„Harcoljatok bátran az Igéért és királyotokért! Ha így tesztek elnyeritek Isten könyörületét és a világ tiszteletét és megjutalmazlak benneteket! De ha nem így tesztek, esküszöm nektek, csontjaitok sosem fognak svéd földben nyugodni!”
II. Gustav Adolf király

II. Gusztáv Adolf partraszáll Pomerániában

Tilly gróf halálát követően a császár kénytelen kelletlen Albrecht von Wallenstein herceget nevezte ki a császári seregek főparancsnokává. Az újdonsült fővezér hamar bizonyította tehetségét, miután kiűzte a szászokat Prágából. A siker ellenére a katolikus sereg még mindig elkeserítő helyzetben volt. Bajorországot II. Gustav Adolf svéd király katonái szállták meg és gyorsan közeledtek dél felől, azzal a szándékkal, hogy egyesítsék erejüket szász szövetségeseikkel. A protestánsok november elején a Saale folyó hídját őrizetlenül találták és gyorsan át is keltek rajta. November 10-én a svéd király diadalmenetben bevonult Naumburgba.

Út Lützenbe

Amint Wallenstein megtudta, hogy a svéd fősereg átkelt a Saale folyón, azonnal magához rendelte Gottfried von Pappenheim tábornagy csapatait. A két császári sereg Merseburg és Lipcse körzetében sikeresen egyesült. A szembenálló felek már igen közelről kerülgették egymást. A svéd király kockázatosnak vélt egy nyílt csatát egy ekkora katolikus sereg ellen. Elsősorban a lovasságát nem találta elég erősnek a feladatra. Naumburg körüli táborát kezdte megerődíteni, mintha téli szállásra vonulást tervezné.

Pappenheim

Az ellenség passzivitását látva Wallenstein haditanácsot hívott össze november 13-án, ahol váratlan engedélyezte Pappenheimnek, hogy visszahúzódjon Halle irányába. A tábornagy már a korábbi csapatösszevonással sem értett egyet és azóta folyamatosan kérte fővezérét, engedje útjára, hogy visszatérhessen Alsó-Szászországba. Weissenfels környékén egyébként sem volt elég élelem, hogy egy ekkora seregnek egész télen kitartson. November 14-én hajnalban Pappenheim főerejével Halle felé indul, de több kisebb csapatot is kikülönített más irányba, mintha az ellenség mozgását szerette volna megfigyelni. Wallenstein is észak felé vette az irányt. Pappenheim csapatainak pótlására Gallasért küldetett, aki akkor Csehországban állomásozott 6 ezer katonájával.

Miután az osztrákok szétbontakozását jelentették a felderítők, Gustav Adolf támadásra adott parancsot. Bernhard weimari herceg támogatta döntésében, ám Dodo von Knyphausen vezérőrnagy kockázatosan vélte a nyílt ütközetet. A 18 ezer főnyi svéd sereg november 15-én hajnali 4 óra tájban hagyta el a táborát. A király előre eltervezte a harcrendet, így a menetoszlopokat már ennek megfelelően állították össze. A poggyászból csak a legminimálisabbat vitték magukkal, amely egy pár napos offenzívához feltétlen szükséges volt.

A svédek eleinte Pergau felé tartottak, ahol 2000 szász lovas állomásozott. Gustav Adolfnak csalódnia kellett, a remélt erősítést nem kaphatta meg, mert Arnim, a szász seregek parancsnoka megtagadta a kérését. A király felbőszült, hogy a szászok nem teljesítik parancsait. A protestáns sereg hamarosan Lützen felé fordult, miután a helyiektől megtudták, a császári fősereg a városkától északra táborozott le.

