Így látom – Az 1848-49-es hagyományőrzés hazánkban

kecskemet2014marc16058Történelem, és főleg hadtörténelem szerető emberként mindig is lenyűgözött a katonai hagyományőrzők lelkesedése. Pénzt, energiát, időt nem sajnálva hozzák el ugyanis a legszélesebb közönségnek a történelmet. Minden történelemtanár álma, hogy ilyen szemléltetőeszközt használhasson az oktatásban. Különösen fontossá és érdekessé vált számomra a hagyományőrzés gyermekeim révén, akik lassan olyan korba cseperednek, mikor már értik, értékelik az élő történelemórákat.

Nagy tiszteletet érdemel a hazai 1848-49-es katonai hagyományőrzés, hiszen 25. éve létezik, s bizony kevés olyan dolog van hazánkban, mely ily szépen kiállja az idők próbáját. Minden tiszteletem a szervezőké, akik nem csak a hagyományőrző csapatok színe javát képesek mozgósítani ezekre a rendezvényekre, hanem sokszor az állami vezetés prominenseit is, így emelve e szép hobbi elismertségét. Sok esemény igazi térségi kulturális eseménnyé emelkedett, melyek komoly tömegeket mozgatnak meg. És talán ez a legfontosabb! Kevés olyan történelem óra van, melyet ilyen nagy és sokféle nézősereg ilyen élvezettel szemlél. Mindez nagyon nagy dolog! A hazai katonai hagyományőrzés elmúlt 25 évét dicséri.

Történelem tanár vagyok, a korszak hadtörténelmének kutatója, így az „apai szemem” mellett a szakmai szememmel is végigfigyeltem néhány kiemelt fontosságú emlékcsatát. Ennek kapcsán foglaltam csokorba javaslataimat, melyek talán dilettánsok, talán érdemesek megfontolásra, hogy tovább emelhető legyen e rendezvények színvonala, látványossága, szakmaisága. Kérem, hogy ezeket semmiképpen se kritikának vegyék.

A csapatok – harctéri egységek – létszáma

Egyesületi szinten úgy látom, hogy a mozgósítható, hadra fogható személyek száma 8-20 fő között mozog csapatonként, tehát ez lenne nagyjából az a létszámbeli alapegység, melyre a csaták menetének rendezése során harcászati alapegységként kellene tekinteni. Legjobb lenne talán a katonákat 8-10 fős századokba szervezni, ez segíteni látványossá tenni az ütközetet, hiszen lehet, hogy egy 8 fős század úgy ahogy kinéz egy sorba rendezve, s a sortüze is megszólal, de kevés ahhoz, hogy a korabeli harcászat bemutatható legyen. 4-6 ilyen század (de akár kevesebb is) már látványosan tudná bemutatni a menetet, menetből vonalba, vonalból rohamoszlop(ok)ba rendeződést. Négy ilyen század már be tudja mutatni a gyalogsági négyszöget. Három ilyen század már be tudja mutatni a fősereg és csatárlánc viszonyát.

Az ütközetben résztvevő csapatok

A csatákban résztvevők köre jól láthatóan két részből tevődik össze: valódi katonai hagyományőrzőkből és mindenki másból. Ez utóbbi csoportról szeretnék pár szót szólni. Több esemény esetében is látszik, hogy minél nagyobb egységek kiállítása volt az elsődleges cél, mely talán nem a legszerencsésebb döntés. Volt olyan ütközet, ahol a hagyományőrzők mellett fegyvertelen hölgyek, gyerekek, néptáncosok jelentek meg a harctéren, ami szerintem nem szerencsés. Egyrészt ennek van egy olyan olvasata, hogy a honvédsereg fegyvertelen embereket küld az ellenséges tűzbe, másrészt értelemszerűen a töltelék csapatok nem tudnak megfelelően hozzájárulni a csata bemutatásához. Persze a gyerekek bevonása maximálisan fontos, de ha nem jut nekik fegyver, akkor segítsenek az ispotályban, vigyenek lőszert a katonáknak, ápolják a harctéri sebesülteket, verjék a dobot, stb…

Ugyanígy furcsa látvány, mikor a markotányosok – akik egyébként nagyszerűen felszerelt, szépen öltözött tagjai a hagyományőrző csapatoknak – a harcban kosarakkal követik a csapatokat. A hölgyek segítségével ehelyett be lehetne mutatni a korabeli ispotályok, sebesült ellátás, orvoslás világát. Milyen egyszerű lenne a nézői zónákhoz közel, 3-4 helyen, a csata közben sebesült ellátó részleget működtetni, ahol el lehetne játszani a sebkötözést, amputálást, golyókiszedés a nézősereg legnagyobb örömére. Nem beszélve arról, hogy így a harc közben a katonák meghalhatnának, de egy ispotály látogatás után vissza is térhetnének a harctérre, hogy azért ne csökkenjen vészesen a létszám. A sebesült ellátás is hűen bemutatható lenne, katonák vihetnék sebesült társaikat az ispotályba, ezzel is demonstrálva, hogy a sebesülés nem csak a sérültet vonja el harctól, hanem legalább még egy embert.

