Az elöltöltő fegyveres lövészet alapjai 21.: Az elöltöltő fegyverek lövedékei

A kéziágyú lövedéke szinte bármi lehetett

A kéziágyú lövedéke szinte bármi lehetett

A pontos lövés egyik legelső alapfeltétele a használathoz, űrmérethez, fegyvertípushoz és huzagoláshoz legjobban megfelelő típusú és méretű lövedék megválasztása. A lövedékek együtt fejlődtek a tűzfegyverekkel, s hosszú, rögös utat jártak be maguk is, amíg elérkeztünk a ma ismert kedvező ballisztikai formával bíró lövedékekhez. Kedves Olvasó! Kísérjen most el egy időutazásra, kísérjük együtt végig a lövedéktörténelem legfontosabb állomásait!

Az első lövedékek

A kézi tűzfegyverek és a tüzérség története valahol a 14. század elején vált el egymástól. A korai kéziágyúkból, szakállas puskákból azonban korántsem csak szabályos gömbgolyókat lőttek, hanem szinte mindent, ami a lövész keze ügyébe kerülhetett: kődarabokat, vasgolyót, ólomgolyót, nyíllövedéket. Mindezek közül a könnyen formálható, nagy fajsúlyú, jól önthető ólom lett a későbbi századok puskalövedékeinek alapanyaga.

Gömblövedékek

Gömblövedék - rövid távra ma is kielégítő

Gömblövedék – rövid távra ma is kielégítő

A legnagyobb múlttal rendelkező lövedéktípus a tapaszolt vagy tapaszmentes tiszta ólom gömb. Gyakorlatilag a 14. századtól egészen a 19. század elejéig ez a lövedéktípus jelentette mind hadi mind polgári felhasználás esetén az egyetlen kielégítő lehetőséget, mivel a lőporgázok teljes szigetelése csak a zsiradékkal átitatott szövet vagy bőrdarabbal volt megoldható. Az ilyen jellegű lövedékekről elmondható, hogy nagy töltetek esetén is kielégítő teljesítményt nyújt, de relatív kis tömegének és a gömbformának köszönhetően energiáját már közepes (100-200 m közötti) távolságokon is gyorsan elveszti.

Hadifegyverekből a gömblövedéket flastrom nélkül tüzelték. A sima csövű kanócos, kovás és csappantyús hadimuskéták lövedékei erősen alulméretesek voltak, hogy a katona még az elkoszolódott csőbe is könnyen tudja azt betölteni. Ez természetesen egyet jelentett a fegyver pontatlanságával, de a korabeli harcászati elvek egyébként is a tűzsűrűségre és mindent eldöntő szuronyrohamra alapoztak, így a fegyver pontossága másodlagos kérdés volt. A 16. századtól elterjedő huzagolt fegyverek hadi használatra csak korlátozottam voltak alkalmasak, mivel a szorosan illeszkedő flastromba csomagolt golyó töltése lassabb, nehézkesebb volt. A könnyűgyalogság, vadászok és céllövészek fegyvereként azonban nagyszerűen helyt állt.

A tapaszolt gömblövedékhez tervezett huzagolás típusok hosszú fegyverek esetében általában lassabbak (1:48″ felettiek), sűrű, mély – régebben lekerekített élű – huzagokkal. Gyors huzagolású hosszú fegyverekhez nem ajánlott a gömb lövedék, hiszen csak kis tölteteket tesz lehetővé. Ez abból adódik, hogy a gömbforma révén a lövedék viszonylag kis felülete vesz csak részt a huzagolással való kölcsönhatásban. Így a gyors huzag – nagy töltet párosítás könnyen csak áttolhatja a puha ólom gömböt, úgy hogy perdület nem jön létre.

