Görgei május 20-án este ismételten haditanácsra hívta össze tábornokait, hogy a végső roham terveit ismertesse. Másnap hajnali 3 órakor szándékozott támadni minden oldalról egyidejűleg. Aulich és Kmety csapatainak ismét csak az ellenség figyelmét kellett lekötnie a vízművek környékén. Nagysándornak a résnél és attól délre levő a várfalszakaszon kellett a várba jutnia. Knezić célpontjai ezen a napon az V. rondella és a Bécsi kapu voltak.

A réstörő ütegek elvégezték feladatukat: a várfalon olyan rést ütöttek, melyen át az ostromlók jó eséllyel indíthattak gyalogsági rohamot. A rést támadók első vonalában lenni azonban maga volt az öngyilkosság, hiszen a védők mindent megtettek, hogy megállítsák az előrenyomulást. Csapdákkal, akadályokkal, kartácsra töltött ágyúkkal várták a keskeny és meredek hasadékban felfelé igyekvőket. Az első sorok rohamcsapataiba önkénteseket toboroztak, a halálos feladatra különleges előjoggal csábították a katonákat. A korabeli ostromok szokásjoga alapján várba elsőként bejutók azt tehettek, amit akartak, a rablás, fosztogatás, erőszak, kegyetlenkedés felett, legalábbis egy rövid időre, szemet hunytak a parancsnokok.

A magyar hadvezetés úgy vélte, a védősereg már eléggé elcsigázott lehet a mindennapos bombázások és ál-támadások miatt. A siker érdekében még a rohamot megelőző napon sem engedték pihenni az ellenségét. Míg a hadműveletben részt vevő magyar katonák pihenőt kaptak, a többi csapatnak váltásokba kellett zaklatni egész éjjel a várvédőket. Az ál-támadások este 10 órától hajnali 2-ig elhúzódtak, ám ezt követően minden fegyver elhallgatott és baljós csend borult a várra.

Május 21-én hajnali 3 órakor a támadásra a kis-sváb-hegyi üteg adta meg a jelet, melyhez csatlakozott sorban a többi magyar ágyú is. Ezután már csak a két naphegyi és a két mozsárüteg tüzelt a várra támogatva a rohamozó honvédeket. A naphegyi lövegeknek az I. rondella ágyút kellett elhallgattatni, ahonnan legjobban lehetett belőni a rés felé tartó zászlóaljakat.

Az első összecsapásra a Várkertben került sor, ahová Aulich katonái hatoltak be. A császári gyalogság egészen addig hősiesen kitartott itt, míg a Palota őrsége meg nem adta magát. A támadás legfontosabb színtere egyértelműen a rés volt. Ezt a falszakaszt elsőként a 47. honvédzászlóalj rohanta meg. A heves muskéta és kartácstűzben a honvédek harmadik kísérletre érték el a fal tetejét: itt súlyos közelharcra került sor a falat erősítő csaknem 100 műszaki katonával és sorgyalogossal. A túlerő végül elsöpörte a védőket. A magyar katonák környező házak kapuiban kerestek fedezéket, míg mögöttük újabb és újabb honvédek özönlöttek a várba. Ekkor érkezett a réshez a Vízműerődből két gyalogos század. A magyar csapatok feltorlódtak, lelassult az előrenyomulásuk, de a túlerő a császáriakat lassan a Szent György tér felé tolta vissza. A fő őrség katonái részint a rés védőihez csatlakoztak, de többségüket az I. rondella védelmére rendelték. Itt egyre elkeserítőbb volt a helyzet, az ágyúk többsége már megsérült, csak gránátok dobálásával tudták lassítani a résen át betóduló honvédeket.

A réstől délre a 19. és 34. honvédzászlóalj a falakon át, létrákon jutott a várba szinte puskalövés nélkül, mert ezt a szakaszt szinte senki sem védte. A katonák a Királyi Lovarda mögött érték el a fal tetejét. Ebben az épületben és a Sándor-palotában elszállásolt dragonyos század azonnal lóra pattant és a Szent György téren gyülekezett. A teret azonban összevisszaságban fogatok és szekerek torlaszolták el, így képtelenek voltak támadásra felsorakozni, ráadásul az időközben a tér szélét elérő honvédek gyilkos muskétatüzet zúdítottak rájuk. Ez alaposan szétzilálta az alakulatot, mely a Dísz tér felé nyert egérutat.