A szükséges-elégséges harctéri mozgások

A 19. század ütközetei, csatái látványos események voltak. Nem csak azért, mert a színpompás egyenruhákat büszkén viselte a hadsereg minden tagja, hanem azért is mert a regulák által sulykolt harctéri mozgások látványossá tették a véres sakkjátékot. Minden egységnek így tudni a kellene a menetoszlopból vonalba rendeződés, csatárlánc alakítás, rohamoszlop/tömeg, gomoly alakítás, gyalogsági négyszög alakítás megközelítőleg pontos mozdulatait. Ezeket érdemes lenne század (8-10 fős) vagy osztály (2 db 8-10 fős század) szinten azonos elvek alapján begyakorolni, hogy bemutató esetén a századok már zászlóaljjá állhassanak össze. Ugyanígy fontos lenne a prominensek előtti tisztelgés pontos elsajátítása. A hagyományőrző tisztelegjen úgy kezével, fegyverével, kardjával, ahogy azt megszemélyesített elődeink tették.

A felszerelés

A felszerelések tekintetében sok jó példát látni, sőt vannak egész csapatok, melyek kinézete Európa bármely hagyományőrző találkozóján megállná a helyét. Tudom, hogy ez elsősorban anyagi kérdés, de sok esetben látni olyat is, mikor hatalmas energiát és pénzeket öltek nem megfelelő egyenruha elkészítésébe. Itt kis kutatással, segítség kéréssel talán jobban is meg lehetett volna oldani a feladatot, hiszen a pénz láthatóan megvolt a projektre.

kecskemet2014marc16007Nézzük a fegyverkérdést. Talán ez az egyik legnehezebb probléma, hiszen a fegyverek ára igen borsos, bizony nehéz azt kitermelni az egyesületeknek. A legszebb persze az lenne, ha Magyarországon gyártanának Augustin rendszerű és francia kovás osztrák gyalogsági muskétákat, a belga kapszlis puskák másolatát és a huzagolt karabélyokat, de ez nincs sajnos. A magyar fegyverkészítők – a nagy igény ellenére is – kiszálltak a gyártásból, így megfelelő, korhű, olcsó fegyverutánpótlás gyakorlatilag nincs. Ezért tisztességtelen lenne kritikával illetni a fegyverekkel való felszereltséget, nem is teszem azt. Ellenben lenne egy javaslatom a csapatoknak: rengeteg lőképtelen fegyverimitáció jelenik meg a harctéren (légpuskák, kispuskából berhelt valamik, faágyra rögzített vascsövek, stb…), ami érthető. Érdemes lenne összeállni, s lőképtelen Augustin másolatokat gyártani valamilyen műanyagos céggel. Ezek viszonylag olcsón, jó „töltelékek” lehetnének, s ha a sortűzben nem is tudnának részt venni, látványban, közelharcban elsőosztályú megoldást jelentetnének.

Többször hiányos a ruházat – tisztelet persze azoknak a csapatoknak, akik csodálatos egyenruhákat rakta össze az évek során! Úgy látom, hogy bár atilla már szép számban van, ahogy csákó is, a többi kiegészítő beszerzése tekintetében még nem ilyen jó a helyzet. Pedig a tölténytáska, szuronyszíj, kenyeres zsák nélkül félkész a honvéd. S ezek talán nem is olyan drágák.

Érdekes eset a nadrágok kérdése is. Az 1848-49-es magyar sorgyalogság nadrágja testhezálló, szűk nadrág volt, melyből igen keveset látni a hagyományőrzőkön. Értem én, hogy a „cicanaci” hordása cikibb, de hát ilyen volt… Hozzátartozik a ’48-as honvéd képéhez. Része a játéknak.

