Észak hangjai (novella)

hardmanCsönd uralta a tájat. Az a fajta baljóslatú csönd, ami errefelé Északon a legrémesebb hóviharokat szokta megelőzni. John Henry már négyszer telelt át ezen a vidéken, Dawson City-től északra, és bár amerre a madár repül, talán csak nyolcvan kilométer a város, a kacskaringós, zuhatagos folyón néha mégis többheti munka eljutni ide. Nem is szokott sűrűn bejárni Dawson City-be, csak évente egyszer, amikor a jég már levonult, és a víz kissé lecsendesedett. Szerencsés évben két kenuval is küszködött egyszerre, mert John Henry nem aranyért lakott ezen a fenséges, zord tájon, hanem Észak másik kincséért, a csodás szépségű szőrmékért. Egész télen járta a havas tájat, csapdákat állított, és a csapdákat rendszeresen végig kellett járni, a megfogott állatokat vagy frissiben megnyúzni, vagy – ha már kopogósra fagytak – akkor egészben rakta a szánra. Kemény, embert próbáló munka ez, igazi férfit kíván. John Henry ilyen volt, kemény, szívós, eltökélt. Úgy tervezte, tízévnyi trapperkedés alatt megalapozza a jövőjét, és visszaköltözik a civilizált világba. Minden vágya egy saját szálloda volt, étteremmel, valami forgalmas, jó helyen. Erre gyűjtötte a pénzt, magára csak annyit költött, amennyi elengedhetetlenül szükséges volt. Józan életet élt, két, egygallonos whiskys demizson egész évre elegendő volt számára, viszont elég sokat pipázott, és hetente egyszer még a fáradságos munkával ide szállított konzervbarackot is megengedte magának. Vasárnaponként – a napokat számon tartotta egy kalendárium segítségével – ha nem volt sürgős tennivalója, reggel még kicsit lustálkodott, majd a maga faragta feszület előtt imádkozott, és megköszönte Istennek az elmúlt hetet, a sikereket és kudarcokat, azt, hogy még él. Aztán nekilátott a napi teendőinek, megrakta a tűzhelyet, egy hatalmas kondérban havat olvasztott, és megreggelizett. Reggeli után a trapper élet folyamatos munkái várták, a csapdák javítgatása, ruhavarrás, mosás, takarítás, szerszámok élezése, a bőrökkel való munka és az örökös hólapátolás. A ház körül mindig el kellett takarítani a havat, mert különben néhány komolyabb havazás után már nem tudna kijönni a házból. A folyó partján, dorongokra támasztva pihentek a kenuk, a tavaszi olvadásra várva. A ház mögötti tisztáson három, cölöpökön álló építmény volt, az egyikben az eladásra váró prémeket tárolta, a másik kettőben pedig az élelmiszerkészletét. Az építményeket tartó cölöpök legfelső métere körben bádoggal volt burkolva, hogy sem rágcsáló, sem ragadozó – különös tekintettel Észak legrafináltabb tolvajára, a rozsomákra – ne tudjon hozzá férni. John Henry arra is ügyelt, hogy a létrát soha ne felejtse egyik tárolónak támasztva sem, mert a rozsomák, a medve és a többi fosztogató is mestere a létramászásnak.