Jakobey: Buda ostroma

Heinzi először lesietett a Vízműerődhöz, mert azt hitte, ezt nagyobb veszély fenyegeti. Amikor hírt kapott a résen átözönlő ellenségről, visszasietett a várba. Útközben két 3 fontos ágyút vett magához, majd az I. rondellához ment. Itt a lábadozókból és a fő őrség maradékából ideiglenes harccsoportot alakított. Ezután visszatért a Dísz térre, ahol a Szent György tér felől visszavonuló gyalogosokkal találkozott. Maradék katonáit összeszedve megkísérelték a tér visszafoglalását, a roham azonban összeomlott. A honvédek az őrizetlenül hagyott Hadiszertárat harc nélkül foglalták el. A Sándor-palotának ugyan volt 120 védője, de mivel elszakadtak társaiktól és parancsnokaiktól, így gyorsan megadták magukat. A tér teljesen a honvédsereg ellenőrzése alá került.

Heintzi halála – egykorú metszet

A vár védői ekkora már elszigetelődtek egymástól, három különálló csapatrész folytatta elkeseredett küzdelmét. Először a Palota esett el, a magyar csapatok szinte közvetlen közelről támadták a maroknyi védősereget. A Palota épületét 70 határőr tartotta, a Palotakertben két 12 fontos ágyú és a mellé beosztott 50 sorgyalogos tartott ki. A Várkertben Aulich honvédeivel további egy század gyalogos vívott tűzharcot, ám ezeket reggel 6 órára legyűrte a túlerő. Innen az ostromlók az Újvilágon át meg tudták kerülni a Palota-kaput. Ez lett az azt védő egy századnyi császári katona veszte.

A császári védősereg ekkor megkísérelt még egy végső rohamot, hogy kikergesse a honvédeket a várból. Heinzi személyesen állt a támadás élére. A két gyalogos századdal támadott, melyeket a Bécsi kaputól érkezett két fél század határőr támogatott. Alig értek ki a térre a roham azonnal elakadt, és ekkor érte Heinzit a halálos lövés. A gyomrába fúródott a golyó, egyes szemtanúk szerint hangtalanul hanyatlott egyik hadnagya karjai közé. Más források szerint még ekkor is katonáit biztatta: „Csak előre! Rohamra Fiúk! Ki kell vernetek őket!” A császáriak lassan hátrálni kezdtek a Dísz tér felé. A vezérőrnagyot tisztjei kimentették a tűzvonalból. Ideiglenesen a tüzér laktanyában kötözték be, majd innen átvitték az Iskola téri iskolaépületbe, az orvos főnök szobájába. Az öreg fővezér később itt halt meg, de még előtte üzent a Vízműerődbe Allnoch ezredesnek, hogy vegye át a főparancsnokságot.

Allnoch, miután kézhez kapta Heinzi üzenetét, minden rendelkezésére álló katonát a várba irányított. Két század a várfal mentén a Halász-bástyán át jutott be, másik két századát a Várkerten át küldte a Palotába. Ezt a csapatot a Várhegyre menet minden irányból lőtték, nem volt hová menniük. A Palota kertjében ők is magyar fogságba estek. Egy bizonytalan eredetű beszámoló szerint a Palotát védő horvát határőrök szuronyrohammal törtek ki a Palotából és csak igen véres küzdelemben tudták őket legyűrni. Ezt a „legendát” a hivatalos jelentések nem támasztják alá.

Aulich a Várkert elfoglalása után könnyedén megkerülte a déli palánkot. Allnoch egy maroknyi gyalogossal a Lánc-híd nyugati hídfőjéhez vonult vissza. A honvédek rohamát már képtelen volt feltartoztatni, így a híd felrobbantását határozta el. A gyújtózsinór mellett álló árkásznak kiadta a parancsot, aki habozott teljesíteni azt. Az ezredes pisztolyt rántott és a legközelebbi lőporszekrénybe lőtt. A detonáció ízekre szaggatta az ezredest, de a híd alig sérült meg: csak néhány függőtartó görbült el.

