Március hetedike estéje csak a harmadik alkalom volt, hogy elöltöltő sörétes puskával vártam a tavasz hírnökeit, igaz, már vagy másfél hete minden hajnalban és este sóvárogva lestük-figyeltük Őket a hivatásos vadásszal és egy hozzánk hasonlóan szalonka-fanatikus vadásztárssal. Az Újkúti vt. egyik szórójához vezető jól kijárt úton, vadrózsa, kökény és borókabokrok között van az évek óta (ha nem is jól bevált de) mindenesetre jól megszokott szalonkázó leshelyem.

A néhai John Manton (és fia) által a messzi Albionban másfélszáz esztendeje épített puskát hajnalban még a vadásztársak szeme láttára töltöttem meg. Egyikük a sörétszemek betöltése után tréfálkozva kérdezte is, hogy most végig függőleges helyzetben kell majd tartanom a puskacsövet a lövésig, vagy esetleg rögzítem valamivel a söréttöltetet. Megnyugtattam, hogy nem folyik ki, ha jól ledöngölöm, pláne, hogy nyilván itt is egy zárólapka tartja a helyén a harminckettő gramm tízes sörétet.

Este pár perccel korábban érkeztem, mint ők, így a jószándékú ugratásokat kivédendő sikerült már azelőtt betöltenem, hogy megjöttek volna. Kétcsövű elöltöltő puskánál fokozottan kell ügyelni a helyes töltési sorrendre, mert elég egy megcsörrenő mobiltelefon, egy elkalandozó gondolat, és nagyon könnyen előfordulhat, hogy a sörét a lőpor alá kerül, esetleg mindkét töltést ugyanabba a csőbe ereszti a magamfajta, nem „rendes” puskát használó, a saját életét készakarva nehezítő elvetemült. Hogy az ilyen eseteket kivédjem, én egy bizonyára megmosolyogtató, de bevált módszert alkalmazok: félhangosan kimondom, hogy melyik cső következik a sorrendben: „jobb cső por, bal cső por, jobb cső fojtás, bal cső fojtás” – valahogy így. Nevessenek bár ki, a lényeg, hogy se bosszúságot, se balesetet ne okozzak. Hej, amíg Németh Balázs barátom be nem ugratott az elöltöltő fegyveres vadászatba, nem voltak ám ilyen gondjaim…!

60 grain 1.5 Fg Swiss, fél hüvelyk filc, 32 g 10-es sörét (3 mm), 2 mm-es karton végfojtás v. zárólapka

A vadásztársak – Bathó Tamás és Pauer Lajos hivatásos vadász – végszóra érkeztek, így ezúttal lemaradtak a töltési folyamat által kínált műsor megtekintéséről, amit szóvá is tettek, de jó cimborák lévén nem szívtam mellre a helyünkhöz ballagás közben kapott élcelődő szellemességeket.

A csappantyúk felhelyezése után a fegyvert pár lépésnyi távolságban letámasztva elszívtam egy cigarettát, és azon merengtem, hogy a csak közvetlenül a lövés előtt megfeszítendő kakasokkal való majdani bíbelődés nem fogja-e azt eredményezni, hogy az áhított szalonka világgá megy, míg én csúnyákat kívánok magamnak, meg a békességben nyugvó néhai John Mantonnak (és fiának…) Mindenesetre eldöntöttem, hogy a leghalkabb cippantást meghallva már húzom is fel a kakasokat. A cigarettát elszívtam, a csikket – mivel szemetelni nem szeretek – gondosan zsebre vágva (kapok majd a menyasszonyomtól, ha megtalálja) alkaromra fektettem a puskát, majd az éjszakai pihenőhöz készülődő, halkuló rigókat meg azt az egy-két kakatolva felgallyazó fácánkakast hallgatva csak vártam.

Sokáig – legalábbis nekem végtelen hosszú időnek tűnt, pedig talán tíz perc volt – nem jött még egy denevér vagy bagoly sem. Ugyan egyik sem pótolja a szalonkát, de a bagoly például egy villanásnyi időre összetéveszthető vele, és ezek a „majdnem-szalonkás” helyzetek is mennyi nem várt izgalmat képesek okozni…!

Arra jutottam, hogy előző este még ötöt láttam, aztán hajnalban már egyet sem, talán elvonultak a “szálláscsinálók”, és most pár nap szünet következik a vonulásban. Aztán 18.11-kor varázsütésre pisszegést hallottam balról. Aztán még egyet, közelebbről. Mégis itt vannak – öntött el a reménység. A kakasokat megfeszítve, a puskát vállba kapva vártam a következő cippantással együtt megjelenő madarat, de se nem cippantott, se nem jött. Néztem én minden irányba, a fülemet is hegyeztem volna, ha tudom, de a madár rejtve maradt. Elfordulhatott valamerre vagy talán leszállt, mielőtt megpillanthattam volna.