Csönd uralta a tájat. A házban is csak az a sercegés hallatszott, ahogy John Henry borotválkozott. Amikor ide került, első évben még meghagyta a szakállát, de rengeteg baj volt vele, az arca a szakállára fagyó leheletétől többször megfagyott. Amikor tavasszal bement Dawsonba, első dolga volt borotválkozó felszerelést venni, és azóta minden nap borotválkozott. Most is alaposan lehúzta a borostát, gondosan eltörölte a borotvát, és elégedetten simította végig az arcát. Mivel ma szerda volt, a keleti csapdasort akarta végig látogatni, az volt a hosszabb. Az észak-nyugati és a nyugati sor egész rövid volt, azokat egy nap alatt megjárta, az volt mindig a hét elejei munka. A keleti út még a kutyák segítségével is három-négy napig tartott. John Henry kiment a házból, hogy felrakodjon a szánra, és befogja a kutyákat. Amint meglátták a kutyák, panaszos vonyításba kezdtek. Minden fül dél-délnyugat felé fordult, és John Henry is azonnal oda nézett. A szemközti gerinc felett éppen akkor bukott át az első fekete felhő, majd félkörben követte őt a többi. Az előbb még csendes erdő hirtelen zúgni kezdett, és a feltámadó szél már daraszerű, kemény hómorzsákat hozott, amik mint a dörzspapír reszelték frissen borotvált arcát. Jön a blizzard! John Henry azonnal belátta, ma nem indulhat útnak, ha élni akar. Rohanvást ment a létráért, és hamarosan minden kutya kapott egy-egy keményre fagyott lazacot, azzal ellesznek a vihar alatt. Úgyis bevackolják magukat a hóba, és amíg a blizzard tart, nem kell velük foglalkozni. A szél egyre erősödött, és mire John Henry az utolsó hasáb fát is bevitte a házba – több napi tüzelőt halmozott fel a kandalló mellett – már süvítve tombolt a szél. A tárolóból gyorsan kihalászott még egy negyed szarvast, hogy neki is legyen mit ennie, és bemenekült a házba. Az ablakokat kívülről vastag fatáblák védték – drága kincs errefelé az ablaküveg, nehéz munka volt felhozni őket épségben Dawsonból – így aztán csak a lámpa pislogó fénye világította be a szobát. Lassan kihámozta magát a karibu-bőrből készült anorákjából, nadrágjából. Gondosan leverte róluk a havat, és felakasztotta őket száradni. A szobában nem volt éppen hideg, de mégis rakott két hasábot a tűzre, hogy legalább az is világítson, mert a lámpácska nem adott elég fényt az olvasáshoz. Székét a kandalló közelébe húzta, elővette Bibliáját, és belemerült az Apostolok cselekedeteibe. Lassan peregtek az órák, és John Henry újra és újra emlékezetébe idézte, Észak legnagyobb erénye a türelem! Ha nincs mit tenni, mert tombol a Természet, csak a türelem segíthet a túléléshez. Aki türelmetlen, aki idő előtt kimerészkedik a blizzardba, az menthetetlenül elvész! A szél nem csitult, gyakran napokig is képes volt tombolni, és John Henry nyugtalanul feküdt le aludni.

Rosszul aludt. A blizzard változatlan erővel tombolt, egy-egy erősebb széllökésnél már recsegtek a gerendák, és az ablakokat védő fatáblákhoz mintha köveket vagdosna egy vásott kölyök, a levegőben úgy látszik már nem csak hó, de ki tudja honnan feltépett jégdarabok is repültek. John Henry megpróbált kinézni, de a bejárati ajtót olyan erővel nyomta a szél, hogy csak rendkívüli erőfeszítéssel tudta résnyire nyitni. Na igen, a blizzard kissé irányt váltott, és az ajtó előtt már hó tornyosult. Nekilátott az ellapátolásnak. A havat elég volt csak feldobni a levegőbe, és a tomboló szél azonnal elvitte, csak sajnos hozott helyette újabbat. John Henry egész délelőtt folytatta meddő küzdelmét a hóval, széllel, aztán feladta. Nincs mit tenni. Leszelt egy hatalmas szeletet a jávorszarvas combból, és hódzsírt olvasztott a sütéshez. Hamarosan a sülő hús illata töltötte be a helyiséget, és végre neki láthatott enni. A hús finom lett, de mégis elég rosszkedvűen ette meg. A megszokott csöndes erdei zörejek helyett az északi vihar vad lármája keveredett a ház egyre ijesztőbb recsegésével. Kintről mintha sikolyokat hallott volna, úgy fütyült a szél. A sikolyok között pedig recsegő robajok tudatták vele, hogy a blizzard már olyan erővel tombol, hogy fákat csavar ki, dönt ki tövestül. John Henry letérdelt a feszület elé, és bár még messze volt a vasárnap, imádkozni kezdett. „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy.” Megingathatatlanul hitt benne, hogy Isten meg fogja segíteni, elhárítja a vészt feje fölül. „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Imádkozás után megkönnyebbült lélekkel, de mégis aggódva tekintett a jövőbe. Legalább hat napig elég még az élelme, a kutyák meg majd csak ellesznek valahogy. Csak a ház kitartson! Hirtelen elmúlt az előbbi megkönnyebbülése, és újra jeges félelem szorította szívét. A vihar még jobban felerősödött, az ajtón és a szél felőli ablakon kemény tárgyak, talán jégdarabok, esetleg letört ágak csattantak. Az egyik ablaktábla elhasadt, azonnal összefogatta keresztlécek felszögelésével. A távolból, a ház mögül egyre erősödő morajlás hallatszott, és valami szörnyű reccsenéssel a ház hátsó falának vágódott. A polc, amin a borotválkozó készletét tartotta, leugrott a falról és a tükör dirib-darabra tört. John Henry megrettenve nézte a törött tükröt. Gyorsan felkapott a jobb kezével egy csipet sót, és áthajította a bal válla fölött, hogy a rontáson enyhítsen, de ez sem segített. A ház hátsó falán két gerenda is beszakadt, és a vihar, a rettenetes északi vihar hangjai még jobban felerősödtek. Itt már nagy a baj! A ház falán keletkezett réseket elkezdte betömni, és ezekre is léceket szögelt, hogy az a kevés meleg ne tudjon kiszökni. Újabb és újabb robajok hallatszottak, recsegett-ropogott az egész környék. John Henry rettegve feküdt le aludni. Álmában rémképek gyötörték, ezért éjfél körül felébredt, és szokásával ellentétben megivott egy bögre whiskyt. Így már valamivel könnyebben aludt el újra, de szívében megmaradt a rettegés. A blizzard tovább tombolt.