A vár déli részét már teljesen a magyar sereg birtokolta, de az északi bástyákon még a császári lobogó lengett. A vár ezen részét Knezić csapatainak kellett elfoglalni. A tervek szerint három zászlóaljnak a Bécsi kaput és a VI. rondella környékét kellett bevenni, míg másik három zászlóaljnak a IV. és V. bástyák ellen kellett tüntetni. A várban már heves küzdelem folyt, ám itt még mindig némák maradtak a fegyverek. Nagysándortól 5 óra körül hír érkezett, mely szerint már kilenc zászlóalj bejutott a várban. Knezić csak ekkor adta ki a támadási parancsot. A Bécsi-kapunál emelt torlaszt a korábban előkészített bombákkal akarták felrobbantani. A kapu őrsége az önkéntes rohamcsapatot lemészárolta, ezért a 3. honvédzászlóalj szuronyrohamot intézett ellenük. Tőlük nyugatra a VI. rondellánál a 42. honvédzászlóalj, a 60. gyalogezred III. zászlóalja és két honvédvadász század létrákon igyekezett bejutni a várba. Gyilkos muskéta- és kartácszápor hullott a támadókra, de ezen a napon a magyar katonákat nem lehetett megállítani. A honvédek olyan gyorsan küzdötték le az akadályokat és falakat, hogy a császári katonák nem tudták még egyszer megtölteni fegyvereiket. Halálos és elkeseredett kézitusa kezdődött. Görgei előzőleg kiadta a kegyetlen parancsot, miszerint: ”A vár őrségének nincs kegyelem! Nem ejtünk foglyokat!”. A védők közül sokan elestek, a szerencsések harcolva a laktanyák felé menekültek. A honvédek üldözni kezdték őket, minek eredményeként a zárt rendjük felbomlott. Az első véres összecsapások után a honvédek vérszomja lecsendesedett. Leiningen szűkszavúan ekképp jellemezte a magyar támadást:       

„Borzasztó öldöklés! Kezdetben nincs pardon. Végére elcsendesül a düh.”

Leiningen megvédi Heitzi holttestét a meggyalázástól – egykorú metszet

Az ostrom eldőlt: a császári katonák már csak életük menekítésére gondoltak. A vár falain belül a tisztek gyorsan intézkedtek a csapat kötelékek rendezésére, hogy tovább nyomulhassanak az erőd déli része felé. A 3. honvédzászlóalj a József-kaszárnyához vonult, ahol az oda menekült császáriak megadták magukat. A 60. gyalogezred katonái a Kapisztrán téren a lovasfogatok és társzekerek személyzetét és a korábban ide visszavonult dragonyosokat fogták el. A legnagyobb csapategység a Nándor-kaszárnyában személyesen Leiningen előtt tette le a fegyvert. A többi honvédcsapat dél felé nyomult az Országház és a Fortuna utcákon. Itt találkoztak össze és fogták el az utolsó harcoló alakulatot: azt a két század gyalogost, akik a Halászbástyán át jutottak be a várba.

Gorove Antal százados , a 3. honvédzászlóalj ideiglenes parancsnoka, miközben egyedül végigjárta a Királyi Palota szobáit, egy osztrák tiszt ugrott elé. A kezében levő pisztolyát és kardját átadta neki. Osvald Scherpon őrnagy volt, Buda vár tüzérségi főnöke. A tiszt elmondta neki, hogy végezni akart magával, de családja van és élni akar, bízik a magyarok nagylelkűségében.

A korabeli ostromoknál a támadók nem tanúsítottak kíméletet a védőkkel szemben, ha a várban közelharcra került sor. Santa Ana a texasi függetlenség háborúban Alamo és Goliad erődjének védőit is kegyetlenül lemészárolta, nem ejtett foglyokat. Embertelen és barbár tettként értékelte az utókor, ám saját katonái szempontjából nézve jól döntött. Ez a megtorlás egyértelmű és félreérthetetlen üzenet volt a következő ellene szegülő és a megadási ultimátumot visszautasító ellenségnek. Wellington a spanyol hadijáratban Ciudad Rodrigo ostrománál pont ellenkezőleg döntött, a roham után megkímélte a francia hadifoglyok életét. A következő francia kézben levő erődök nem is tanultak belőle, keményen ellenálltak. Az angol tábornok még sok ezer katonájának életével fizetett az ellenség iránti könyörületességével. 

Gorove megkímélte a tiszt életét és kikísérte a Palotából a foglyok közé. A szabadságharc után a honvéd tisztet közlegényként besorozták a császári seregbe. Bécsben találkozott a két férfi, Scherpon felismerte és hálából kieszközölte számára, hogy áthelyezzék Nagyváradra, közelebb a családjához. 

A magyar katonák sok esetben össze-vissza lövöldöztek, részben hogy megfélemlítsék az ellenséget. Leiningent is kis híján egy ilyen „kósza” lövés érte. A felbomlott rendben a közkatonák, ahogy ez várostromok után szokás volt, fosztogatni és rabolni kezdtek. A rend helyreállítása órákba telt, még amikor Görgei a Bécsi kapun át megérkezett a várba, sem állt teljesen helyre.

A vár szánalmas képet nyújtott a harcok végeztével. A házak súlyosan megrongálódtak, főként a várfallal szomszédos homlokzatok. Sok épület teljesen lakhatatlanná vált, kiégett vagy összeomlott. Az utcákat minden felé tégladarabok, cserép és üvegszilánkok borították. Rengeteg vér festette vörösre a macskaköveket és lépten-nyomon merev holttestekbe lehetett botlani.

