Bársony István az elöltöltő fegyveres vadászatról

Bársony 1915-ben írott, visszatekintő gondolatai a mai kor vadászának is megszívlelendőek, s ha szívemre teszem a kezem, azt kellene mondanom, hogy nem is lenne szükséges sorait kiegészíteni. Mégis megteszem, mivel az elöltöltő fegyverek gyártásából és modern kezelési szabályaiból adódó különbségekről itt-ott szót kell ejteni. Észrevételeimet dőlt betűvel szedtem, s zárójeleztem, jelölve, hogy nem tartoznak a szöveg eredeti törzséhez. – a szerkesztő, Németh Balázs

 

Bársony István: Félszázaddal ezelőtt (részlet)

 

Bársony IstvánA vadászmulatságnak azonban a perkussziós (elöltöltő) puskák idejében, nagyon is figyelembe veendő korlátot vetett a muníció kérdése, meg a töltés hosszadalmas, keserves módja, amely számtalan esetben tette problematikussá az eredményt, igen gyakran szalasztott el soha vissza nem térő alkalmat; sőt egyenes oka lehetett zajos és sok mozgással járó mivoltával annak, hogy a vadászszerencse a közeledő, de megriadt vad képében, elforduljon az embertől.

 

A mai „fiatalabb” vadászok, akik – mondjuk – a félszázados életkoron még alól vannak, akik tehát úgy harminc vagy harmincöt évvel ezelőtt kezdhettek vadászni, kieshettek abból a korszakból, amikor még az elöltöltők járták. A még fiatalabbak éppen csak hogy tudnak valamit arról az öreg szerszámról, amely pedig roppant haladást jelentett a még régibb kováspuskához képest, amelyekkel mozgó szárnyas vadra vadászni egyáltalában nem is lehetett. (Ha egy angol úr olvasná e sorokat, bizonyosan erősen tiltakozna, hiszen a szárnyas vad lövésében igen gazdag hagyománnyal rendelkező Albionban bizony sikerrel vadászták a magas röptű szárnyasokat is kovásokkal, ahogy Európa számos más országában is – a szerk.) Akik aztán már a legújabb szerkezetű ismétlő puskák mellett az évtizedeken át diadalmas hátultöltő duplapuskát is lenézik, azok az elöltöltő puskákat, mint vízözön-korabeli ódonságokat képzelik; de azt, hogy mi régiek azzal hogyan vadásztunk, még képzelni is bajosan tudják. Hisz az ember oly könnyen válik igényessé és a régit lebecsülővé, keveslővé, hogy ma azzal sem elégszenek meg az új vadászok, amit a Winchester, meg a Browning produkál, hanem Sjörgen kell nekik, amely ugyan nem vált be bonyolult és könnyen romló szerkezeténél fogva, de már közel jár ahhoz, hogy automatice menjen ki vadászni, vadász nélkül.

 

A telhetetlen újítók vigasztalására, hogy tudniillik ők mai napság milyen szerencsések, leírom az elöltöltő puskák hajdani kezelését. Az ilyen puskát először is nem lehetett szétszedni úgy, hogy a csövén az ember végignézhessen, mert a cső zárt végén volt a „piramidli” (lőkúp – a szerk.), amelyre megtöltés után a gyutacs (kapszli) (csappantyú – a szerk.) került. A cső tisztítása tehát csakis elölről, a cső nyílt végén át történhetett, lehetetlenné válván a puskapornak szánt csőrész alapos kitörlése. Minthogy a csövet mindig vízzel mostuk ki, a kimosás után következett a hosszasan tartó kitörlési és aztán a szárítási processzus, amely utóbbi abból állott, hogy a már nyirkosságot nem éreztető kenderkócos puskavesszőt, (egyszersmind tisztítóvesszőt is) ötvenszer be-és kihúzogáltuk a csőben, gyors egymásutánban, hogy a piramidli kis nyílásán ilyenképpen beszívott és újra kifujtatott levegő a priamidli magát, valamint a puksaporkamrát is kiszikkassza a szivattyús műszéllel.