Csönd uralta a tájat, a vihar utáni csönd. A blizzard elvonult, rettentő pusztítást hagyva maga után. John Henry azonban egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy a bejárati ajtót valahogy felfeszítse. Nagy nehezen sikerült egy kéthüvelykes rést nyitni, de onnan tovább már feszítővassal sem sikerült. Be volt zárva, fogoly lett a saját házában. A vihar annyi havat és törmeléket halmozott fel az ajtó előtt, hogy azok odafagyva, mint egy banki páncélajtó, zárva tartották a házat. A résen keresztül vonyítást, hörgést, fogak csattogását hallotta, és kutyái panaszos haláldalát. Mindkét puskáját megtöltötte, fejszét és kést dugott az övébe, és megpróbált az egyik ablakon kijutni. Mivel ez az ablak a szélárnyékos oldalra nézett, könnyű volt kinyitni. John Henry kimászott, vállára kanyarította az egyik puskát, a másikat kezébe fogta, és úgy nézett ki a ház sarka mögül. Rettenetes látvány fogadta. Egy harminc-negyventagú farkas falka végzett a kutyáival, és ami a legborzasztóbb, három tárolóját a vihar ledöntötte, és a farkasok most az ő téli készleteit zabálják! A hegyoldalon pedig egy hatalmas, tépett szélű árok húzódott, ami a ház hátsó falánál ért véget. Valószínűleg amikor a vihar kidöntött a gerincen egy fát, a kiforduló gyökerek útnak indítottak egy kisebb szobányi sziklát, ami minden útját álló fát letarolt, míg végül betörte a ház falát. Az még kijavítható lenne, de a készletek! A farkasok hörögve-vicsorogva tépték a fagyott húst, szórták szét a bőröket. John Henry nem habozott, mindkét puskáját rásütötte a farkasokra, majd az egyik kezében baltával, másik kezében késsel a farkasok közé vetette magát, hogy megvédje, ami az övé. Elkeseredett harc kezdődött az ember, és a farkasok között.

Madárdaltól hangos délelőtt volt. Az északi tavasz nem ad sok időt fészekrakásra, tojásrakásra, a fiókák felnevelésére, ezért a madaraknak mindezzel igyekezniük kell. Most minden az új életről szól, a jövő nemzedékről, a fiókák és kölykök felneveléséről. Zajos most az erdő, az új élet zaja harsog benne. A ház előtti fövenyen csikorogva kötött ki egy kenu. Egy bőrruhás férfi pattant ki belőle, fél kézzel könnyedén megemelte a kenu orrát, és biztonságosan partra húzta. Frederick Knowlton, John Henry legközelebbi szomszédja elindult az elhagyottnak tűnő ház felé. John Henry minden tavasszal hozzá szokta felszállítani a kutyáit, hogy amíg ő Dawsonba megy, Frederick etesse, gondozza őket. Idén azonban nem jött, azért Knowlton kenuba ült, hogy megnézze nincs-e valami baj. Nagy baj volt! A ház már kezdett romosodni, a rozsomákok és medvék teljesen kifosztották, tönkre tették. A tárolók a földön hevertek darabokra törve, és mindenütt szétszórt emberi és állati csontok hevertek. A trapper iszonyodva ismerte fel a csontok között szomszédja maradványait. Megtalálta a kilőtt puskákat, a hosszú, kétélű kést, és azt a szekercét is, amit John Henry utoljára a kezében tartott. Olyan erővel szoríthatta, hogy a farkasok csak az alkarjáról rágták le a húst, a keze sértetlen maradt. Knowlton aprólékosan megvizsgált minden nyomot, majd összeszedte szomszédja maradványait, és eltemette. Még keresztet is ácsolt a hant fölé, és a házban megkereste John Henry Bibliáját. Lassan, görcsös ujjaival követve a szavakat felolvasott belőle egy részt, így búcsúztatva az elhunytat. Észak madarai, mint ha semmi sem történt volna, tovább folytatták éneküket.

Némethy Géza, 2010.

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.