A várban 10 óra felé normalizálódott a helyzet, a magyar honvédek egy része megszállta a használható épületeket, de a többségüket visszavezényelték a Buda környéki táboraikba. Az utász csapatok elkezdték megtisztítani a vár bejáratait a torlaszoktól. Az elfogott tiszteket a Dísz téren gyűjtötték össze. A magyar hadvezetés jól bánt az elfogott katonákkal, Óbudára és a Nagy-Sváb-hegyre kísérték őket. A foglyokat innen Debrecenbe küldték, csak azok kerültek Komáromba és indult ellenük hadbírósági eljárás, aki a magyar esküt tettek, de később visszatértek a császári szolgálatba. Közülük is csak egy tisztet végeztek ki árulásért.

Görgei a nagy-sváb-hegyi főhadiszállásáról, az Óra villából figyelte az ostrom kimenetelét. Amikor befutott Nagysándor első jelentése, hogy már 11 zászlóalj hatolt a várba, tekintete komor lett, hátrakulcsolt kézzel járkálni kezdett és állítólag ezt mondat: „Pályám be van végezve.” Ludwig kormánybiztos ekkor megkérdezte, hogy értesítheti-e a kormányzót a vár bevételéről. Görgei így válaszolt: „Emlékszik Ön Melasra Marengónál? Ön megteheti, én még nem!” Reggel 7 óra tájban egyre másra futottak be a parancsnokok jelentései. Görgei nyergeltetett és törzskarával a várba lovagolt. Amerre elhaladt a honvédek sorfalat álltak és örömkiáltásokkal üdvözölték.

Buda ostroma számokban

A budai vár 4914 fős helyőrségét csaknem 31 ezer magyar katona zárta körbe. A császári oldalon a tényleges harcoló létszám ennél jóval kevesebb volt. 4395 katona vett részt a vár védelmében, sokan irodai vagy ápolási feladatra voltak beosztva és több száz sebesült és beteg is feküdt a budai kórházakban. A magyar ostromsereg lovassága szintén nem vett részt a harcokban, a Buda környéki falvakban előőrsi feladatokat látott el. Pest városban két honvéd zászlóalj part- és rendvédelmi feladatokra volt beosztva.

Az ostrom 17 napja során a magyar oldalon 427 katona esett el, közöttük volt Kleinheinz őrnagy is, aki Nagysándor tábornok vezérkari főnöke volt. A sebesültek száma meghaladta a 690 főt. A császári sereg vesztesége ennél sokkal nagyobb volt. Ezt egyrészt a magyar tüzérségi fölény, másrészt az utcai harcok során a honvédek túlereje eredményezte. A védők közül 710 katona vesztette életét, a tisztek között volt Heinzi vezérőrnagy, Allnoch ezredes, Schröder és Pollini századosok is. A tiszántúli fogolytáborokba 113 tiszt és 4091 legénységi állományú katona került.

Az osztrák ágyúk 7888 darab tüzérségi lövedéket lőttek ki, melyek nagy része tömör golyó volt. A közhiedelemmel ellentétben nem Pest városa szenvedte el a legnagyobb pusztítást. Házai és középületei közül „csak” 40 dőlt teljesen romba vagy égett porrá, illetve 61 rongálódott meg többé-kevésbé. Budán 98 ház semmisült meg a harcok során és 537 sérült meg. A legtöbb ilyen épület a várban, illetve a Víziváros-Halászváros körzetében állt.

A törvényes rend és karhatalom átmeneti megszűnése a lakosság valódi erkölcseit is felszínre hozta. Az Első Budai Takarékpénztár épületét, mely a Lánc-híd hídfője közelében állt, teljesen kifosztották. A teljes ezüst-, aranykészlet és az összes részvény eltűnt, a bútorzat egy részét tönkre tették, a maradéknak pedig lába kelt.

A gellért-hegyi Csillagvizsgáló még ennél is rosszabbul járt. Miután a magyar tüzérség az ostrom végeztével elvonult a hegyről, rövid időre őrizetlenül maradt az épület. A műszerek egy részét sikerült a pincében elzárni, de a többi berendezést és eszközt elhordta a Tabán „élelmes” lakossága. Minden esetben Görgei azonnal intézkedett az tárgyak felkutatására. Az eltulajdonított értékek csak töredéke került elő, sokuk már használatra alkalmatlan állapotban. Erre a sorsra jutott a Csillagvizsgáló két nagy teleszkópja is.

Buda az ostrom után – Az Esti Újság metszete

A cikket írta és a térképeket készítette: Kopka Ferenc

Buda ostromárának 165. évfordulójára emlékezünk cikksorozatunkkal.

A cikksorozat első része itt, a második része itt olvasható.