Amennyiben gömblövedékhez tervezett egylövetű elöltöltős fegyverünket pontlövészetre akarjuk használni, törekednünk kell arra, hogy lövedékünk a cső űrméretéhez képest maximum 0,01-0,005″-kel legyen alulméretes (pl.: .45-ös csőhöz .440-.445-ös lövedék). Így biztosíthatjuk a maximális és kiegyenlített gáznyomást. A tapasz kiválasztásánál törekednünk kell arra, hogy erős, ne agyonhasznált anyagot válasszunk, mert a tapasz kilyukadása pontatlansághoz vezet. Szintén meg tud sérülni a fojtás töltés közben is, amennyiben túl vastag anyagot választunk. Ilyenkor a csőszáj egyszerűen lenyírja a felesleges anyagot, és természetesen így hatástalanná teszi a szigetelést. A tapasz kenésére a legmegfelelőbb és legtradicionálisabb anyag a méhviasz és marhafaggyú elegye. A méhviasszal tudjuk befolyásolni a keménységet az időjárási viszonyoknak megfelelően (ez az arány általában 20-40% mozog). A cél az, hogy a zsiradékkal átitatott tapasz az adott hőmérsékleten a kéz melegétől ne olvadjon fel, de ne is töredezzen ridegsége miatt. Lustább lövészek számára szintén kitűnő megoldás, ha közvetlenül a töltés előtt nyállal nedvesíti meg a száraz tapaszt.

A gömblövedékhez használandó lőportöltetet és fojtások

Ahogy azt már korábban említettem, a lőportöltet nagysága esetében az elsődleges meghatározó tényező a fegyver huzagemelkedése. Minél gyorsabb a huzagolás, annál több lehetőségünk van a töltetek csökkentésére, így mind a fegyver visszarúgása, mind a cső koszolódása elfogadható keretek közt tartható. Sok lövész használ egylövetű fegyverek esetében is fojtást a lőpor és a tapaszolt gömb között, ami nagyban tud segíteni a lőpor konzekvens tömörítésében és így az állandó gáznyomás elérésében. A fojtás készülhet kapafilcből vagy akár a revolvereknél használatos grízt is használhatjuk e célra.

Gömblövedékes kezdőtöltet kiválasztásához egy egyszerű képletet hívhatunk segítségül, mely grainben megadja a szükséges tömeget az adott huzagoláshoz: Lövedékátmérő (hüvelykben) x huzagemelkedés (hüvelykben) x 2

(Példa: egylövetű 1:19” huzagemelkedésű csappantyús .45-ös Pedersoli Kentucky pisztoly esetében: 0,445 x 19 x 2 = 16,75 grain (saját tapasztalataim alapján a fegyver 17 grain FFFg lőporral adta a legjobb szórást)

A tapaszt is könnyen beállíthatjuk megfelelő vastagságra: vonjuk ki a lövedék átmérőjét a cső oromzatok közt mért átmérőjéből, osszuk el kettővel és adjuk hozzá a huzagmélységet. Az így kapott anyagvastagság biztosan elegendő lesz a pontos lövéshez.

A gömblövedék és a csappantyús revolverek

A gömblövedék használatának egy némiképp speciális módja a revolverek töltése. A csappantyús revolverek esetében a lőporkamrákba 0,001-0,005″-kel nagyobb átmérőjű golyót töltünk, mint maga a kamra belső átmérője. A tapasz nélkül töltött golyó így szinte légmentesen zárja a kamrákat, s jó esetben a kamrafurat éppen akkorára kaliberezi, mint amekkora a cső barázdák között mért űrmérete. Ennek fontosságáról a későbbiekben még lesz szó.

A kúpos hadi lövedékek hajnala: az expanziós és a kompressziós lövedékek

A gömblövedékek kedvezőtlen ballisztikai formával bírnak: gyorsan veszítik sebességüket így energiájukat, átütőképességüket is, és mivel pontosságuk alapfeltétele a zsírozott flastrom fojtás, ezért töltésük is nehézkes volt. Nem véletlen, hogy a 19. század első felének hadseregei csak könnyű gyalogosok számára rendszeresítették a huzagolt puskákat, a sorgyalogság továbbra is a sima csövű muskétákra alapozta harcászatát. A Delvigne és Augustin-féle kamrás csőfar ugyan előrelépés volt a töltés gyorsítása tekintetében, de a gombaformára kalapált ólomgolyó továbbra sem jelentett megfelelő megoldást. Egy korszerűbb lövedékforma, a kúpos lövedékek családja jelent meg a 19. század első harmadában.