II. Gustav Adolf svéd király (1594-1632), “Észak Oroszlánja”

Csatározás a Rippach folyónál

Weissenfelsben november 14-én reggel még mindig jelentős császári utóvéd tartózkodott, melyet Rudolf von Colloredo vezérőrnagy irányított. Amint a svéd sereg feltűnt a várostól délre, az ezredes futárt küldött Wallensteinhez és megkezdte a kiürítést. Csapataival a Lützentől 7 km-re található Rippach folyó átkelőihez húzódott vissza. A svédek dél körül érték utol csapatait, mely pár száz gyalogosból és néhány horvát könnyűlovas ezredből állt. A horvátok szokásuktól eltérően felvették a harcot a svéd előőrsökkel.

A folyó ezen szakasza nehezen átjárható, mocsaras és mindössze egy olyan hídja volt, melyen a svéd nehéztüzérséget és a szekereket át lehetett vontatni. A patak völgyét sűrű bokros és fás területek szabdalták, az ott megbúvó császáriak számáról és minőségéről alig voltak információik. A svéd hadvezetés óvatos maradt és bevárta a teljes sereget, mielőtt megtámadta volna a hídfőt.

A híd előtti állásokból a horvát lovasságot a muskétások és az ezredágyúk tüze űzte el. A főhidat végül akkor adta fel Colloredo, mikor a svéd lovasság mindkét szárnyon átkelt a Rippachon. A bekerítést elkerülendő végül kénytelen volt délután 3 óra körül visszavonulni Lützen felé. A támadó oszlop csak napnyugta felé tudott átkelni a folyón.

A császári hadrend és terv

A rippachi csatározás egy éjszakányi időt biztosított Wallensteinnek hogy eldöntse, felveszi-e a harcot vagy tovább vonul vissza Lipcse felé. Végül a harc mellett döntött, és azonnal Pappenheim után küldetett, hogy térjen vissza csapataival Lützenbe. A tábornagy csapatai már alaposan szétszóródtak Halle környékén, mikor éjfél körül megkapta fővezére levelét. Saját lovasságával két órán belül útra készen állt, de a gyalogság és a tüzérség csak később tudta követni. Ez utóbbiak vezetését helyettesére, Heinrich von Reinach vezérőrnagyra bízta.

Wallenstein a csatát védelembe húzódva kívánta megvívni. Elsősorban erősebb nehézüzérségére és lovasságára alapozva állította fel 12 ezer főt számláló seregét Lützentől északra emelkedő lapos fennsíkon. A várostól nyugatra nem telepített csapatokat, mert abból az irányból mocsaras mezők ölelték körbe a várost. A gyalogság nagy részét a centrumba vonta össze, melyet 3 vonal mélységben tagolt. Az elsőben a legjobb 5000 katonája harcolt Colloredo irányításával, mögöttük további 1000 gyalogos volt tartalékban, illetve a legjobb lovasszázadai. A lovasság nagy része a szárnyakon lépcsőzetesen hátrafelé rendezve sorakozott fel. A jobbszárny parancsnoka Heinrich Holk altábornagy volt, a balszárnyat Wallenstein személyesen felügyelte.

Lützen városa körüli kerteket embermagasságú sárból tapasztott kerítés övezte, melyek mögött 400 muskétás és dragonyos rejtőzött el. A centrum előtt az országút menti árkot gyalogság alaposan kimélyítette, melyen később a lovasság képtelen volt átkelni. Az ide telepített 150 muskétásnak a felvonuló ellenség alakzatait kellett megbontaniuk.

A tüzérséget két nagyobb ütegbe szervezték és a centrum két végén foglaltak helyet. A nagyobb 14-16 ágyúból álló egység a szélmalmok mellé települt, míg a gyalogsági vonal északi végéhez további 6-7 löveg lett felállítva. A két egység között ezredágyúk lettek elhelyezve.

