Lövészet egy eredeti 1796 M Jägerstützen kovás puskával

1796jager009

Az első huzagolt puskákat a császári-királyi hadsereg 1759-ben rendszeresítette. E fegyverek tulajdonképpen magukon viselték az elkövetkező 100 év katonai vadászpuskáinak alapvető típusjegyeit. 1796-ban az Unterberger-féle puska- és fegyverbizottság javaslatára mindössze a bajonett rögzítési módját változtatták meg.[1] A 66 cm hosszú kardbajonett rögzítéséhez lekerekítették a nyolcszögletű cső torkolat felőli 11 cm-es részét, így a vágószurony rögzítő hüvelye könnyen illeszthető volt a csővégre.[2]

1796jager003

Az M 1796 Jägerstützen minden tekintetben egyike volt a kor legkiválóbb lövészfegyvereinek. A puska közepes méretű kovás lakattal rendelkezett. Csöve hét huzaggal bírt, mely emelkedése igen gyorsnak volt mondható, a lövedék háromnegyed fordulatot tett meg a csőhossz során, vagyis egy teljes fordulatot 880 mm-en tett meg. A cső oromzatok közt mért űrmérete 14,5 mm volt, melybe 14,2 mm átmérőjű tiszta ólom lövedéket töltöttek. A cső átmérője nem volt állandó. A csőfarnál a cső oromzatok közt mér átmérője nagyobb volt, hogy a csőbe szorosan illeszkedő tapaszolt gömblövedék még akkor is tölthető maradjon, ha a csőfarnál már jelentősebb égéstermék réteg épült fel.[3]

A kaliber az 1 latos[4] űrméretnek felelt meg. A fegyver teljes hossza 105 cm volt, tömege pedig 4 kg. A puska csöve nyolcszögletű volt, melyet a torkolattól számított utolsó 11 cm-en kerek profilra esztergáltak. Ide illeszkedett a fegyverhez rendszeresített 66 cm hosszúságú vágószurony. [5] A bajonett hosszabb volt, mint a gyalogsági fegyverek három élű döfő szuronya, mivel a rövidebb puskát is alkalmassá kívánták tenni vífegyverként történő használatra, ehhez pedig elengedhetetlen volt a teljes hossz növelése. Az ágyazás dióból készült, mely bal oldalán pofadék biztosította a kényelmes tartást. A tusa jobb oldalán kis szekrényben tárolhatta a katona a fegyver karbantartásához szükséges eszközöket. A puska nem rendelkezett töltővessző csatornával a cső alatt, a puskavesszőt a katona a tölténytáska szíján található gyűrűre rögzítve viselte. A puska és a töltővessző elválasztása a tűzgyorsaság növelése érdekében volt fontos. A töltővessző egyrészt így kényelmesebb fogót kaphatott, mely alkalmas volt a golyó csőbe ütésére is, nagyobb erőt lehetett vele kifejteni a tapaszolt golyó lenyomásakor, másrészt a töltési folyamatot gyorsította, hogy nem kellett azt visszahelyezni a cső alatti csatornába, hanem mindig a vadász keze ügyében maradhatott.

 

Az 1796 M Jägerstützen töltényei

A puska töltésének alapvető eszköze a lőportartóban viselt lőpor és a tapaszolt (flastromba csomagolt) golyó volt. A töltések előre kiméréséhez használatos réz töltőfiolák számát 1795-ben 12-re korlátozták. 1808-ban ismét átalakították a töltényjavadalmazást. A fiolákat kivonták a szolgálatból, helyettük egy réz lőpormércét kapott minden katona, mellyel vagy papírtöltényeket készíthetett, vagy a lőporszaruból ebbe átmérve közvetlenül a csőbe tölthette a lőport. A réz lőpormércékből többféle töltet kimérése is lehetséges volt. A kiképzés során a vadász kipróbálta, hogy milyen lőpormennyiség szükséges ahhoz, hogy fegyvere különböző távolságokon is a cél közepébe lőjön. A különböző távolságokhoz szükséges lőportérfogatokat feljelölte a pattantyús mércén.[6]

Az alapvető lőportöltet 1 Quintel, azaz 4,375 g lövészlőpor volt.[7] Minden katona egyéni felszereléséhez tartozott a lőpormérce, a lőporszaru, fakalapács, a fegyver űrméretének megfelelő öntőforma és a bőrből készült tölténytáska, melyben a golyókat és a faggyúval átitatott flastromokat tartották. Ez utóbbiakat általában harcban a kalapjukra tűzték, hogy gyorsan elérhetőek legyenek. Ezen kívül minden szakasz felszereléséhez tartozott két ólomöntő kanál, két csípőfogó, melyekkel a frissen öntött lövedékek túlöntött részét lehetett levágni, valamint két flastrom kivágó szerszám. Minden század rendelkezett egy lőporerőmérő géppel is. A hadi célra átvett lőporok minőségének ellenőrzése fontos feladat volt, hiszen a különböző típusok nagy szórást mutathattak még akkor is, ha egyébként azonos szemcseméretűnek tűntek.