A csőfartípusokról szóló 11. részben már vázlatosan leírtam, hogy milyen csőfarmegoldásokat terveztek a huzagolt hadipuskák töltésének gyorsítása érdekében. Louise-Etienne Thouvenin, francia ezredes 1828-ban konstruált támasztékos csőfara volt a kiindulópontja a fejlesztéseknek. Az említett részben a csőfarral foglalkoztunk, most azonban Thouvenin lövedékét vesszük górcső alá. Delvigne cilindro-konikális lövedékéből indult ki. Munkatársa, Tamasier kapitány javaslatára a lövedék hengeres részén körbefutó vékony hornyokat alakítottak ki. Ezek feladata azonban kezdetben nem az volt, hogy kenőanyagot hordozzanak magukban, hanem az, hogy a lövedék tömegközéppontja közelebb kerüljön a lövedékcsúcshoz, amitől stabilabb röpülést vártak. A rendszer jól működött, 1846-ban rendszeresítették is e csőfar típust a hadseregben, de komoly gyermekbetegségei voltak a kamra tisztításának nehézsége miatt.

1847 M kamráspuska töltény cilindro-konikális lövedékkel

1847 M kamráspuska töltény cilindro-konikális lövedékkel

A Delvigne által feltalált, és Augustin báró által tökéletesített kamrás csőfarral készített császári-királyi fegyverek voltak az elsők, melyekhez kúpos lövedékkel szerelt töltényeket is rendszeresítettek. A 18,1 mm űrméretű 1842 M és 1849 M kamráspuskák mély huzagokkal rendelkeztek, melyet elsősorban tapaszolt gömblövedékhez terveztek. A kamráspuska első cilindro-konikális lövedéke 41,4 g tömegű volt, amely mintegy 17 g-mal volt nehezebb, mint a gyalogsági puska gömblövedéke. Az 1847-ben rendszerbe állított új lövedéktípus 1 bécsi hüvelyk hosszú volt, melyből 0,5 bécsi hüvelyk volt a hengeres, és 0,5 bécsi hüvelyk volt a kúpos rész. A lövedék 8 vonás (17,56 mm) átmérőjű volt, vagyis csak 0,54 mm-rel volt kisebb mint a cső névleges űrmérete, tehát jóval szorosabban illeszkedett. A lövedék egyetlen zsírzó horonnyal rendelkezett, melyben körbefutotta a lövedéket egy kenőanyagba áztatott filc öv, ami tovább növelte a lőporgázok fojtását. A jellegzetes profilú hegyes lövedékekhez megfelelő robusztus töltővesszőt is rendszeresítettek, mely segítségével a katona úgy tudta erős sujtásokkal megzömíteni a lövedéket, hogy annak csúcsa ne sérüljön, így ne veszítsen kedvező ballisztikai adottságaiból.

 

A francia Minié lövedék

Francia Minié lövedék típus

Francia Minié lövedék típus

Szintén cilindro-konikális lövedékekkel kísérletezett Claude-Etienne Minié százados is, a vincennes-i lövésziskola felügyelője. 1849-ben tervezett lövedékének működési alapelve hasonló volt, de ő a szoknyát szétfeszítő éket nem a csőfarban helyezte el, hanem a szimmetrikus expanzió érdekében egy vaslemezből préselt csészét tett a lövedék far mélyedésébe. Az alapelv szerint a lőporgázok előrenyomják az ék formájú csészét, amely szétfeszíti szimmetrikusan a lövedék szoknyáját. Ez a lövedék nem igényelt lőporkamrát, sem támasztékot a csőfarban, ami mindenképpen könnyebbség volt, a csészécske azonban gyakran elmozdult töltés közben, ami pontatlanságot okozott, a vastag szoknya pedig erős töltetet igényelt. Minié lövedékén szintén megjelentek a körbe futó hornyok, melyeket ő már a marhafaggyú kenőanyag felhordására használt. Tamasier százados nevéhez még egy fontos újítás kapcsolódik: ő találta fel a progresszív mélységű huzagolást, mely barázdái a csőfarnál mélyebbek, mint a csőtorkolatnál. Az eljárás célja eredetileg mindössze annyi volt, hogy a torkolatnál igen vékony 17,6 mm-es űrméretű muskétacsövek nehogy felrobbanjanak a barázdák okozta kikönnyítésektől. A csőfarnál mélyebb huzag azonban további előnyökkel bírt: több szennyeződést tudott magába fogadni, így a fegyver tovább maradhatott használható. A francia hadsereg rendszeresítette az új 17,6 mm-es, 32 g-os lövedéket, de nem fordítottak figyelmet a további fejlesztésekre.