A svéd király imája a csata előtt

A svéd hadrend és terv

A svéd sereg nem hozott magával sátrakat, így a katonák szabad ég alatt töltötték az éjszakát félúton Rippach és Lützen között. A csapatok csatarendben indultak útnak és így is táboroztak. A sereg 8 óra felé már útnak indult, amint a tájra telepedő sűrű köd felszállni kezdett. A horvát könnyűlovasság folyamatosan zaklatta a protestánsokat, de egy óra alatt sikerült elérni Lützen határát. A környéken két nagyobb mesterséges, a terület lecsapolására épített csatorna is keresztülfolyt. A jéghideg vízbe a katonák nem szívesen gázoltak bele, így rögtönzött hidakat kellett építeni az átkeléshez.

Gustav Adolf harcrendet már Naumburgban elhatározta és ennek megfelelően is meneteltette katonáit. A káoszt akarta elkerülni, ami formációk alakítása során elő szokott fordulni. Ennek köszönhetően menetoszlopok egy 90 fokos balra fordulás után már a csatarendbe is álltak. A svéd arcvonal két sorból állt, az első sorban a főerők, a másodikban a tartalék csapatok helyezkedtek el. Mindkét sorban a centrumot a gyalogság, a szárnyakat a lovasság alkotta. A lovassági ezredeket megerősítette muskétás századokkal és a hozzájuk rendelt ezredágyúkkal is.

 A király csak 10 óra felé rendelhette el a tüzérségi előkészítést. A késlekedést a társzekerek és az ágyúk okozták, melyeknek több kilométeres kitérőt kellett tenniük, hogy megfelelő átkelőhelyet találjanak Flossgrabenen. A svéd ágyúk tüzére eleinte nem érkezett válasz, ám amikor a császáriak is megszólaltak nyilvánvalóvá tették űrméretbeli fölényüket. Az egyik ágyúgolyó a király lovát is megijesztette, mely nyugtalanul mozgolódni kezdett. Gustav Adolf ezt baljós előjelnek tekintette.

Svéd katonák a harmincéves háborúból

(a Vinkhuizen gyűjteményből)

A csata kezdete, a svéd előrenyomulás

A csata kezdetén a császári gyalogság felgyújtotta Lützen várát, majd a lakosokat a kastély pincéibe záratta, hogy megakadályozza őket a tüzek oltásában. A szél a svéd csapatok felé fújta a sűrű füstöt, ezzel szinte lehetetlenné tette a tájékozódást a csatamezőn. A nehéz látási körülmények a csata későbbi fázisaiban is komoly problémát okoztak a protestáns seregnek.

A svéd uralkodó 11 óra tájban küldte harcba katonáit. A sűrű füst miatt a kezdetben egyenes, jól szervezett vonalak hamar szétbomlottak. A svéd csapatok két jól azonosítható irányba támadtak, a centrum két végén működő császári nehézlövegek ellen. A jobbszárnyat a király személyesen vezette, míg a balszárnyon Bernhard weimari herceg irányította az ezredeket.

A balszárny lovasságát a legjobb svéd és finn ezredek alkották, élükön Torsten Stalhandske ezredessel. A király személyesen utasította az ezredest, hogy karolja át a császári balszárnyat és söpörje el a feketepáncélos császári vérteseket. Stalhandske lovassága felével lendült támadásba. A vele szemben álló horvátokat gyorsan elűzte. A császári szárnyak lépcsőzetes felépítése miatt messze előre törhetett és hatalmas pánikot keltett az ellenség soraiban.

Torsten Stalhandske

A csata előtt Wallenstein elterelésképpen a balszárnya mögé állította a poggyászhordókat és a tábori kísérőket lepedőkkel, hogy megtévessze az ellenséget, mintha tartalék gyalogság lenne zászlókkal. A svéd lovasság közeledtére az álcsapatok pánikba estek és hanyatt homlok elmenekültek, de sokan elkezdték fosztogatni saját szekereiket, vagy egyszerűen elhajtottak velük Lipcse felé.