A huzagolt puskával és flastromba csomagolt golyóval gyakorló lövészeteket 150-200 lépés távolságokon végeztek. Az egyéni céllövészet mellett az osztagtüzet is gyakorolták, ez utóbbit a zárt rendben felálló ellenséges egység méretének megfelelő, 6 bécsi láb magas és az ellenséges alakulat szélességének megfelelő szélességű falap céltáblára lőtték.[8] Egy gyakorlott vadász akár 350 lépés (260 m) távolságban is képes volt eltalálni egy emberméretű célt, ami több mint kétszerese a gyalogsági puska hatékony célzott lőtávolságának.[9]

A beoktatás fontos részét képezte a huzagolt fegyverrel való megfelelő bánás elsajátítása. Unterberger külön kiemeli, hogy ezek finomabb szerkezetek voltak, mint a gyalogsági puskák, így több, gyöngédebb gondozást, nagyobb szakértelmet igényeltek. A céllövészeti gyakorlatokhoz Unterberger többlépcsős rendszert javasolt. Az iskola 50 lépésen kezdődött, ahol a katona fél lőportöltettel sajátította el az alapokat. A vadászcsapatokhoz elsősorban olyan rekrutákat válogattak, akik a tűzfegyverhez már értettek, de a huzagolt cső használata ez esetben is sokszor újdonságot jelentett. A lövészet ezután 100 lépésen folytatódott 6 láb magas, két láb széles emberalakot formáló céllapra. A jól képzett vadász ezen a távolságon nem hibázhatott. A következő lépcső 200 lépés volt, ahol 6 láb magas és 3 láb széles célt kellett eltalálni. A jó lövész itt többször talált, mint ahogy hibázott. A harmadik lépcső 300 lépés volt, itt 3 láb széles és 6 láb magas volt a cél, melyet a vadász hasonló biztonsággal kellett eltaláljon.[10]

A pontos lövés leadásának alapfeltétele volt, hogy mind a betöltött összetevők minősége, mind a töltés mikéntje állandó legyen. Ha a lőpor minősége – összetétele, szemcsemérete, nedvességtartalma – változott, módosult gázfejlesztő képessége is. A lőporszemcsék a felületükön égnek, vagyis minél apróbb szemű a lőpor, annál nagyobb felület vesz részt az égésben, annál nagyobb a gázfejlesztés, annál nagyobb a kialakuló gáznyomás és a lövedék kezdősebessége. Ha a kezdősebesség emelkedik, úgy a lövedék becsapódási magassága is emelkedni fog a célzott lőtávolságon. Fontos tényező volt, hogy a granulált lőporszemcsék ne essenek szét. Ha egy gyönge minőségű lőpor elporlott, úgy hatása kiszámíthatatlan volt. Ennek ellenőrzése végett egy kis mennyiséget fehér lapon vagy a tenyéren elmorzsoltak. Ha nyomot hagyott, minősége nem volt megfelelő.

Fontos tényező volt a flastrom vastagsága, szövetének sűrűsége. Ha nem volt elég vastag, vagy ritka szövésű anyagból készült, úgy megfelelő illeszkedést sem biztosíthatott, vagyis a huzagolás nem tudta megfelelően megforgatni a lövedéket, a lőporgázok pedig kifújtak a huzagolás barázdái és a lövedék között.

Fontos volt a kenőanyag minősége is. Ha nem megfelelő kenőanyagot – általában faggyú és méhviasz elegyét – használtak, úgy a fegyver néhány lövés után elkoszolódhatott, vesztett pontosságából, tölthetetlenné vált.

Ugyanígy elengedhetetlen volt, hogy a katona mindig azonos erővel nyomja a lőporra a lövedéket. Nem törhette össze a lőport, de nem is maradhatott légrés a por és golyó közt, mivel az csőrobbanáshoz vezethetett.