Az angol Minié lövedék

Angol Metford-Pritchett lövedék

Korai angol Metford-Pritchett lövedék

A franciák által letett fonalat az angolok vették fel. Annak ellenére, hogy John Norton százados már az 1820-as években kísérletezett szoknyás lövedékekkel, William Ellis Metford és Robert Taylor Pritchett csak 1850-től, francia hatásra kezdett újra ilyen irányú kísérletekbe. Tovább fejlesztve a francia lövedéket, elhagyták a szoknyából a fém feszítő éket, ahogy a lövedék felületén körbefutó hornyokat is. A sima falú lövedéket zsírozott papírtapaszba csomagolva töltötték a csőbe. Az angol lövedék kisebb kaliberű volt francia társainál: az .577”-es csőbe .568”-es papírtapaszolt lövedéket töltöttek, de 1858 után a lövedék átmérőjét a

Kései Pritchett lövedékkel szerelt Enfield töltény

Kései Pritchett lövedékkel szerelt Enfield töltény

könnyebb tölthetőség érdeklében .550”-re csökkentették. A tesztek bizonyították, hogy a pontosság nem szenvedett csorbát. A lövedéknek létezett olyan változata is, mely szoknyájába fa vagy cserép éket helyeztek az expanzió könnyítése érdekében.

A lövedéktípust a szipolylázadás leverése után módosították. Visszatértek a francia minta szerinti ékes változatra, vagyis a szoknyában egy vasból, fából vagy égetett agyagból készített éket helyeztek. Az enfieldi arzenálban dolgozott ekkoriban James Henry Burton, aki azzal kísérletezett, hogy hogyan lehet a töltést gyorsítani és a lövedéket papírtapasz nélkül tüzelni. 1860-ban Burton elhagyta az enfieldi arzenált, hogy munkáját az Egyesült Államokban folytassa.

Az amerikai Minié lövedék

Amerikai Burton Minié lövedék

Amerikai Burton Minié lövedék

Az amerikai hadügyminisztérium az 1850-es évek elejétől megfigyelőket küldött Európába, akik részletes jelentéseket készítettek az akkor legfontosabbnak ítélt angol, francia és osztrák fegyverfejlesztésekről. Kiszemezgetve a legjobbnak tűnő ötleteket ők is szoknyás lövedékkel kezdtek kísérletezni, érthető politikai okokból, elsősorban a francia irányvonalat követve. 1853-ban Benjamin Huger ezredest bízták meg a kísérletek megkezdésével. A Harper’s Ferry arzenálban elsőként Minié kapitány vascsészés lövedékeit vizsgálták – nem túl jó eredményekkel. A vas csésze olyan erővel mozdult előre több esetben kiszakította a lövedék csúcsát. A probléma megoldására James H. Burton, az arzenál egyik vezető fegyvermestere, egy ónnal keményített ólom éket helyezett a szoknya kúpos bevágásába. A lövedéktípus jól vizsgázott pontosság és átütőerő terén, de a lehetőséget elvetették, mivel a tüske levált a lövedékről, és így ha saját csapatok felett kellett átlőni, sebesülést okozhatott. Kísérleteztek olyan lövedékkel is, melynél a keményített tüske nem a far részben, hanem a lövedékcsúcsban kapott helyet. E lövedékek esetében a töltővesszővel kellett egy ütéssel beleütni az éket a lövedékbe a zömítéshez. A francia minta szerint minden kísérleti lövedék zsírzóhornyokkal rendelkezett és papírtapaszolás nélkül töltötték őket.