A kiképezettség

Az egyéni hagyományőrző megfelelő kiképezettsége lenne az az alap, amire a század és a zászlóalj támaszkodhat. Javaslom, hogy ebbe fektessenek a csapatok nagyobb energiát. Nem kell persze minden szabályzatban leírt mozdulatot elsajátítani, de a fegyverfogásokat, töltés pontos kivitelezését illik tudni véleményem szerint. Ez utóbbit a biztonságtechnika szempontjából is elengedhetetlen hangsúlyozni, hiszen a hibás töltés balesetveszélyt okozhat!

A hagyományőrzés veszélyes üzem, nem csak azért, mert elöltöltő fegyverekkel lőnek a résztvevők, hanem azért is, mert kardokkal felszerelt lovasok vágtáznak körbe körbe a harctéren, vagy éppen mellednek szegezett bajonettel rohannak feléd a csata közben. Ahhoz, hogy ebből baleset ne legyen kiképzett, fegyelmezett hagyományőrzőkre van szükség. Ezért is tartom aggályosnak, amikor kiképzetlen résztvevők kerülnek alkalmi besorozásra a létszám kedvéért.

A sortüzek

A látványos, dobhártyaszaggató sortűz a hagyományőrző ütközet lelke. Ha nincs füst, nincs tűz, nincs zaj, nem ér az egész semmit. A sortüzek esetében viszont számos lehetőség van, hogy bemutathassuk a tűzfegyverek alkalmazásának korabeli módjait: látványosan vezényelhető a korabeli magyar és német parancsszavakkal a fegyver töltése, bemutatható a sortűz, zászlóaljtűz, tüzelés egyéni töltéssel, s ezek jól kommentálhatóak, narrálhatóak is.

A közelharc

kecskemet2014marc16046A közelharc az ütközet, csata döntő mozzanata, záró akkordja. A hagyományőrző találkozókon látható egymás ellen „nyomakodás” azonban egyrészt nem látványos, másrészt nem is igazán korhű. A roham célja nem az ellenség lökdösődése volt, hanem az ellenség vonalainak adott ponton történő áttörése. Több ponton lehetne véleményem szerint ezt látványossá, hitelesebbé, drámaibbá tenni.

A rohamot előzze a meg a „Szuronyt szegezz!” parancs. Nincs annál drámaibb, feszültség-teljesebb, mint mikor az egység katonái egyszerre nyúlénak a szurony után és tűzik azt fel a csőre. A roham induljon messzebbről, nem 5-8 méterről. A katonák startoljanak 20-25 méterről, hogy a nézők megcsodálhassák az ordító, eszeveszettül rohanó honvédeket. Amikor elérik az ellenséges vonalakat, akkor ne az egyik század nyomakodjon az ellenséges másik század ellen, ne lökdösődés induljon, hanem legyen céljuk az ellenséges vonal áttörése. Kezdődjenek látványos egyéni harcok, begyakorolt fegyverfogásokkal. Nekem mindig úgy tűnik, hogy amikor ez a nyomkodás megindul, akkor már tulajdonképpen egyik fél sem tudja, hogy most akkor mi legyen. El kell itt is játszani a személy között zajló élethalál küzdelmet. Ehhez persze nagyobb térközöket kell hagyni a küzdők közt, egyrészt azért, hogy elférjenek, másrészt azért, hogy a nézők lássák az eseményeket. A kézitusa pedig legyen véres, agresszív. Haljanak meg közben a katonák, különben nincs súlya.

Lenni vagy nem lenni?

És itt érkeztünk el a hagyományőrző találkozó egyik neuralgikus pontjához. Nálunk nem hal meg soha senki a harcban – vagy csak egy két mazochista katona. Hogy van ez kéremszépen? Szól az ágyú, szólnak a sortüzek, nyargalnak a huszárok, szúrnak a bajonettek, de senki nem marad a harcmezőn… Pedig megoldható, hogy ne kelljen kiszállni a bemutatóból annak, aki időszakosan elesik. Még meg is lehetne szakítani egyszer-egyszer a csatát, imitálva a tűzszünetet, hogy a sebesülteket, halottakat összegyűjthessék, s ispotályba vihessék. Ezek az idők nagyszerű alkalmat adnának a narrátornak arra, hogy ezt is bemutassa, a feleknek pedig arra, hogy újrarendezzék soraikat. Tehát kedves hagyományőrzők: tessék a harctéren meghalni, mert különben az egésznek nincs súlya!

A csatárharc

A csatárharc lényege, hogy a derékhad harcbevetése előtt a csatárok előkészítsék a támadást, fedezzék a derékhad mozdulatait, megütközzenek az ellenséges csatárokkal, zavarják az ellenséget, amíg a főerő kibontakozik. A csatárlánc alkalmazására azonban nem láttam még jó példát. A csatárláncot általában a zászlóalj harmadából alakították, de akár egész zászlóalj is kaphatott csatár szerepet igény szerint. Hagyományőrző bemutatókon nagyszerűen lehetne ezt bemutatni.