A király a lovasság másik felével az árok ellen vonult, melyből muskétások tüzeltek rájuk. Tőlük balra Nils Brahe vezérőrnagy vezetésével a Svéd és a Sárga Dandár nyomult előre. A császári tüzérség hatásos tüzében sem tört meg a támadás lendülete. Az árkot megtisztították a muskétásoktól és az üteget is sikerült elfoglalni. Az egyetlen problémát az árok mélysége okozta, melyen a lovasság képtelen volt átkelni. A király észak felé indult lovassága élén, hogy biztonságos átkelőt találjanak.

Bernhard első támadása

A balszárnyon Bernhard támadása már nem alakult ilyen szerencsésen. A herceg több problémával szembesült és erősebb csapatokkal nézett farkasszemet, mint a király. Bár szintén két elit gyalogos dandárral és a legjobb német lovasezredekkel rendelkezett, a szemben álló ellenség számbeli fölényben volt. A felgyújtott városból és az út menti árokból muskétások tizedelték felvonuló katonáit és a szélmalmoknál több mint egy tucat 12 és 24 fontos ágyú működött ellene. A támadás átmeneti sikerrel járt, sikerült elűzni a vele szemben álló horvátokat, ám a kerteknél és az ároknál a támadás elakadt. Súlyos harcokban csapatai kezdtek felmorzsolódni, bár a császáriak is jelentős veszteségeket szenvedtek el. A jobbszárnnyal ellentétben itt nem sikerült az ellenség ágyúit megszerezni, vagy elűzni a fedezékből tüzelő muskétásokat.

Némi sikert a lovassága könyvelhetett el, Johann Hagen ezredes nagyrészt újoncokból álló császári lovasezrede megfutott és a csata hátralevő részében sem volt hajlandó részt venni a harcokban. A császári tisztet parancsmegtagadása miatt a csata után halálra ítélték. Wallenstein maga volt a „védője”, hogy ne részesülhessen kegyelemben.

Pappenheim ellentámadása

Pappenheim lovasai
(a Vinkhuizen gyűjteményből)

Pappenheim lovassága élén dél körül érkezett a csatamezőre. Wallenstein tájékoztatta a balszárnyon történt összeomlás közeli helyzetről. A tábornagy saját horvát lovasságához csatolta a balszárny megmaradt lovasait és széles ívben átkarolásra küldte a svéd jobbszárny mögé. A császári balszárny megsegítésére nehézlovassága élén azonnali ellentámadást javasolt, melyet Wallenstein jóváhagyott. Mintegy 1500 lovas élén tört rá Stalhandske katonáira, akiket néhány száz muskétás és több ezredágyú is támogatott. Pappenheim sosem törődött személyes biztonságával, és most is az első vonalból irányította csapatait. Az elkeseredett rohamban több súlyos sebet is kapott, lehanyatlott lováról. Parancsnokuk végzetét látva általános pánik és zavarodottság lett úrrá a seregén. Ezredei megfutottak, a halálos sebet kapott vezért leghűségesebb emberei mentették meg a fogságtól. Tehetetlenül szemlélte az eseményeket, később szekérre fektették, amelyen Lipcsébe menet érte a halál.

Patthelyzet a centrumban

Wallerstein

Wallenstein figyelmét ezalatt a centrum bal oldalára összpontosította. Az elveszett nehéztüzérséget kívánta visszaszerezni és kiűzni az út menti árokba beásott svéd dandárokat. Az összpontosított muskétatűz sem tudta megingatni a tapasztalt skandináv egységeket. A heves támadások ellenére a protestáns sereg még ellentámadásokat is indított, zaklatva többek között a közelben álló vérteseket. Elsőként Ottavio Piccolomini ezredes unta meg a tétlenséget és váratlan rohamot intézett az előremerészkedő muskétások ellen visszaűzve őket az árokhoz. Ám követni már nem tudta a visszavonulókat, mert képtelen volt átkelni az árkon.

Johann von Götz ezredes vértesei is csatlakoztak a támadáshoz, ám az ő célpontjuk a Svéd Dandár volt, mely visszaverte a merész akciót. A kaotikus és mindkét oldalon egyre több áldozattal járó küzdelmet végül a svédek feladták, kiürítették az árkot és hátrébb húzódtak.