Minie_ball_design_harpers_ferry_burtonHuger nem értett egyet a .69-es kaliber alkalmazásával. Véleménye szerint a .69-es lövedékek túl nehezek voltak, így limitálták a katona csatába vihető lőszermennyiségét. Továbbá azt is kifogásolta, hogy a .69-es Minié lövedékek nagy lőportöltetet igényelnek, amely visszarúgása terheli a katonát. A teszteket ezért a .54-es kaliberű U.S. 1841 Mississippi puskákkal folytatták, melyeket eredetileg tapaszolt gömblövedék tüzelésére terveztek. A kísérletekben a saját tervezésű zsírzóhornyos, vas, vagy egyéb anyagból készült feszítőék nélküli szoknyás lövedékeket angol minta szerint készült Pritchett lövedékkel hasonlították össze. A lövedék jól teljesített, nem maradt el az angol minta képességeitől.

A tesztek eredményeit látva Jefferson Davies hadügyminiszter határozta meg az új gyalogsági puska szükséges paramétereit:

  • progresszív huzagmélységű cső, 3 huzaggal, 6 láb hosszon (72”-en) forduljon egyet a spirál

  • .58”-es kaliber, másolva a brit Enfield űrméretét

  • csappantyús lakatszerkezet, Maynard-féle csappantyúadagolóval (50 csappantyú/tekercs)

  • 40” csőhossz

  • döfő bajonett rögzíthetősége

  • Francia jellegű Minié lövedékek rendszeresítése

A fegyverhez Burton által tervezett és 1855-ben rendszeresített lövedék .5775” átmérővel, 500 grain tömeggel és három zsírzóhoronnyal bírt. Papírtapaszolás nélkül töltötték a csőbe.

Az osztrák, angol és amerikai kompressziós lövedék

Lorenz kompressziós lövedéke

Lorenz kompressziós lövedéke

Az expanzív lövedékkel párhuzamosan egy másik típus, a kompressziós lövedékek fejlesztése is megindult. A kompressziós hadilövedék használata ugyan arra a problémára ajánlott egy második megoldást. E projektil esetében nem a lövedék szoknyája tágult ki és feszült a huzagokba, hiszen a lövedék nem is rendelkezett ilyennel, fenékrésze sima volt. A lövedék a lőporgázok hatására hosszirányban zömült meg, és így töltötte ki a csövet.

A fejlesztések 1852-53-ban kezdődtek egymással párhuzamosan két vonalon. Olyan lövedéket kerestek, mely képes volt a huzagolásba feszülni anélkül, hogy töltéskor a töltővesszővel zömíteni kelljen. Az bécsi arzenál egyik fiatal felügyelője, Josef Lorenz hadnagy és az angol Wilkinson szinte azonos időben jutott azonos eredményre. Kúpos lövedékük mély hornyokkal bírtak, melyek feladata azonban nem a kenőanyag tárolása volt, hanem a zömülés megkönnyítése. A hornyokat nem is volt tanácsos kitölteni kenőanyaggal, hiszen a folyadékok összenyomhatatlansága miatt akadályozták volna a megfelelő kompressziót. E lövedékek esetében a kenőanyagot a lövedéket burkoló papírtapaszra – esetünkben a papírtöltény falára – vitték fel. A 28 g tömegű lövedék 0,2 mm-rel volt kisebb a 13,9 mm-es csőnél. Az oldalanként 0,1mm hézagot töltötte ki a zsírozott papírpalást. E lövedéktípust csak a császári-királyi hadsereg rendszeresítette 1854-ben.

Williams csőtisztító lövedéke

Williams csőtisztító lövedéke

A Lorenz-Wilkinson lövedéken kívül meg kell említenünk az amerikai Elijah D. Williams által 1862-ben szabadalmaztatott csőtisztító lövedékeket is. Williams nem új típusú lövedéket talált fel. Ahhoz a lövedéktípushoz tért vissza, melyet az 1850-es évek elején már teszteltek: a szoknyás lövedék fenekébe egy keményebb ólomból készített tüskét helyeztek. A lőporgázok hatására a tüske belenyomódott a szoknyába, és ezzel szétnyomta a lövedék fenekét. Az ötletet már egyszer elvetette a hadvezetés. Williams azonban nem általános célú lövedéket tervezett, hanem csőtisztító lövedéket. Ennek érdekében egy konkáv lemezt helyezett a tüske és a lövedék közé. A tüske benyomódásakor a cink lemez kiegyenesedett, átmérője megnőtt és így pontosan illeszkedve a csőbe kikaparta az előző lövések által hagyott szennyeződést. A lövedék pontos volt, pontosabb, mint a hagyományos Burton-féle Minié lövedékek, azonban drágábbak is voltak. Ennek ellenére Williams jelentős állami megrendelésekhez jutott, mivel minden tízes Minié töltény csomagba az északi arzenálokban egy darab Williams töltényt is helyeztek.