Három 8-10 fős század (fél zászlóalj) együttműködése esetén az egyik század 30-50 lépéssel a zárt rendben álló derékhad előtt helyezkedik le. Megalakítja a lánc három fős tagjait, majd folyamatos tüzeléssel (nem sortüzekkel) zavarja az ellenséget, kilövi a dobosokat, riszteket.

A csatárlánc három fős tagjainak harcászatát is nagyszerűen be lehetne mutatni: hátul áll a legtapasztaltabb katona, aki fegyverét nem lövi ki, előtte V alakban pár lépésre, a másik két katona, akik tüzelnek folyamatosan. Persze a 19. században a csatár feladatokra rendelt egységek is több lépcsőben, saját tartalékkal működtek, de ennek bemutatásától talán el lehet tekinteni, mert annyi ember egy ideig még biztosan nem lesz.

A lovasság harcászata

Lovas nemzet vagyunk, és a huszáraink nagyszerűen lovagolnak, vélemény szerint elég csibészek ahhoz, hogy jól hozzák a huszárvirtust. Azért szerintem itt is lehetne fejleszteni: a tüzérség és a gyalogság általában együttműködik, a lovasság azonban teljesen önállóan tevékenykedik a bemutatókon, sokszor nehéz rendszert találni harcukban. Nem igazán tapasztalható a fegyvernemek közti együttműködés. Szintén érdemes lenne bemutatni a vértesek és a huszárok harcászata közti különbségeket. Jól megfogható a huszárok laza, cselvetős, oldaltámadós harcmodora – amit egyébként jól hoznak huszáraink -, és a vértesek zárt hadrendű, áttörésre koncentráló nehézlovas harcmodora közti különbség.

Az ostorok használatával kapcsolatosan még egy megjegyzésem van: nem néz ki jól, amikor az ostor nyelével vív a csikóslegény a vértes kardja ellen… Szintén fegyverekkel kapcsolatos észrevétel, hogy a lovasság nem használja tűzfegyvereit. A huszár pisztolypárral, karabéllyal is bírt, melyek használatát is érdemes lenne bemutatni. Például egy gyalogsági négyszög megrohanása – hagyományőrző csatán – értelemszerűen nem fejeződhet be úgy, hogy a lovaskatona beleugrat a hagyományőrzőkbe – ahogy azt annak idején tették – de milyen jól nézne ki, ha a négyszög(eket) megkerülő, négyszögek közé belovagoló lovasság ilyenkor kilőné fegyvereit.

A tüzérség

A tüzérség esetében is érdemes lenne meghatározni, hogy pontosan mit is képvisel egy löveg. Szerencsés lenne két lövegenként ütegekbe szervezni a csapatokat itt is, mert két löveg parancsra töltése, kilövése hatványozza a drámai hatást, professzionalizmust sugall. Azoknak a tüzéreknek, akik lövege a csőtorkolatba helyezett pirotechnikai töltetet „tüzeli” az a javaslatom, hogy a töltés mássága ellenére is imitálják a teljes töltési folyamatot. Játsszák el az egész tevékenységet, akkor is ha csak a csőbe kell dugni a hangtöltetet.

A csata menetének sematizálása

Véleményem szerint az lenne helyes eljárás, ha hadtörténészek segítségével készülne négy-öt sematikus csata terv, forgatókönyv, melyet minden hagyományőrző csapat megismerne. Ezek a forgatókönyvek egyben tartalmazhatnák a minimum elvárásokat a különböző szerepeket bemutató csapatokkal szemben. Ezek a sémák pár év alatt kifejleszthetnék azt a képességet, hogy az egységek akár előre megírt forgatókönyv nélkül is látványos és hiteles bemutatót tartsanak. Jó példa erre az idei kecskeméti hadijáték, melyen alapvetően képzettebb csapatok vettek csak részt.

A csata közvetíthetősége, narrálhatósága

A terv nem csak azért fontos, hogy a résztvevők tudják mi következik, hanem azért is, hogy az eseményt narráló szakértő fel tudjon készülni a tartalmakkal. A csataterveknek lehetőséget kell adni, hogy közvetítőnek legyen elég ideje elmondani a szükséges információkat, legyen szó akár az újrajátszott eseményről, akár a különböző egységek harcászati sajátosságairól.

