert, megfeszítettem halkan a kakast. Ilyenkor mindig kissé elhúzom az elsütőbillentyűt, és úgy húzom hátra a kakast, hogy az elsütőakasztó kattanása ne zavarhassa meg a vadat. Célra emeltem a puskát. A 44-40-es éppen jó helyre mutat. Mutató ujjam az elsütőbillentyűn… És akkor megláttam két kisebb fejecskét is kikandikálni a sűrűből. A suta két gidája volt. Visszaengedtem a kakast és leeresztettem a puskát, és csak néztem őket, ahogy szépen komótosan elindulnak felfelé a vágáson, majd a szemközti erdősávban eltűnnek a szemem elől.

 

Közben a szél forogni kezdett, majd beállt hátszélre. No a mai napnak lőttek gondoltam, de mivel ezt az utat beszéltük meg cserkelésre, elhatároztam, hogy nem térek le róla a kedvezőtlen széljárás ellenére sem. A magányos séta az erdőben nagy élmény akkor is ha nem lövök. Némán lépkedve folytattam az utat a novemberi erdőben. A rossz cserkelési irány ellenére alig egy kilométer séta után egy gímbika és három tehén vágott át előttem az úton 60-70 m távolságban. Nem riasztotta meg őket a szél, pedig hallhatóan fújt a hátam mögül. Az úton áthaladás előtt megálltak keresztben. Jó lövést lehetett volna tenni az egyik tehénre, de a 44-40-es lőszer energiája csak 1200 J, így gímszarvas vadászatra sem a jogszabályok, sem elveim alapján nem alkalmas. A csapat egy közeli tisztásra sietett, amely az út alatt lévő erdőn túl volt. A reggeli nap már korán odasütött, többször láttam már a völgyből, hogy itt napoznak a szarvasok. Komótosan sétáltak lefelé, én pedig kivártam soromat, majd folytattam utamat.

 

Az erdészeti út a hegy gerince alatt pár száz méterrel fut végig, majd bevált az erdőbe, s egy völgy két oldalán elágazik. Az elágazásnál fakitermelés nyomai: rendben felrakott farakások és erdészeti gépek mély, öreg nyomai. Leültem a farakásra, elfogyasztottam reggelimet miközben azon gondolkodtam, hogy ez a mai nap már most az egyik gyermekkori álmom megvalósulása: egyedül cserkelek a nekem legszebb erdőben, a nekem legkedvesebb puskával. Lent a vadászházban még alszik a családom, de tudom, hogy ébredésre, reggelire már ott leszek velük. Ennél kerekebb már nehezen lehet a világ.

 

Az út három irányba ágazott itt. Mindhárom ugyan oda visz, ezért ki tudtam választani azt, amely a legjobb iránynak ígérkezett és a legjobb szélirányt ígérte. A döntés nem bizonyult rossznak. Bár az erdészeti út szép lassan elenyészett, és úttalan úton kellett folytatni a cserkészetet, a szélirányom valóban javult: hátszélről oldalszélre váltott, és a hegytető felé vitte a szagomat. Az előző napi esők felpuhították az avart, így alig nesszel, csendben tudtam az utakat elhagyva is lépkedni. Egy bozótos -sűrűs mellett haladtam vagy 2-300 m-t, amikor előttem jobbra alig öt méterre erős csörtetést hallottam. Egy bak tört ki a sűrűből és rohant le a hegyoldalon. Ez jó jel, gondoltam. Valóban jó a szelem.

 

A gerinc csúcsán mentem tovább némán gondolkodva. A hajnal óta tartó séta után sejtettem, hogy már valahol a völgyben lévő vadászház magasságában lehetek, tehát a reggeli vadászat végéhez közeledek. Ránéztem az órámra: 8:21-et mutatott. Épp úgy, ahogy terveztem. Így gondolkodva haladtam előre, amikor tőlem 100 m-re rikító fehér foltot vettem észre: egy tőlem elfelé lassan lépdelő, időnként meg-megálló magányos őz tükre volt. A keresőtávcsőben hamar elárulta magát: a kötény jól látható, pamacs és agancs nincs: egyedülálló suta. Figyelve a szélirányra lassan loptam be a vadat, de a suta olyannyira nem vett tudomást rólam, hogy hamarosan megállt, majd visszafelé, felém kezdett sétálni. Bebújtam egy fa takarásába, és vállba vett puskával, megfeszített kakassal vártam, hogy az őz megfelelő pozícióba forduljon. A kettőnk közötti távolság alig volt 30 m. Ideálisnál is jobb az öreg ’73-asnak és a 44-40-es lőszernek. A jó helyzet pedig nem váratott magára: a suta éppen előttem megállt keresztbe fordulva. Rátettem az irányzékot a blattjára. Tudtam, hogy ilyen távolságon belül a fegyver pontra hord, nem kell korrigálni semennyire sem. Elhúztam az elsütőbillentyűt. Illetve csak húztam volta, mert közben nem vettem észre, hogy a kengyelkulcs alá befordult a rögtönzött szíjrögzítés, így nem tudta kioldani a kengyelkulcs benyomása az elsütőbillentyű biztosítót. Nem rossz biztosítási mód ez, hiszen a fegyver csak akkor süthető el, ha már biztosan reteszelve van a zár. Én voltam a hibás a buta szíjrögzítési megoldással… Kell majd a fegyverre korrekt rögzítés.

