Határtalan hagyományőrzés: Fort l’Ecluse ostroma

A hagyományőrzésről írni olyan, mint táncolni az építészetről – ferdíthetnénk el a régi mondást. Most mégis megkísérlem, mert úgy érzem: ez nem csak egy rendezvény volt a sok közül. Sajnos, ilyesmit nem rendeznek kis hazánkban.


Fort l'EcluseFort l’Ecluse erődje a svájci-francia határon fekszik, uralva a Rhône völgyét. Alapjait még 1293-ban rakta le Savoya grófja, V. (Nagy) Amadeus, az építkezést Sébastien Le Prestre, Vauban márkija fejezte be XIV. Lajos uralkodása idején. 1815-ben Osztrák Császárság csapatai bevették és lerombolták az erődöt. Az 1820-as években építettek újjá, fellegvárrral bővítve azt – okulva a napóleoni háborúk tapasztalataiból. A második világháborúban az erődítmény 250 védője egészen a francia megadásig tartotta magát az ostromló páncélos- és gépesített gyalogsági csapatokkal szemben.


A hadijátékot évek óta megrendezik, a korszak lehető leghűségesebb újrateremtése jegyében. A francia szervezők bizalma ezért is volt megtisztelő felénk: hogy a szigorú feltételeknek meg tudunk felelni és nem fogunk kilógni a környezetből mindenféle modern holmival vagy nem megfelelő hozzáállással. Kis csapatunk csütörtök este elindult, hogy öt országot átszelve csatlakozzon a rendezvényhez. A hosszú utazás után tábort vertünk a fellegvárban és már éreztük: itt valami nem mindennapi dolog készül.

Az ódon falak közt töltve az estét nem nehéz beleélni magunkat az elmúlt évszazadok hangulatába. A hideg ugyanolyan csípős volt, a tűz és a kenyérzsákba pakolt elemózsia biztosan ugyanolyan jólesett, mint 200 évvel ezelőtt. Másnap pedig készülődni kezdtünk feladatunkra: rajtaütni az őrjáraton és megostromolni az erődöt.


Kora deélután indultunk, hogy az erdei csapásokon és vízmosásokon leereszkedve elérjük a régi vámutat, ahol az őrjáratra számítani lehetett. Bizony, az ereszkedés teljes menetfelszerelésben, sima bőrtalpú bakancsban nem egyszerű feladat, de régen sem mehetett máshogy. Végül egy kis cserjés partoldalban húztuk meg magunkat, egészen az őrjárat felbukkanásáig. Eldördült az első sortűz és a franciák rácsodálkoztak: tényleg itt vannak az osztrákok! A francia szervezők ugyanis mindenki előtt titokban tartották jöttünket, így a meglepetés teljes volt.

 



Az őrjárat visszavonulását követte az ostrom. A Genfi-kapu felől rohamozott kis csapatunk, míg az egyesített francia-belga-svájci csapatok jól előkészített állásokból védekeztek. Mi, magyar bakák azért igyekeztünk feltalálni magunkat, így a védők sánckosarait a lőréseik elé toltuk fedezékként. Így már jobb pozícióból tudtuk viszonozni a tüzet, egészen addig míg a főkaput hirtelen ki nem nyitották a védők és egy szakasz katonával sortüzet nem zúdítottak ránk.

A következő rohamra már kicsit hosszabb pihenő után került sor, mivel a 300 méteres ereszkedés, a gyalogtúra teljes menetfelszerelésben és az elhúzódó roham erősen próbára tett minket. Az évszázados vámút partján feküdve, krumplit sütögetve biztonsan nem nyújtottunk hétköznapi látványt.

Az utolsó rohamnál a csapóhidat leeresztve, a kaput nyitva találtuk. Óvatosan bemerészkedtünk az erődbe, de a falak közt erődön mély csönd ült. Lélegzetvisszafojtva lopakodtunk és figyeltük, hol állítottak csapdát a franciák. Kisvártatva elkezdtek záporozni a lövések, a védők előbb a felső emeletekről lőttek, majd több irányból zúdultak a belső udvarba: annak rendje és módja szerint le is fegyvereztek bennünket.


Fogságbaesésünk után átvizsgáltak minket, elvették minden felszerelésünket – én egy kanalat tarthattam meg. Orvosi vizsgálat következett, majd a tisztek elé vittek minket. Míg a folyosón várakoztattak, egy vállalkozó szellemű társunkat a tagbaszakadt francia őrmester puhítani kezdte a szomszéd szobában – már csak a hitelesség kedvéért is. Bár tudja az ember, hogy csak imitálják a verést, mi azért hangos “ne hagy magad, Ferkó!” kiáltásokkal bíztattuk a szerencsétlen bajtársat. A vallatást szintén autentikussá tették a nyelvi akadályok – az altisztünket kivéve csak magyarul voltunk hajlandóak válaszolni. Mikor pedig válaszoltunk, természetesen mint a vízfolyás hazudtunk. Kihallgatás után a szállásra kísértek minket, ezzel pedig számunkra véget ért a hadijáték.


Vasárnap óta számomra ez a rendezvény az etalon abban, ahogy a történelmet szeretni és újraélni lehet. Lenyűgöző volt látni, ahogy az a 40-45 fő időt, pénzt és energiát nem kímélve alkot valamit, ami nem csak hasonlít a 200 évvel ezelőtti miliőre, de a legapróbb nünaszokban is igyekszik azt megragadni. Ahogy bejártunk a tábort, nem lehetett látni egy nejlonzacskót, egy sportcipőt sem – de van ennél is fontosabb. Mindenki tette a dolgát, hűen alakította a szerepét – nem a közönség kedvéért, vagy a fellépési díj miatt, hanem mert szerette volna átélni a korszakot.

És nem, nem gondolom hogy a tisztességes hagyományőrzés alapvetően pénzkérdés lenne. Hányszor látjuk, hogy méregdrágán készülnek cirkuszba való, sosemvolt egyenruhák, csak azért mert a készíttetője nem volt hajlandó elvégezni a legalapvetőbb kutatómunkát sem. Hányszor halljuk, hogy nem baj ha égbekiáltó hibák is vannak, mert a közönség úgysem tudja mi lenne a helyes. És hányszor, de hányszor érezzük: amit ma Magyarországon katonai hagyományőrzésnek nevezünk, az sokszor kínos, alkoholgőzös, jelmezes bohóckodás.


Elszomorító, mert ilyenkor úgy érzem, ezek az emberek nem szeretik a saját történelmüket.

Ellentétben Fort l’Ecluse védőivel és ostromlóival.




– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

Albumok:

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.