Fotózhatóság, filmezhetőség

Lehet, hogy apróság, de szerintem sokat adna hozzá az eseményről készülő tartalmak – fotók videók, közvetítések – minőségéhez, ha a terület nézőzónáinak kijelölésekor gondolnának a filmesekre, fotósokra. Hangulatos, hiteles felvételeket úgy lehet készíteni, ha nem kell folyamatosan szűkeket fotózni, nem kell folyamatosan azon gondolkodni, hogy hogyan fogom eltüntetni a háttérből a lufikat, pavilonokat, autókat. Érdemes ezért a terület egyik oldalát, mely felől a háttér természetes, semleges, nézőktől, pavilonoktól, parkoló autóktól szabadon hagyni.

Szintén javaslom, hogy a hagyományőrző csapatokat a kiképzés és felszerelés minősége szempontjából osztályozzák. Legyenek első vonalbeli és másodvonalbeli csapatok. Az első vonalbeli – jól képzett, jól felszerelt – csapatok ütközzenek első vonalbeli ellenséggel. Így jól fotózhatóak, filmezhetőek lesznek, nem kell kompromisszumokat kötni, később retusálgatni, vágni. Ők kerüljenek a látványos helyekre, ők vezessék a támadásokat, ők játsszák a kulcsszerepeket. A még nem kész csapatok pedig kapjanak hangsúlytalanabb szerepeket.

A színészi teljesítményről

Senki nem születik színésznek, sőt, van aki szerepet játszani képtelen. De a hagyományőrző nem ilyen ember, hiszen azzal hogy egyenruhát húz, egy régi kor harcosát személyesíti meg. A harc olyan helyzet, amely kihozza az emberből a legjobbat és a legrosszabbat is. A harc tánc élet és halál közt. Ennek megjelenítése azonban nem is olyan nehéz feladat. Az ütközet, csata akkor lesz hiteles, ha a katona támadás közben nem mosolyogva sétál, nem kérdezgeti, hogy „Te Józsi, akkor most mi lesz a következő?” Szóval a katona vágjon komoly pofát, rohamnál váljon állattá és ordítson. A tiszt legyen feszes, katonás, kíméletlen. A parancsszavakat vágja a katonái képébe. A sebesült katona szenvedjen, sírjon, üvöltsön ha hasba szúrták. Ezektől lesz az „olyan mintha” érzésből profizmus.

Összefoglalás

A hazai 1848-49-es hagyományőrzés sikeres tevékenység. Sok csapat nagyon jó úton jár, nagy öröm nézni őket, S vannak akik még a fejlődés kezdeti szakaszában állnak. A hagyományőrzés persze felelősség is: amit bemutatnak, az rögzül a nézőkben. Törekedni kell ezért mind a felszerelés, mind a betanult koreográfia, mind a harcászat terén a lehető legnagyobb korhűségre. Általános, mindenki által elfogadott kiképzési elveket kellene alkalmazni, mely segítségével a részek egésszé rendezhetőek egy bemutatón. Ez olyan hagyományőrzők személyén keresztül végezhető el, akiknek kiképzése, felszerelése megüti a minimális/elégséges szintet. Szükség van olyan kézikönyvre is, mely mindenkinek egyszerű, közérthető, rövid formában ad kiképzési segédletet.

Nagy segítség lenne egy mindenki számára elérhető videosorozat leforgatása, mely az alapokat veszi át elejétől végéig.

A magyar hagyományőrzőknél hatalmas, tiszteletreméltó tudás gyűlt össze az elmúlt 25 évben. Nagyszerű, hogy lelkes szervezőink, katonáink vannak, minden köszönetet és tiszteletet megérdemelnek. Nem kell sok ahhoz, hogy minden egységből kitűnő alakulat váljon. Szeretnénk ebben segíteni, s nem csak azzal, hogy rávilágítunk pár gondra, hanem szeretném felajánlani tevőleges segítségünket is. Én nem értek mindenhez, de biztosan tudnék sok segítséget adni, a fegyverek és harcászat terén, ahogy más hadtörténész barátaim is már jelezték segítőkészségüket. Gondolkodjunk hát közösen, induljunk el egy „Hadtörténészek a hagyományőrzőkért” programmal, fűzzük szorosabbra a kapcsolatot, hisz történelmet tanítunk mi itt mindannyian, ki így, ki úgy, de egymást egészen biztosan kiegészítve!

Kedves hagyományőrző barátaim! Szóljatok hozzá, javítsatok ki!

 

Németh Balázs