A 20-as, 30-as évek hadtudományának egyik legfontosabb kérdése volt, hogy hogyan kerülhető el a végtelen állásháború, melyet a hadseregek szinte minden fronton megszenvedtek. Az új fegyvernemek már rendelkezésre álltak, de az összfegyvernemi szemlélet még csak éppen megszületőben volt. Az már biztosnak látszott, hogy a a harckocsik, és repülőgépek hatékony támogatása nélkül nem létezhet áttörés, gyors hadművelet. A nyugati világ fő teoretikusai Liddell Hart, Fuller és De Gaulle voltak. Németországban Seeckt, Eimannsberger és Guderian dolozott ki elveket a jövő háborújának megvívásáról. A második világháborút majdan eldöntő elmélet azonban a Szovjetunióból érkezett.

Tuhacsevszkij

A mély hadművelet elmélete azonban nem köthető egy személyhez. Vlagyimir Triandafillov alakította ki a fegyvernemek együttműködésének rendszerét. Gregorij Isszerszon kidolgozta a mélységi csapásmérés elméletét. Hitt abban, hogy a légierő és a desszant csapatok kritikus szereppel bírnak majd az eljövendő háborúban. Az elméleteket azonban Mihail Tuhacsevszkij szervezte rendszerbe, megalkotva a mély hadművelet alapvető szabályrendszerét. A támadás alapvető célja volt, hogy a csapatok áttörjék az ellenséges hadtest teljes mélységét, és a harcászati mélységből kijussanak a stratégiai mélységbe. A csapásmérés három fő elemből állt:

1. Az első lécsőben a légierő – mind a légvédelem, mind a csapatok alárendeltségébe tartozó légierő – csapást mér az ellenséges vonalak mögötti területekre, és légi desszant egységeket juttat a kulcsfontosságú pontokra. A cél, elvágni az összeköttetéseket, lekötni a tartalékokat, és megakadályozni, hogy előre vonhatóak legyenek.
2. A második lépcsőben gyorsan mozgó páncélozott egységek támadják az ellenség arcvonalát. Céljuk a hadtest védvonalainak áttörése, majd a hadtest védvonalának teljes mélységében felemészteni az ellenség ellenállását. Az első hullám legfontosabb elemei a harckocsik, valamint az őket követő, gépesített gyalogság.
3. A harmadik lépcsőben a hadtest védvonalain ütött résekbe özönlik a második hullám, mely kiteljesíti a sikert, felszámolja a maradék ellenállást, és biztosítja, hogy az első vonal csapatai folytathassák az előrenyomulást.

A mély hadművelet tehát számos elméleti alappal bírt, s kétségtelen, hogy a korszak hadtudósai hatottak egymásra. Különösen szoros kapcsolat alakult ki a német hadsereg és a vörös hadsereg vezetése közt a háború előtt. Nem véletlen, hogy a Barbarossa-terv sikerei a szovjet mély hadműveletre több szempontból is hasonló német eljárásoknak voltak köszönhetőek.

Az öntöltő puska fejlesztése

Az új fegyvernemek kétségtelenül nélkülözhetetlenné váltak. Modern hadsereg nem létezhetett összfegyvernemi szemlélet nélkül a második világháború előtt. A légerő és a páncélosok azonban nem váltották ki a gyalogság szerepét. A harcteret, stratégiai pontokat, városokat elfoglalni továbbra is csak a gyalogság volt képes. A gyalogsággal szemben azonban elvárássá vált, hogy azonos sebességgel tudjon haladni, mint a harckocsik által vezetett támadóék, valamint komolyabb tűzerővel kellett rendelkezzen, mint korábban. Az első pont tekintetében a motorizálás, a második esetében az automata és félautomata fegyverekkel történő ellátás volt a követendő út. A második világháború alatt ezekre egyetlen hadsereg sem volt maradéktalanul képes.

Finn katonák orosz öntöltőkkel

1936-ig a szovjet katona alapvető fegyvere az első világháborús forgó-tolózáras Mosin-Nagant puska volt, mely 7,62x45R puskalőszert tüzelt, a 30-as években azonban megindultak a fejlesztések, hogy ennél korszerűbb fegyverre váltsák a vén csatalovakat. A verseny két neves tervező, Fjodor Tokarev és Szergej Szimonov között dúlt. Ekkor már mindketten gázelvételes öntöltőrendszerrel kísérleteztek. 1936-ban a két fejlesztő fegyverei először versenyeztek egymással a döntéshozók kegyeiért. Ekkor még Szimonov győzött, és a hadsereg AVSZ-36 néven rendszeresítette a hadipuskát. Szimonov fegyvere azonban nem szerepelt jól tábori körülmények között, a fegyver megbízhatatlannak bizonyult. 1938-ban ezért újra a rajtvonalra állították a két tervezőt. Ekkor már Tokarev nyerte a megmérettetést, némi hátszéllel, mely közvetlenül személyes barátja, Sztálin felől fújt. Akár politikai, akár szakmai volt a döntéshozatal fő fóruma, kétségtelen, hogy az SZVT-38, valamint továbbfejlesztett változata, az SZVT-40 a második világháború egyik legjobb egyéni lövészfegyvere.