 

Kiszabadítottam a kengyelkulcsot, miközben a suta tovább lépkedett. Túljutott a gerincen, és már elindult lefelé, de még mindig csak 35-40 m távolságra lehetett tőlem. Felemeltem ismét a Winchestert és újra lövésre készültem. „Csak állj meg egy pillanatra!” fohászkodtam, miközben az irányzék tökéletesen rendezve követte a blattot. Az őz belépett egy fa mögé, majd megállt. A hátulját takarta a fa, de a blatt szabadon volt. Most! És már éreztem is a 44-40-es lőszer sokat tapasztalt könnyű, de határozott rúgását. Még az eloszló vastag, fehér füstfelhőn keresztül is jól látható jelzést adott a vad: felágaskodott, először lefelé, majd vissza a gerincre futva alig 20-30 m halálvágta után összerogyott éppen előttem. Remegő kézzel, de megkönnyebbülten ürítettem, majd töltöttem ismét csőre a puskát.. „Köszönöm, hogy nem okoztam szenvedést…”

 

Kivártam 5-10 percet, közben azért a biztonság kedvéért megjelöltem saját pozíciómat két keresztbe rakott fával, és ehhez képest memorizáltam a találat helyét. Persze sok várakozásra nincs szükség, ha ennyire egyértelműen szívlövésre utalnak a lőjelek. Elindultam, hogy birtokba vegyem a vadat. A lövés jó helyen talált, épp ott ahol kell: tiszta blatt lövés egyenesen a szíven át A bemeneti nyílás szép kerek űrméretes lyuk, ahogy a kimeneti nyílás is ugyanúgy. Vagyis az ólomlövedék nem expandált, hanem átütötte a vadat szinte deformálódás nélkül. A zsigerelés után derült ki, hogy a bemenetnél bordát is tört, mégsem térült el pályájáról vagy fröccsent szét. Úgy viselkedett, ahogy azt a ballisztikai zselatinban is bizonyította: folyamatos űrméretes lyukat vágott, nagy átütési mélységgel. Persze azért meglepő volt számomra, hogy a borda találat sem deformálta a lövedéket: a kimeneti nyílás is éppen akkor volt, mint a bemeneti.

 

Egyedüli cserkelésen nincs aki gratuláljon, nincs aki töretet adjon át, nincs aki helyetted tenné a vad szájába az utolsó falatot. A vadászat minden felelőssége, szépsége és munkája a vadászt terheli. Ennek megfelelően a vadnak szóló végtisztesség megadása után elkezdtem a vadászat munka részét: elhúzni a vadat az egy kilométerre lévő házhoz.

 

Ez a nap így volt kerek. Maradandó, többszörös „első” élmény. A suta vadászata pedig bizonyítja, hogy az élmény nem függ a trófea nagyságától. Egy őzsuta elejtése fizető vendégvadászként a legolcsóbb vadászati módok közé tartozik hazánkban. Nincs hazavihető trófea, nincs hazavihető dicsekvés. Nincs semmi más, csak az élmény és az emlék maga. Mégis biztos vagyok benne, hogy unokáimnak is mesélni fogok erről a hajnalról, amikor nyílt irányzékkal, a vadat közelre belopva, egyedül, 44-40-es 1873 Uberti Winchester puskámmal zsákmányoltam egy szép sutát.

 

Ahogy ezeket a sorokat írom, már rotyog az első őzpörkölt a fazékban, várva, hogy a család örömére szolgáljon az elejtett suta húsa. Nekem ez is hozzátartozik a vadászathoz.

 

2 hozzászólás érkezett

  1. A 44-40-ről és a 73-ról szóló cikkek alapján lehet, hogy egyik kedvenc íróm Molnár Gábor nem is annyira túlzott a fegyvere tudásának leírásakor????

  2. Kapszli

    Hát a 44-40 nem egy erőművész, de ilyen távolságon, ekkora testű vad esetén megteszi a kötelességét. Képességeivel kapcsolatosan azért van jó sok túlzás a szakirodalomban. :)

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.