A király halála

Gustav Adolf végre talált egy szűk átjárót a mély út menti árkon, bár a lovasok itt is csak egyesével tudtak áthaladni. Tőle balra a császári vértesek éppen a gyalogságát támadták. Úgy döntött nem várja be, hogy a teljes különítménye átkeljen, hanem csak a Småland Ezred élén nekitámad az ellenséges lovasságnak. Alig hogy nekiindultak, a királyt a bal karján lövés érte, mely az alkarját kettétörte. Lemaradt lovasaitól, akiket vezér híján csakhamar vissza is vertek a vértesek. A király mindössze néhány testőrével igyekezett vissza az árkon túlra, mikor Piccolomini katonái beérték. Felismerték a király páncélját és egy katona azonnal hátba lőtte. A király lehanyatlott lováról, miközben testőrei nagy részét levágták.

A sebesültet kérdőre vonták, aki nem tagadta királyi rangját. A császári katonák magukkal akarták vinni, de mikor svéd lovasok tűntek fel a közelben, meggondolták magukat és fejbe lőtték az uralkodót. A test még több órát feküdt a csatamezőn anélkül, hogy katonái megtalálták volna. Az ellenség majd minden ruhadarabjától, ékszereitől és fegyverétől megszabadították. Később mikor Stalhandske lovasai megtalálták szinte ruhátlan volt.

A Sárga és Kék Dandár lemészárlása

A centrumban Brahe, a Svéd Dandár visszahúzódását követően, második támadásra szánta el magát. Elsőként a Sárga Dandár indult meg. Ez az egység nagyrészt a Királyi Ezredből állt, gyakorlottak és fegyelmezettek voltak. A korabeli gyalogsági taktika szerint elől vonultak pikások fedezve a muskétásokat, akik az ellenség vonalától 10-20 lépésre nyitottak tüzet. A szokásos módszer jól működött tapasztalatlanabb és közel azonos számú ellenséggel szemben, de jelen helyzetben nem egy, hanem három ezreddel kellett összecsapniuk. A császári muskétások sem messziről lőtték sortüzüket, hanem bevárták a közeledő svédeket. A közvetlen közelről leadott lövések alaposan megtizedelték az ellenség sorait. Brahe megsebesült, sok tiszt elesett. A vezetőiket vesztett katonák képtelenek voltak hatásosan viszonozni a tüzet. A svéd udvari elit egység majdnem teljesen megsemmisült. A király testőrszázada is osztozott uralkodója sorsában, a Sárga Dandárral együtt veszett oda, a királyi fekete selyemlobogó osztrák kézre került.

A Kék Dandárt a legjobb és legtapasztaltabb német gyalogság alkotta. A korábban visszavonult Svéd Dandár helyén nyomult előre. Vele szemben Theodor Comargo ezredes ezrede sorakozott fel, amit egy tartalék egységgel is megerősítettek. Az ezred Tilly gróf egyik legrégebbi csapata volt, így égett láztól, hogy egykori parancsnokukért bosszút álljanak. Comargo a közeledő svédeket látva csapdát állított. Az egység mögé rendelt 5 századnyi pihent nehézlovast. Amikor a két gyalogos csapat lőtávolba érve sortüzet váltott, a lovasok a császári gyalogság két oldalán előtörtek és a svédekre vetették magukat. Hatalmas vérfürdő kezdődött. A Kék Dandár még nagyobb veszteségeket szenvedett, mint a Sárga mellette. A katasztrófát csak fokozta, hogy a tisztek hiányában senki nem tudta kiadni a visszavonulási parancsot. A harcedzett gyalogosok egyszerűen nem vonultak vissza. Csak kevesen futottak el a szörnyű mészárlás elől.