„Micsoda esetek adhatnak okot, hogy a tséve széllyel pattanjon? A mérték felett való töltés, vagy ha a töltés nem szorítatik le annak rendje szerint.”[11]

Külön figyelmet kellett szentelni annak is, hogy a kova ne legyen „buta”, azaz tompa. A kovakő, ha kicsorbult, nem adott rendes szikrát. Ilyenkor cserélni kellett azt, s e célból a katona még 2-3 puskakovát tartott magánál.[12]

 

Az 1807 M Jägerstützen

Az Unterberger-féle bizottság eredetileg a Jägerstützen űrméretét is változtatta volna. A 14,5 mm-es űrméretet 5/4 latosra, vagyis 15,8 mm-re növelte volna. Ezt a módosítást végül is a hadvezetés elvetetette, hivatkozva arra, hogy a nagyobb lövedéktömeg nagyobb visszarúgást okoz, mely előnytelenül hat a fegyver pontosságára. 1807-ben a fegyver minimális módosításokon esett át, melyből a legfontosabb a fegyver kaliberének csökkentése volt. Az új oromzatok közt mért csőátmérő 13,9 mm lett. A módosítás talán nem tűnik jelentősnek, azonban fél évszázad múlva ez az űrméret vált az általános dél-német egyezményes kiskaliberré.[13] További módosításként fejlesztették a puska irányzékait: a puska réz célgömböt és két távolságra állítható nézőkét kapott. A réz célgömb előnye, hogy sima felületén könnyen csillan meg a fény még mostoha látási viszonyok közt is, így könnyíti a pontos irányzékrendezést. A fegyver csöve sötét felületkezelést – kékítést – kapott, mely egyrészt védte a korróziótól, valamint meggátolta, hogy a fegyver csövén megcsillanó fény elárulja a rejtőzködő vadászt. Az elsütőszerkezetet is korszerűsítették: a dió tengelyéhez rögzítettek egy ugrasztót, mely lehetővé tette, hogy az elsütőerőt csökkentsék, s így a lövés pontosabb legyen.[14]

Az új irányzékokkal új célzási módot is meg kellett tanulnia a vadászoknak. A céllövészeteken a két irányzék helyes rendezési módjait kellett elsajátítani:

  • 100 lépésen csapott célgömbbel[15] a körkörös cél alját, vagy finom célgömbbel[16] a közepét
  • 150 lépésen csapott célgömbbel a körkörös cél közepét, vagy finom célgömbbel a tetejét
  • 200 lépésen durva célgömbbel[17] a körkörös cél közepét
  • 250 lépésen a nézőke második lemezét felhajtva finom célgömbbel a cél közepét
  • 300 lépésen a második lemezzel csapott célgömbbel a cél közepét
  • 350 lépésen a második lemezzel durva célgömbbel a cél közepét

A pontos lövés érdekében a finomabbra állították a vadászpuskák elsütőerejét, mint ami megszokott volt korabeli gyalogsági puskák esetében. Méréseim szerint egy eredeti 1796 M vadászpuska sütőereje 2 kg körül mozogott, ami mai szemmel nézve is nagyon jónak mondható. A sütés könnyítése érdekében a dióba ugrasztót szereltek, mely lehetővé tette, hogy a billentyű egészen finom elhúzásakor sem ugrik az akasztó a dió félállás bevágásába. Berolado Binachini ábrázolásaiból tudjuk, hogy gyorsítós elsütőszerkezetet is terveztek e fegyverekhez, de ezek tényleges alkalmazásáról ezidáig nem találtunk információt.

 

A filmben szereplő Jagerstützen

A filmben látható vadászpuska a többszörös újrahasznosítás jeles példája. A fegyver eredetileg 1796 M változatként készült Bécsben, Ferdinand Frühwirth gyárában. Űrmérete 14,5 mm, huzagolása mély, és teljesen ép, ami igen nagy ritkaság ilyen típusú fegyverek esetében. A fegyver első átalakítása 1807 körül történhetett: megkapta ez is az 1807 M típusok irányzékát, valamint a dióba beépítették az ugrasztót.[18]

A második átalakítása már a csappantyús korban történt. Bajorországban, Ambergben alakították csappantyúsra a puskát. A cső gyúlyukát 12 mm-esre fúrták, menetet vágtak bele, majd egy a lőkúp befogadására szolgáló gyúhengert tekertek helyére. A kakast csappantyúsra cserélték, valamint leszerelték a serpenyőt, acél, és azok szerelékeit.

