Az MP40 és a géppisztolyos harcászat

mp40kAz MP38 és MP40 géppisztolyokról szóló nagyszerű cikkekből Dunát lehetne rekeszteni, így én most megkímélem az olvasót az ismétlésektől. Sokkal inkább szeretném bemutatni vázlatosan a géppisztolyos harcászat kialakulását az MP40 bemutatásán keresztül cikkünk és videónk segítségével.

A géppisztolyos harcászat az első világháborúban született. Mindkét fél fegyverarzenáljában megjelentek olyan lőfegyverek, melyek könnyebben voltak használhatóak a lövészárkok szűkös viszonyai között. A német hadsereg rohamhegységei – Stosstruppen – részére is olyan fegyvert kerestek, mely nagyobb tűzgyorsasággal és tárkapacitással rendelkezett, mint a korabeli gyalogsági puskák. A rohamcsapatokba olyan katonákat szerveztek, akik jó állóképességgel, nagy testi erővel rendelkeztek, így a gyalogsági alakulatok színe java szolgált a különleges rendeltetésű egységekben.

A mérnökök első válasza az igényre az öntöltő pisztolyok nagy kapacitású tárakkal történő ellátása volt. Így készült a Luger P08-ashoz is 32 lőszer befogadására képes csigatár, melyet a jól képzett lövész 45 másodperc alatt tudott célzott egyes lövésekkel kiüríteni. A fegyvernek elkészült sorozatlövő változata is, de ennek tűzgyorsasága kellemetlenül nagy volt, s még a fegyverhez csatolt tusa ellenére sem lehetett megfelelően célon tartani a fegyvert.

MP18

MP18

1915-ben a Fegyverellenőrzési Bizottság pályázatot írt ki egy könnyű sorozatlövőm fegyver megszerkesztésére, melynek a P08-as lőszerét kellett tüzelnie. Több tervező is munkához látott, de végül Hugo Schmeisser modelljét fogata el a bizottság. A rendszeresített fegyver a fantáziadús MP18 (Machinenpistole ) nevet kapta, de a katonák általában csak „Kugelspritz” azaz golyószóró névvel illették. A megrendelt 50000 darabból a háború végéig mindössze 10000 készült el, így a harcok menetén érdemben változtatni nem tudott, az új fegyvertípus azonban megszületett.

MP38

MP38

A század elején vívott első világháborúban még az arcvonalak 400-1000 méter közötti távolságra voltak egymástól, így az egyéni gyalogsági fegyver pontossága tekintetében alapelv volt, hogy ilyen tartományban is képes legyen hatékony tűzcsapásra. A második világháború azonban elmosta a távolságokat: az álló lövészárokharc helyét a gyors, gépesített hadmozdulatok vették át, ahol a katonáknak mind jobban kellett hagyatkozniuk az egyéni, gyors döntésekre, s a harc tényleges távolsága 400m alá csökkent. Nagyobb részben nem voltak megmerevedett frontok, belátható sík terepek a lövészárkok előtt, hanem gyors reakciókat igénylő dinamikus hadmozdulatok, melyek a gyors döntések mellett nagyobb tűzgyorsaságot, tűzsűrűséget is igényeltek a katonáktól. Nem volt szükség 1000m-en is pontos fegyverekre, hisz a páncélozott, gyorsan mozgó csapatszállító járművek az ellenség közvetlen közelébe vitték a katonákat, így a tényleges harc szinte a pisztolylőszerek hatékony lőtávolságán belül zajlott.

A géppisztoly elsősorban a közelharc fegyvere. A második világháború első éveinek tapasztalatai bizonyították, hogy a tűzharcok a legritkább esetben zajlanak puskalövésnyi távolságból. Sokkal jellemzőbbek a 20-100 m közötti intenzív tűzpárbajok, mint a több száz méteres lövésváltások. A német gépesített gyalogsági harceljárások is inkább arra alapoztak, hogy a gyalogságot a lehető legközelebb kell vinni az ellenség védelmi állásaihoz páncélozott csapatszállítókkal, hogy ott a tűzerő maximális kihasználása mellett, teljes erővel, sokkszerűen csaphassanak le a gyenge pontokra. A géppisztoly hatékonyságát, létjogosultságát támasztották alá az olyan véres, és elhúzódó városostromok, mint Sztálingrád, Monte Cassino, vagy éppen Budapest. A nagy tűzgyorsaság, könnyű mozgathatóság, nagy tárkapacitás kulcs feltételek voltak, hogy sikerrel legyen felvehető a harc a fedezéktől fedezékig gyorsan mozgó ellenséggel.

Az MP40 géppisztoly közvetlen elődje az MP38 volt. Mindkét fegyver közel azonosan működtethető, de az MP38 változat gyártása költségesebb, időigényesebb volt, mivel elsősorban forgácsolt alkatrészekből állt, míg az MP40 már olcsóbb préselt lemezekből készült.

MP40

MP40

Az MP40 szabad tömegzáras, nyitott zárpozícióból tüzel és csak sorozatlövés leadására alkalmas (már ha nincs átalakítva öntöltővé). A tűzgyorsaságot a zár tekintélyes súlya, valamint a teleszkopikus, pneumatikus fékezőrendszer csökkenti regulázható szintre. A fegyver szétszerelése alig vesz igénybe többet, mint fél perc. Ellenőrizzük a töltetlenséget, majd a rögzítő gomb kihúzása és elforgatása után az elsütőbillentyű elhúzása mellett forgassuk el a tokfelsőrészt, hogy elválasztható legyen a toktól. Így szabaddá válik a teleszkopikus rendszer.