Bernhard második támadása

Bernhard első támadása lassan kifulladni látszott, így segítséget kért a tartalék parancsnokától Knyphausentől. Három lovasezred és egy gyalogos dandár erősítés kapott, melynek birtokában immár túlerővel folyathatta a támadást. A Lützen környékét támadó gyalogság továbbra sem tudott sikert elérni, sőt parancsnokuk halálos sebet kapott. A szélmalmoknál is súlyosbodott a helyzet, a Zöld Dandár is az összeomlás szélére jutott. Ezalatt a lovasság az arcvonal meghosszabbításával próbálta átkarolni a császári jobbszárnyat.

A csata ezen szakaszában a svéd király eleste alaposan megfordította a hadiszerencsét. Stalhandske a balszárnyról váratlanul visszavonult, miután értesítették, hogy a királynak nyoma veszett. A svéd hadvezér ezután uralkodója keresésére indult. Holk ezzel időt nyert, hogy minden figyelmét a jobbszárnyra és Bernhard lovasságára fordíthassa. Több ezred morálja annyira alacsony volt, hogy megtagadták a parancsokat. Ilyen egység volt Hagen ezrede mellett majd minden Pappenheim vezette csapat is. Végül sikerült pár száz nehézlovast összegyűjtenie és kiegészítve a horvát lovassággal oldalba támadta Bernhard felfejlődő csapatait. A kaotikus közelharcban a protestáns előrenyomulás ismét elakadt. A nagyrészt németekből álló lovasság először visszaszorult, majd egyes csapatok fejvesztett menekülésbe mentek át. A pánik a protestáns arcvonalon további német katonákat rántott magával. A helyzet még rosszabbra fordult, mikor a Pappenheim által átkarolásra küldött horvát lovasság megjelent a svéd csapatok mögött. Claus Conrad von Bulach ezredes a jobbszárny tartalék lovasságától három ezredet küldött ellenük és viszonylag könnyedén visszaverte őket. A horvátok megjelenése és hírneve mégis megtette a hatását. A protestáns táborban is félelem lett úrrá, mire a poggyászhordók a szekerekkel Naumburg felé kezdtek menekülni.

A fegyverek elcsendesednek

Wallenstein a csata nagy részében a szélmalmok környékén tartózkodott, egységtől egységig lovagolva, mintha érezte volna, hogy a csata itt a centrumban fog eldőlni. A csapatai a svédekhez hasonlóan nagy veszteségeket szenvedett, nem is remélhette, hogy üldözze az ellenséget vagy támadásba menjen át. Megelégedett az arcvonal megerősítésével és az azon esett rések befoltozásával. Sok ezrede vezérét veszítve elmenekült a csatatérről vagy nem volt hajlandó folytatni a harcot. Délután 3 óra felé a svédek mindenhol visszahúzódtak eredeti állásaikba, de legalábbis a muskéták lőtávolán kívülre. A tüzérség továbbra is folytatta az egymás elleni harcot és a látótávon belüli egységek zavarását.

Stalhandske csapataival a király keresésére indult és csakhamar rá is lelt. Szörnyű állapotban levő meztelen holttestet titokban a meucheni templomba vitték, ahol feladták rá az utolsó kenetet. A seregben csak kevesen ismerték a király valódi sorsát. A legtöbb parancsnok és a közkatonák csak annyit tudtak, hogy a királynak nyoma veszett, illetve súlyosan megsebesült. A csata további alakulása szempontjából fontos volt a morál fenntartása, ami ekkor még a tartalék csapatoknál igen magas volt.

Vihar előtti csend

Knyphausen a legtapasztaltabb német parancsnok volt a protestáns seregben, aki megélt már jó néhány csatavesztést. Elegendő tartalékot képzett a visszavonulás fedezésére és sikerült megnyugtatnia és összeszedni a megvert első vonal csapatait. Ezek az egységek képezték ezután a döntő támadás során a tartalékot.