A harmadik átalakítás már hozzám köthető. Ausztriából sikerült vásárolni egy eredeti 1796 M kovás lakatot, melynek segítségével úgy tudtam a fegyver visszaalakítani, hogy a csappantyús állapot is bármikor visszaépíthető, vagyis a fegyver nem veszített történelmi értékéből.

 

Lövészet az 1796 M Jägerstützennel

A puska szépen vette a kötelező fegyvervizsgálatot. A töltet beállítása persze nem egyszerű eset, hiszen az eredeti lőpor – Schützenpulver – reprodukálása szinte lehetetlen. A rendelkezésre álló lőportípusok közül valószínűsítettem, hogy a Swiss 1,5Fg szemcseméretű por lehet legközelebb az eredetihez, ezért ebből mértem ki a 4,37 g-os tölteteket. Lövedéköntőformát csináltatnom kellett. Egy angol vállalkozással készíttettem el a 14,2 mm átmérőjű gömböt adó darabot rézből. A tapasz vastagságáról információnk nem maradt fent. Annyit tudunk, hogy vászonból és bőrből is készülhettek, az illeszkedés pedig igen szoros volt. Én 0,24-es vastagságú tapaszt választottam ezért, ez volt a legvékonyabb, melyet még nem szakított szét a lőporgáz. Az ilyen módon betöltött lövedék torkolati sebessége 400-405 m/s között mozgott.

Szóráskép 50 m-en

Szóráskép 50 m-en

A fegyver szórásképe egészen kitűnőnek bizonyult. 50 m-en szinte lyukat-lyukba képes lőni a fegyver, de 100 m-en is nyolcason belül sikerült tartani a szórást, ami igen szép teljesítmény, mivel a célgömb olyannyira csillog, hogy lőlapon nehéz azt pontosan elhelyezni. Mindezeket figyelembe véve igazoltnak tartom, hogy egy jól képzett Stützenjäger képes volt a fegyverrel akár 350 lépésen (262,5 m-en) eltalálni az ember méretű célt. A következő kihívás a maximális lőtávolság kipróbálása lesz.

1796jager002

Szóráskép 100 m-en

 

Németh Balázs

[1] Az 1795 M és 1796 M vadászpuskák közötti egyetlen különbség a lekerekített csővég.

[2]              Götz 176. o.

[3]              Götz 177. o.

[4]              14,5 mm

[5]              Dolleczek 90. o.

[6]              Paumgartten 1802 72. o.

[7]              Unterberger 42. o.

[8]              Paumgartten 73. o.

[9]              Dirrheimer 63. o.

[10]             Unterberger 66-68. o.

[11]             M. Kir. Szab. 1808 61. o.

[12]             M. Kir. Szab. 1808 309. o.

[13]             Götz 178. o.

[14] Az ugrasztó egy kicsi, elmozdulásra képes fém lapocska, mely az elsütőakasztót ütközés nélkül képes átvezetni a biztonsági félállás bevágása felett. E módosításnak köszönhetően a dió teljes állásának mélysége csökkenthető, ami előnyösen hat az elsütőerőre, s ezen keresztül a pontosságra. Minél kisebb izommunkára van ugyanis szükség a billentyű elhúzásához, annál kisebb az esélye, hogy a fegyver kimozdul a lőirányból.

[15] A célgömb teteje egy síkban van a nézőke bevágásának tetejével.

[16] Éppen csak a célgömb teteje látszik a nézőke bevágásának aljában.

[17] A célgömb alja egy síkban van a nézőke bevágásának tetejével, vagyis a célgömb teljesen kiemelt állapotban van.

[18] Az 1796 M és 1807 M típusok közt további különbségek: a tusán található kazetta bevágása más, a cső az 1796 M változatokon fényes, nem kékített.

Egy hozzászólás érkezett

  1. “A puska nem rendelkezett töltővessző csatornával a cső alatt, a puskavesszőt a katona a tölténytáska szíján található gyűrűre rögzítve viselte. A puska és a töltővessző elválasztása a tűzgyorsaság növelése érdekében volt fontos. A töltővessző egyrészt így kényelmesebb fogót kaphatott, mely alkalmas volt a golyó csőbe ütésére is, nagyobb erőt lehetett vele kifejteni a tapaszolt golyó lenyomásakor, másrészt a töltési folyamatot gyorsította, hogy nem kellett azt visszahelyezni a cső alatti csatornába, hanem mindig a vadász keze ügyében maradhatott.”

    Úgy tudom, anno a tűzgyorsaság (és a szuronyroham) döntötte el a csatákat: a szíjon viselt töltővessző miért nem vált általánossá (túl hosszú volt)?

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.