Gyakran találkozhatunk azzal kijelentéssel, hogy a német fegyverek nem bírták a hideget, mivel jóval precízebbek voltak, mint a szovjet fegyverek. A pontos illesztések miatt pedig megszorultak az alkatrészek, s használhatatlanná váltak a fegyverek. Ez az információ csak részben igaz. A fegyverek illesztésével nem volt gond. Aki fogott már MP40-est a kezében, az tudhatja, hogy igenis jól van kitalálva a rendszer. Ami hibádzott a rendszerben, az a kenőanyag volt, mely táli változatából nem mindig jutott el a szükséges mennyiség a frontra. Való igaz, hogy a megdermedt zsírok elakaszthatták a fegyvert. Nem véletlen, hogy sok német katona egyszerűen eltávolított télvíz idején az összes kenőanyagot a fegyverből, vagy éppen puha porral – például kénnel – kente azt.

Szintén ne higgyük el a híres háborús filmek legendáit, melyek szerint szinte minden német katona kezébe jutott géppisztoly. A német gyalogos raj tűzerejét nem a géppisztoly adta, hanem a könnyű géppuska adta. A géppuskát 3 fő kezelte (irányzó, segéd irányzó, lőszerellátó), a rajhoz tartozó többi öt vagy hat közkatona 98k karabélyokkal volt felszerelve, s csak a rajparancsnok harcolt géppisztollyal. A páncélgránátos gyalogos raj ennél erősebb fegyverzettel rendelkezett. Féllánctalpas járművükön két darab könnyű géppuska kapott helyet, melyet gépjárműről szállva magukkal is vittek. A két géppuskát négy fő kezelte. A rajhoz tartozott még öt gyalogos 98k karabéllyal, a rajparancsnok géppisztollyal, a részleg parancsnok 98k karabéllyal, valamint a gépkocsivezető és a segéd gépkocsivezető szintén ismétlő puskákkal. A féllánctalpas harcjárműben volt még egy géppisztoly, de ezt csak a rajparancsnok engedélyével lehetett a járműből kivenni.

Ez a rendszer nagyban különbözik a szövetségesek felfogásától. Az amerikai hadseregben a fő tűzerőt az öntöltő puskákkal felfegyverzett katonák adták, akiket egy BAR géppuskával felszerelt társuk támogatott. Szintén eltért ettől a szovjet rendszer. A Vörös Hadsereg előszeretettel állított fel komplett zászlóaljakat, ezredeket géppisztollyal felszerelve. Természetesen a német hadseregben, a különleges rendeltetésű alakulatok esetében nagyobb volt a géppisztoly ellátottság, ahogy a gépkocsizó, páncélos egységeknél is gyakran jelent meg a géppisztoly az arzenálban.

A háború első éveiben egy egy géppisztoly 48 órás lőszer javadalmazása 768 töltény volt. A katona hat póttárat vitt magával. Egy-egy tárba 32 lőszer volt tölthető, de általában kevesebbet, – 28 db-ot – táraztak, hogy ne veszítse el a tárrugó erejét.

A videón látható fegyvert az ERMA gyártotta 1942-ben, és Németországban alakították át öntöltő rendszerűre, visszaalakíthatatlan módon. A zárnak három állása van. Az első állás egy csukott zárpozíció, melyben a zár rögzíthető is. A második állás a tüzelési pozíció, a harmadik pedig szintén egy biztosítható helyzet, mely e fegyveren az átalakítás miatt nem működött. Az átalakítás mind a felső, mind az alsó tokrészt érintette. A fegyver irányzékai 100-200 méterre állíthatóak, bár a csak sorozatlövésre alkalmas fegyverek hatékony célzott lőtávolsága 100 méteren alul marad. A válltámasz a tengelyen lévő gomb megnyomásával nyitható, általában akkor is nyitva használták, mikor a katona csípőből tüzelt.

A géppisztoly a második világégés után kiszorult a hadi használatból. A puska és a géppisztoly előnyös összeolvadásából született a köztes lőszert tüzelő automata és egyes lövésre is képes karabélyok családja, melyek ma is a korszerű hadseregek fegyverzetének gerincét képezik. De ez már egy másik történet.

Lövészet

Az öntöltő MP40-essel igen kényelmes a lövészet. A fegyvernek szinte nincs visszarúgása, nagyon nyugodtan viselkedik. Szinte jobban lehet érezni a nehéz zár előremozdulását, mint a lövés visszahatását. 25 méteren nem nagy kihívás pár centiméteren belül tartani a szórást, persze ilyen távolságon ez még egy öntöltő pisztoly esetében is elvárható. De egy ilyen fegyvernél nem is igazán lényeges a pontosság. Akár szeretjük, akár nem, fontos részét képezi a haditechnika történelemnek.

Szerencsésre egyre több 1945 előtti öntöltővé konvertált géppisztoly jelenik meg sportlövészeink kezében, ezért már elindult a folyamat, hogy önálló versenyszámot hozzunk létre a kategória számára. Győri lövésztársaink javaslatára az új versenyszám elnevezése „Király Pál” lesz – mi más is lehetne? – és nagy valószínűséggel 50 méteres távolságra kell majd állva lőni a fegyverekkel. De ez még a jövő zenéje.

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.