Bernhard elkeseredett állapotban érkezett vissza a protestáns arcvonalról. Knyphausen sikeresen megnyugtatta és közölte vele, hogy a király halálával ő lett a sereg fővezére. A weimari herceg meglepődött a tartalék remek állapotán és ráragadt Knyphausen optimizmusa. Azonnali támadásra szánta el magát, és a jobbszárnyra lovagolt, ahol a lovasságot elkeserítő állapotban találta. A legtöbb egység túl sok embert vesztett és többen ismerték a király végzetét. Stalhandske lovasságával sajnálatosan a továbbiakban nem számolhatott, ahogy a centrum elit gyalogos dandáraival sem.

Reinach Pappenheim gyalogságával és tüzérségével már csak 3 óra járóföldre járt Lützentől.  A katolikus sereg a következő nap reggelén már jelentős túlerővel és pihent csapatokkal komoly győzelmi eséllyel folytathatta volna a csatát. A szürkület is közeledett, egyre rosszabbak lettek a látási viszonyok, Wallenstein mégis lázasan erősítette meg az állásokat. A fejvesztett visszavonulást látva csak remélhette, az ellenség felhagy a további próbálkozással.  Legrosszabb félelme fél 4 körül vált valósággá. Az őrszemek jelentették, az ellenséges csapatok ismét közeledtek. A császáriak nem hittek a szemüknek, mert az ellenség olyan számban érkezett, mintha egyáltalán nem szenvedett volna súlyos veszteségeket. Wallenstein minden épkézláb katonát az első vonalakra parancsolt, az árkokat ismét elfoglalták a muskétások. A császári vértesek is felzárkóztak a gyalogság mögött, hogy közvetlenül támogatni tudják őket.

A döntő támadás

Bernhard csapatai látták az út mentén tömött sorokban felsorakozott császári gyalogságot. A katonák között szélvészként terjedt a rémhír, hogy Pappenheim gyalogsága megérkezett. A protestáns sereg mégsem zuhant össze, töretlen lendülettel menetelt előre. Közben a szemben álló tüzérségek egyre hevesebben lőtték egymást. Végül 10 lépésről a muskétások leadták sortüzeiket, majd kezdetét vette az elkeseredett közelharc. A császári gyalogság a túlerő ellenére keményen kitartott. Az ifjú Wallenstein és Breuner ezrede emberei majd kétharmadát elvesztette addigra. Az arcvonalon harcoló 3 császári egység minden ezredese és alezredese megsebesült vagy elesett. A küzdelmet végül az egyik császári főtiszt eleste döntötte el. Katonái megdöbbentek, eldobálták fegyvereiket és futásnak eredtek. A pánik futótűzként terjedt, melyet már senki sem tudott többé megfékezni. Hamarosan a teljes császári sereg menekülésben tört ki. Napnyugtára a szélmalmoknál levő osztrák ágyúk is a protestánsok kézre kerültek. A német muskétások betörtek a lángokban álló városba, mire a császáriak itt is feladták a hiábavaló harcot.

Napnyugtára, délután 5 óra tájban a csata véget ért. Az osztrák csapatok a szélmalmoktól fél (bécsi) mérföldre gyűltek ismét össze. Szerencsére az ellenség a gyorsan leszálló éjszakában nem üldözte őket. Sok katona olyan fáradt volt az egész napos harctól, hogy a puszta földön elaludt. Reinach egy órával később érkezett meg 3000 vallon katonával és 6 tábori ágyúval. Wallensteinhez sietett és kijelentette ellentámadást akar végrehajtani. Holk útját állta és rendre utasította. Wallenstein eközben már haditanácsot hívott össze. Reinach és a fővezér még életben levő ezredesei a csata folytatására szavaztak, de Wallenstien már határozott a visszavonulásról. Döntését az sem változtatta meg, hogy felderítők jelentették, hogy a szélmalmoknál a császári ágyúk őrizetlenül álltak és el lehetett volna vontatni őket. Este 8 órakor a császári sereg megkezdte az elvonulást Lipcse felé. Az utóvéd feladatát Reinach csapatai látták el. A svédek nem üldözték vagy zavarták az ellenség visszavonulását. 10 óra után már csak a horvát lovasság maradt a harcmezőn, akik a helyi lakossággal együtt a holtakat fosztogatták.