 

Az ily tisztogatás körülményessége tette aztán, hogy sok vadász soha életében nem tisztította ki jól sörétes puskáját, sőt azt a nézetet terjesztették az ilyen korommal vastagon lepett csőről, hogy nagyobb a „brandja”, az ölőereje; ami azzal lehetett összefüggésben hogy a vastagon lerakódott piszok a csövet szűkítette, tehát a töltés feszesebb úton jutott ki a csőből, amelynek viszont tönkre kellett mennie a rozsdásodás miatt. De, ha arra gondolunk, hogy akkoriban mennyivel kevesebb lövést kellett elbírnia a puskának, mint ma, mégis megérthetjük, hogy egy puska egy vadászt az egész életén át kiszolgált. (Számunkra nem kérdés, hogy a cső minden lövészet után megtisztítandó-e. Tudjuk, hogy a feketelőpor égésterméke erősen higroszkopikus, és a levegő nedvességét magába szívva savas kémhatású elegyet képez, mely a legjobb csövet is kivégezheti könnyen.)


Vízivad vadászata kovás puskával

Vízivad vadászata kovás puskával – avagy a lusta vadász pórul jár

A töltés művelete így folyt le: A vadász a tarisznyájában vitte magával a különféle sörétes zacskókat, aminőre éppen szüksége lehetett; a puskaporos szaru a nyakában lógott. A tarisznyában volt előre elkészítve (ha ugyan előre elkészítette a vadász), a kétféle csepűfojtást, (esetleg papíros fojtást, később már filc fojtást) és pedig a puskaporra kerülő tömöttebb, keményebb, a sörétre való lágyabb, lazább. Ott kellett lenni még a kapszlis doboznak is, meg egy pár vékony tűnek, amellyel esetleg át kellett szurkálni a priamidli netán bedugult lyuknyílásán, hogy így a puskapor a csőből a piramidlibe folyhasson s a kapszli (gyutacs) elsülésekor a puskapor meggyulladása is bekövetkezhessék. (A korabeli lőkúpok fenekükön egészen nagy nyílással rendelkeztek. Ez a hagyomány még a kovás fegyverek idejére vezethető vissza, amikor a felporzónak mindenképpen találkoznia kellett néhány lőporszemcsével a biztos gyújtás érdekében. A modern lőkúpok már mindössze 0,7-1 mm-es gyúlyukkal rendelkeznek, és nem folyik bele a lőpor. A csatonra ellenben úgy van kialakítva, hogy felgyorsítsa a csappantyúelegy lángját, és így intenzívebb gyújtéást eredményezzen. – a szerk.) A puskában, mint nélkülözhetetlen járulék, rajta volt állandóan a töltővessző, még pedig becsavarható horgos véggel, amelyre aztán a tisztító csepűanyag került, amikor került.

 