Fél perccel később keresztben jött egy, tisztán kivehetően, de lőtávolon kívül. A horizont alá-fölé bukva egy magnummal sem lehetett volna meglőni. A lőkúpokra pillantva ellenőriztem, hogy nem estek-e le róluk a csappantyúk, mert ugye ez elvileg kizárt, de ha mégis, és emiatt nem sikerül szalonkát lőnöm, akkor az már nem a néhai John Manton (és fia) hibája lesz, hanem csakis az enyém. De nem, mindkét rézkupak makacsul ragaszkodott a kijelölt helyéhez.

A következő percek minden egyes pillanatáról – bevallom – nem tudok teljesen számot adni. Hangos cippantásokkal jött felém jobbról egy hármas cvikk ide-oda cikázva, s sikerült még lőtávolon kívül megpillantva őket már vállba vett puskával várni, hogy erre fordítsa őket szent Hubertusz. És jöttek, mint a villám! Hogy a kőbe vésett útmutatás szerint a dublé reményében először mindig a hátsót kell lőni, az ugyan eszembe jutott, de abban a pillanatban egy kicsit sem befolyásolt a döntésben. A puska szűkítés nélküli, huszonöt méternél távolabbra nem szívesen lőnék vele. Amint az első madár lőtávolba ért, és körvonalai kirajzolódtak a célgömb fölött, elsütöttem a jobb csövet. Mély durranás és lángcsóva, a madár röpte megtört, és a tízlépésnyire levő bokrosba esett. Eszembe sem jutott, hogy még mögötte is jön madár, hogy dublét kéne lőni, mert az volna az igazi… Nem! Ahogy megzörrent a bokor, az elsütetlen bal cső kakasát biztosítva letámasztottam a puskát, és a bokrok közé gázoltam. A táskában a lámpa után kutatva, természetesen minden a kezembe akad a svájci bicskától a Vadászjegyen át a SPORT-szeletig, mire megtalálom és felkattintom, aztán szidom magam, amiért nem vettem új elemeket, mert az óhajtott fényár helyett csak alig pislákol… Mindegy, csak meglesz ennél a „fény”-nél is, hiszen láttam-hallottam leesni. De akárhogy tapostam a bokrokat, bizony nem lett meg, pedig százszor is végigpörgettem magamban az eseményeket a ravasz elhúzásától a bokor zörrenéséig…

Ráérősen közeledő vadásztársaim hál’Istennek kutyával voltak, és készséggel segítettek rajtam. Avar, a német vizsla és Krampusz, a drótszőrű tacskó nagy lelkesedéssel kezdtek keresni. Krampusszal kapcsolatban vegyes érzéseim voltak, bár bíztam benne, de épp előző nap mondta a gazdája, hogy amikor szalonkát keres, arra kell fülelni, hogy amikor hallja az ember, hogy Krampusz ropogtatja a madarat, akkor be kell menni hozzá a bokorba és elvenni tőle, mert kihozni nem hajlandó. Még megeszi itt nekem… Hirtelen szárnyverdesést hallottunk, majd a vizsla szuszogását, tacskómorgást, és a vizsla gazdájának méltatlankodását, mivel a tacskó megpróbálta elvenni a vizslától a madarat. Ezek szerint megvan! Krampuszt szigorúan kiparancsolta a gazdája a bokrosból, és kijött Avar is, szájában a már nem élő, megrágcsált, borzas tollú, kutyanyálas Madarammal. Számított is, hogy hogy néz ki szegény: megvolt, felvettük! Legalább száz éve az első, elöltöltő fegyverrel Magyarország területén törvényesen elejtett erdei szalonkát! Meghatódva vettem át a vadőrtől, és helyeztük el a terítéken. Számomra most lett átérezhető, visszavonhatatlan tény, hogy mi, elöltöltő fegyvert használók megvetettük a lábunkat a magyar vadászok közösségében, és egyedül rajtunk múlik, hogy milyen szemmel fognak ránk nézni a többiek, hogy mennyi tapasztalatot gyűjtünk, és hogy milyen élményekkel gazdagodunk közben. Barátaim, fogjunk is neki!

Pólik Sándor

(A szalonka elejtése az országos erdei szalonka monitoring program keretében, a kapott mintavételi kvóta terhére történt.)