Az SZVT-38-nak is voltak gyermekbetegségei, melyek szépen megmutatkoztak a finn háború alatt. A katonák nehéznek, és bonyolultnak tartották. Karbantartása sem volt egyszerű, és a tár is hajlamos volt kiesni a tokból. 1940-ben ezért Tokarev finomított a fegyveren: csökkentette a tömegét és biztosítóval látta el a tárkioldót.

SZVT-38

A fegyvernek készült mesterlövész – PU távcsővel szerelt – és automata tüzelésű változata is. Ez utóbbit a szakasz könnyű géppuskáinak/golyószóróinak kiváltására tervezték használni.

Az SZVT-40 kezelőszervei

A betöltött tár

Az SZVT-40 gázelvételes, gázdugattyús, billenő záras reteszelésű fegyver. A 7,62x54R lőszer alapvetően egy erős hadilőszer, a fegyver mégis jól kontrollálható, köszönhetően annak, hogy egyrészt a hátramozgó zár elnyeli a visszarúgás egy részét, másrészt a torkolatra szerelt csőszájfék nagyszerűen csillapítja a cső zabolázatlanságát. A fegyver mind a Mosin-Nagant puskák töltőlécével betölthető, de a tár maga is kiszedhető. A tár 10 db lőszer befogadására alkalmas. A célgömb magasságban és oldal irányban is állítható, a nézőke pedig 1500 méteres távolságig rendelkezik beosztásokkal. A biztosító egyszerű, mint a faék: egy kallantyút lehet befordítani az elsütőbillentyű mögé, ami megakadályozza hátramozgatását. Oroszosan egyszerű, de nagyszerű.

A gázfurat nagysága egy egyszerű csavar segítségével növelhető, hogy az elkoszolódott fegyver is működésben maradjon, ha nincs idő komolyabb takarításra. A csövet fedő fém és fa burkolat ventilált, hogy a nagy tűzgyorsaságtól melegedő cső könnyebben hűljön.

Töltőléccel is tölthető

A fegyver a korabeli szovjet fegyverekhez képest precíznek mondható, bár így is olyan érzése van a lövésznek, mintha a tervező legfinomabb szerszáma egy balta lett volna. Persze utálhatjuk, vagy szerethetjük az orosz dizájnt, azt el kell ismerni, hogy ezek a csatalovak működnek mindig.

Az SZVT-40 negatívumai

Az SZVT-40-nel szemben gyakori kifogás volt, hogy a fa és fém részek igénytelen illesztése miatt a szóráskép fel le vándorolt. Az öntöltő puskák egyébként is ritkán pontosabbak, mint az ismétlőpuskák, de ez hatványozottan volt igaz e fegyver esetében. A puska kezelése, karbantartása bonyolult volt, ezért igyekeztek olyan katonákat felszerelni öntöltőkkel, akik megfelelő kiképzést kaptak. Eredetileg a gyalogság egyharmada harcolt volna öntöltő fegyverekkel, de ezt az arányt elérni nem lehetett, sőt, hiába indult nagy lendülettel a termelés 1940-ben, hiába készült 1,6 millió példány 1945-ig, a Mosin-Nagantokat is újra gyártani kellett, oly sok fegyver veszett el a tengely elleni küzdelemben.

Lövészet az SZVT-40-nel

SZVT-40

Nem igazán szeretem az orosz fegyvereket, így némi fenntartással közelítettem a hadtörténelem egyébként igen becses darabjához. Tartózkodásomnak gyakorlati oka is volt: láttam már SZVT-t elpukkanni lőtéren, mely igen tanulságos esetnek tűnt: a fegyver ütőszege megszorult vagy eltört, és a töltés közben eldurrant a lőszer még mielőtt teljesen a töltényűrbe került volna és a zár reteszelt volna. Szerencsére komoly baj nem történt akkor, de azért nem növelte a bizalmamat.

A lövészbarátom által rendelkezésemre bocsátott SZVT csöve nem igazán 100%-os, de azért rossznak sem mondható. Mind 50, mind 100 méteren egészen jó szórásképet produkált, bár nem érte el azt a precizitást, mint amire a forgó tolózáras hadipuskák képesek. Persze az SZVT akkor mutatja ki a foga fehérjét, amikor gyorsan ürítjük ki a 10-es tárat. Ilyesfajta lövészetben pedig valószínűleg verhetetlen a nagyszerű kontrollálhatóságnak köszönhetően.

Németh Balázs

Köszönet Ny.G. barátomnak a nagyszerű lehetőségért!