Ha már most vadászni akartunk, a puskát persze meg kellett töltenünk. A puskaporos szaruból egy megfelelő adag puskaport eresztettünk a csőbe, aztán arra megfelelő fojtást tettünk s a fojtást a puskavesszővel alaposan levertük; sokan addig püfföltés a puskaporra szorított fojtást, amíg a puskavessző a kemény rugalmas csepűről ki nem ugrott a csőből. (A modern elöltöltő fegyveres lövész – majdan vadász – a lőport is előre kimérve viszi magával. Ha előre nem méri ki, akkor sem közvetlenül a csőbe tölti a szaruból a lőport, hanem mércébe, hogy megakadályozza a szaru esetleges belobbanását szunnyadó szikra miatt – a szerk.) Azt tartották, hogy a lövés így válik „keményebbé”. Persze csak azt érték el vele, hogy a nagyon is összezúzott puskapor „rúgott” ugyan, de a sörétet széjjel is hányta. (Ha a granulált lőpor szemcséit összetörjük, elveszítjük a lőpor előre kimérésének fő előnyét, az azonos lövedéksebességet. Az összetört szemcsék égési sebessége kiszámíthatatlan ugyanis. – a szerk.) A lefojtott porra került aztán a sörét, amelyet a gondosabb vadászok szintén előre kiporcióztak kis bádogtubusokba, amelyek közepükön belül keltté voltak osztva s így egy-egy tubus két lövés sörétet tartalmazott. Ugyanaz a fojtás, amellyel a tubus nyílását bedugtuk, nehogy a sörét kihulljon belőle, volt aztán a puskába való sörétfojtás is, amelyet szintén le kellett verni, csak jóval enyhébben, mint az előbbit a puskaporon. Ezután a piramidli megvizsgálása következett, hogy kint van e benne a puskapor, s ha nem volt hiba, akkor a gyutacs rákerülhetett a piramidlire. A gyutacsból néhányat kényelme okáért, hogy hamar kézügyben legyen, a mellényzsebünkben hordtunk: de alkalmazása előtt megnéztük, nincs e benne akadályozó szemét. Ha volt kifújtuk. Végül a kakassal, a piramidlire eresztve azt, lenyomtuk a gyutacsot, hogy feszesen álljon, le ne essék egykönnyen, ekkor, re bene gesta (latin, „mintha a dolog legjobban be volna fejezve” – a szerk.), a puskavesszőt a helyére toltuk, hogy minden lövés után újra kezdjük az egész töltési műveletet! (A modern lőkúpok már úgy vannak kialakítva, hogy ne kelljen a kakassal rányomni a csappantyút. A korabeli fegyverek nem gyári sztenderdeknek megfelelően voltak gyártva, így a lőkúpméretek közt, ahogy a csappantyú méretek közt is eltérések lehettek. Ma ez már egyáltalán nem jellemző, a csappantyúk kézzel is felhelyezhetőek úgy a puska lőkúpjára, hogy onnan az le ne essen. – a szerk.) Még pedig némelykor derékig vízben, s ilyenkor tarisznyát a féltett töltőszerekkel a nyakunkba akasztottuk, a töltést pedig a levegőben tartott puskával végeztük. A mezőn a puska agya természetesen a szilárd földhöz volt támasztva,m mialatt töltöttünk.

 

Hát bíz ez borzalmas lehetne a mai elkényeztetett vadászoknak, leszámítva magunkat régieket is; (szándékosan kerülöm az öreg szót, mert az már fáradtat is jelent, pedig aki bírja, az még ma is marja); de akkor nem volt jobb; nem volt ás lehetőség; és tudja Isten, így is nagyon jó volt. Nem éreztük a keservességét, mint azt sem érzi, aki mindig kemény deszkán fekszik és nem kívánja a puha ágyat.

 

Az egyetlen igazán keserves az volt a dologban, ha erdei hajtásban észre kellett vennünk, hogy mialatt lövés után töltöttünk, aközben jött volna ránk a másik vad, esetleg róka, de mozgásunkat észre vette, a töltéssel járó zajt megneszelte és eliszkolt más felé. Pedig bár igen körülményes volt a töltési művelet, tudtuk mi azt hirtelen, gyorsan is végezni a nagy gyakorlatunkkal és még zaj is minimális volt, ha jó kézben a kéz bánt a puskával.

 

Hanem hogy nem igen tettünk száz lövést egy-egy vadászaton, az is igaz. Én például harminc töltésre való anyagnál többet sohasem vittem akkoriban magammal és bizony gyakran megesett, hogy három község határát összejártam, mire a munícióm elfogyott. Kivétel csakis a vízivaddal volt, meg őszi vonuláskor a véletlenül „eltalált” fürjezési időben; no meg néha a vadgalambászással és gerlicézéssel. Ez „ette” a töltést; de nem lévén sok értéke az ilyen vadnak, nem is gyakran pazaroltuk rá a nem mindig kapható puskaport.

 

Így szorított bennünket kordába az elöltöltő, amelynek fogyatkozásához tartozott az is, hogy nem szokták belőle a töltést kivenni, mert az megint körülményes dolog lett volna; a legtöbb puska tehát töltve maradt vadászat után és úgy került a szekérre, a kocsira, a folyosóra, a szobába, a fogasra. Volt is szerencsétlenség akárhány; se szeri, se száma nem volt annak. Még olyan is történt, hogy a fél vagy egész esztendeig berozsdásodó töltés (némely vadász így hagyta a sarokban a töltött puskáját akár egy évig is) a rozoga szerszámot szétvetette.

 

Nimród, 1915

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.