A tavalyi világbajnokságnak számos pozitív hozadéka, melyek közül talán egyik legfontosabb, hogy nagyon jó sportbarátságokra tehettünk szert. Számos csapat tagjaival fűztük szorosabbra kapcsolatunkat, és már tavaly megfogalmazódott az igény, hogy ideje lenne olyan edzőtáborokat is szerveznünk, amelyek elsődleges célja nem a versenyzés, hanem a tapasztalatszerzés. Erre kínált nagyszerű lehetőséget Bajorország és Württemberg szokásos éves bajnoksága, melyre idén hazánk is meghívást kapott. Magyar részről az eseményt Törőcsik Pál szervezte, felvállalna annak minden kellemetlenségét. Eredetileg 20 fő körül volt az érdeklődők létszáma, de ahogy körvonalazódtak az egyéb kötelezettségek, ez 6 főre fogyott.

Két autóval vágtunk neki a 950 km-es útnak, megpakolva egylövetű elöltöltő fegyverekkel. A lőport és csappantyút megrendeltük előre, hogy majd a lőtéren várjanak minket. És milyen jól tettük! Az osztrák-német határon ugyanis kiállították és ízekre szedték Paliék autóját. Egyáltalán nem lett volna vicces, ha egy gramm lőpor is van nálunk, vagy esetleg a szabályokra fittyet hányva többlövetű fegyvert is magunkkal viszünk. A kb. 40 perces kitérő után vágtattunk tovább Schönaich felé. Illetve vágtattunk volna, de a folyamatos dugóknak köszönhetően csak este 8-kor érkeztünk meg a lőtérre. A német kollégák már vártak persze, és egy kellemes vacsora és pár krigli sör következett, hogy kisimuljon az út göröngyössége.

Szállásunk egy közeli panzióban volt, gyönyörű kilátással Württemberg dimbes-dombos vidékeire. A versenyt magát felválta szervezi Bajorország és Württemberg. A két fő szervező, két sokszoros világbajnok elöltöltős lövész: Alfred Bailer és Leo Brader. A hangulat végig igen laza és kellemes volt. Két nap alatt 50 lövész állt lőállásba 240-szer, vagyis egyáltalán nem volt túlzsúfolt az esemény. Nos, aki a szokásos német precizitást várja most, az bizonyára tévedni fog. A lövészet szinte öntevékenyen zajlott: akkor, és onnan lőtt mindenki, amikor és ahonnan akart. Sokszor még az időt sem mérték. A sorozatok előtt így volt idő még akár gyakorolni, irányzékokat beállítani is. Lövészetvezetés volt, de az is jóval lazábban, mint ahogy az nálunk szokás, néha még az időt is magunknak kellett mérni.

A lőtér egyébként nagyon kellemes kis objektum. Mindamellett, hogy messzemenően elegendő 25, 50 és 100 m-es lőállással bír, rendelkezett egy klubhelységként is funkcionáló 10 m-es léglőtérrel, és természetesen egy kocsmával. A lőtér mellett két kis horgásztó, másik oldalán pedig egy falusi méretű strand helyezkedik el, ami erősíti a lövészet családi jellegét. A lőtér rendelkezett egy 80-90 m-es íjászlőtérrel is, ahol a verseny után szintén elütöttünk némi időt visszalépve az időben még egy komoly lépést. A komplexum tehát nagyszerűen alkalmas arra, hogy a család minden tagja értelmesen töltse az időt, míg te lősz. Az egész egyesületről egyébiránt sütött a közösségi élmény. Ez a lőtér valóban az egyesületé, amiért mindenki dolgozik: felújít, takarít, lövészetet vezet. Kicsit ezt szerintem el kell majd tanuljuk, mert a hazai egyesületek sokkal erősebben centralizált rendszerben vannak menedzselve: az elnök személyesen dönt a legfontosabb kérdésben, és a munkát sem a teljes közösség végzi el, hanem csak néhány tagja a csapatnak.

Német lövésztársaink figyelték, ahogy töltjük, lőjük a fegyvereket, és időről időre értékes tanácsokkal, segítséggel láttak el minket, legyen szó a testhelyzet tökéletesítéséről, vagy akár a felszerelés hiányosságairól. Bizony van ennek helye, hiszen kis hazánk elöltöltős lövészetének van egy igen nagy hátránya: hiányoznak azok a lövészeti alapok, melyeket ők már gyermekként megszereznek. Mi jellemzően fiatal felnőtt, felnőtt korban kezdünk lőni, ami azzal jár, hogy hatalmas energiát emészt el a lövészeti alapok kitapogatása, vagy akár saját rossz beidegződéseink kijavítása. Valószínűleg ez utóbbi az, ami a legnagyobb feladat számunkra. Ennyi év után azt is be kell látni, hogy a felszerelésünk sem tökéletes. Esetemben például megmutatták, hogy miért nem jó a puskaszíj, amit fekvő lövészethez használtam eddig. A vékony bőrszalag simán nyúlt 2-3 cm-t a lövészet végére. Erős, vastag fegyverszíj kell erre a célra, csak azzal biztosítható, hogy minden befekvés ugyan olyan tartást ad a fegyvernek.

Elsősorban nem a versenyzésért utaztunk ki természetesen, de azért persze a legjobb tudásunk szerint igyekeztünk lőni, alkalmazva a frissen hallott információkat. Hát nem lett tökéletes az eredmény, egy aranyérmet szereztünk 50 m csappantyús hadipuska versenyszámban, viszont rengeteg új élménnyel, tapasztalattal tértünk haza, megbizonyosodva arról, hogy hasonló eseményekre lesz szükség a jövőben is. És nem csak a lövészet miatt természetesen, hiszen az esti vacsorák, sörözések, a nemzetközi daltudatalatti muzsikáinak közös éneklése mind elengedhetetlen részeivé váltak a közösségi élménynek. És ha lőni még nem is tudunk jobban, de éneklésben, gitározásban legalább ott voltunk, mint vendéglátóink.

Köszönet ismételten Törőcsik Palinak, aki megszervezte, koordinálta az egész eseményt!

Németh Balázs