A csata összegzése

A jelenkori hadtudomány a csata győztesének azt a felet tekinti, aki a végén a csatamezőt birtokba veszi, illetve akinek a veszteségei kisebbek. A svéd-német sereg mindkét kritériumot teljesítette Lützennél.  A Wallenstein katonái nem csak kiszorultak megerősített állásaikból, de még aznap éjjel Lipcséig húzódtak vissza. A császáriak majd minden nehézágyúja az ellenség kezére került és az élőerőben is súlyosabb veszteségeik voltak.  A pontos számokat lehetetlen megmondani, csak a korabeli jelentésekre lehet támaszkodni, melyek a saját károkat kisebbnek, míg az ellenségét alaposan eltúlozva, felnagyítva közölte.

A protestánsok 1500 elesett és 3-3,5 ezer sebesült saját katonát vallottak be. Az elvesztett harcképes katonák számát mindkét oldalon a dezertálások is befolyásolták. Bernhard a csata után Naumburgban számba vette seregét és a csata előtt 18 ezer fős haderő ekkor csak alig 12 ezret számlált. Ha a fenti adatokat hitelesnek tekinthetjük, akkor a sereget háromszor annyi katona hagyta el a hadművelet során, mint amennyi a csatában elesett.

A császári oldalon nem készült részletes létszámjelentés a csata után, így sokkal nehezebb a veszteségek számbavétele. A csatamezőn rengeteg sebesült is maradt, akik közül az osztrákokat a helyi lakosok könyörtelenül megölték. Wallenstein november 18-án Lipcsét is feladta és seregével Csehország felé vette az irányt, hogy csatlakozzon Gallashoz. A városban további 1160 sebesültet hagyott hátra, akik a szászok fogságába estek. A csatában részt vett csaknem 15 ezer osztrák katonából 6 ezer esett el vagy sebesült meg.

A korabeli krónikák szerint nem volt ilyen egyértelmű a csata győztesének megítélése. Több hónappal a csata után is voltak császári tisztek, akik saját győzelmet emlegettek. A véleményüket arra alapozták, hogy a katonáik általában jobban szerepeltek a harcban egy túlerőben levő ellenséggel szemben. Kétségtelenül a Kék és Sárga Dandár szétverése, valamint Bernhard lovasságának megfutása látványos eredmény volt. A két gyalog egység alaposan meggyengült az elszenvedett, több mint 60 %-os veszteségtől.

A megszerzett zászlók száma sem mutatott egyértelmű és főlényes protestáns győzelmet. A breitenfeldi megsemmisítő győzelemkor majdnem 100 zászlót gyűjtöttek Gustav Adolf katonái. Lützennél ez mindössze 12 volt, ami messze alulmúlta a Wallenstein által jelentett 34 protestáns lobogót. A fenti számok a korabeli hadművészeknek a megbontott és szétvert formációkról adott képet. A protestánsok a valóságban még elkeserítőbb helyzetben voltak, mert rengeteg zászlót is hagytak a csatamezőn. Néhány egységet olyan mértékben szétvertek, hogy alig pár tucat katonát tudtak összeszedni a csata másnapján.

A svédek a mai napig megemlékeznek dicső királyuk haláláról november 6-án, Gustav Adolf Napján. A dátumbeli eltérést az okozza, hogy a svédek a harmincéves háború idején még a Juliánusz naptárt használták és annak alapján a csatára ezen a napon került sor.

írta és a térképeket rajzolta: Kopka Ferenc

Többet szeretne tudni a 30 éves háború harcászatáról? Klikk ide!

A svédek behajózzák a király testét