Szokatlan lövedékek – A Brunswick puska

Brunswick lövedék

Brunswick lövedék

Külön érdemes foglalkozni azokkal a lövedékekkel, melyek speciális formájuknak köszönhetően illeszkednek a huzagolásba. Az angol hadsereg már a napóleoni háborúk alatt is alkalmazott huzagolt puskákat – a Baker puskákat -, melyeket az ekkor megszokott módon tapaszolt golyóval töltöttek a könnyű gyalogosok. E töltés megkönnyítése volt a cél, amikor 1836-ban tesztelni kezdték a Brunswick puskákat. A puska különlegessége volt a két mély barázdából álló, igen gyors huzagolás. A csőbe speciális gömblövedéket töltöttek, mely egy körbefutó övvel rendelkezett. Ez az öv éppen illeszkedett a huzagolás két mély barázdájába, így a lövedék megforgatásához szükséges mechanikai kapcsolatot a flastrom és a barázdákba illeszkedő öv együttesen biztosította.

Kulikov lövedék

Kulikov lövedék

A lövedéket kenőanyaggal átitatott flastromba helyezve csomagolták a papírtölténybe. A flastromon fekete csík jelezte a körbefutó öv pontos pozícióját, hogy a katona pontosan illessze a golyót a csőbe. A fegyver gyorsabban volt tölthető, de a nagy űrméret – .704″ – miatt a lövedék ballisztikája nem volt túl kedvező. A típus érdekessége, hogy liege-i másolatait rendszeresítette a cári orosz hadsereg is vadászalakulatai számára. Az oroszok új lövedéket is kikísérleteztek a fegyverhez 1848-ban: elhagyták a zsírozott flastromot, és a gömbgolyó helyett vezetőövekkel rendelkező kúpos lövedéket használtak. A Kulikov-féle lövedék egyértelműen hatékonyabb formával bírt, mint a gömbgolyó, de ballisztikai képességei nem közelítették meg a francia Minié lövedékekét.

Sir Joseph Whitworth munkássága

Sir Joseph Whitworth

Sir Joseph Whitworth

Az elöltöltő huzagolt csövek általános elterjedése kedvezően hatott a ballisztika interdiszciplináris tudományágának fejlődésére. A jó ballisztikusnak mind a matematika, mind a fizika, mind a kémia tudományágában képzettnek kellett lennie. Ilyen szakember volt az elsősorban géptervezéssel foglalkozó Sir Joseph Whitworth. Az angol mérnökember azzal kísérletezett, hogy hogyan lehet jelentősen növelni a brit P 1853 Enfield huzagolt muskéták hatékony célzott lőtávolságát. Whitworth azzal kísérletezett, hogy milyen huzagemelkedési szögre van szükség ahhoz, hogy a kúpos lövedékeket megfelelően stabilizálni lehessen. Kutatásai során három területen módosította az Enfield puskák paramétereit. Felgyorsította a huzagemelkedé

Whitworth hexagonális lövedéke

Whitworth hexagonális lövedéke

st annyira, hogy a spirál 20-25”-es távolságon forduljon egyet (vagyis több mint háromszorosára gyorsította azt). A lövedékek hosszát is növelte, de ez azzal járt, hogy a lövedék tömege aránytalanul megnőtt, így a lőportöltetet is növelni kellett. A növelt töltettel bíró töltény azonban nehezebb volt, vagyis kevesebb lőszert vihetett volna a katona a csatába, valamint visszarúgás is jelentősebb volt, ami fokozottan fárasztotta a katona idegrendszerét. Ennek elkerülése végett csökkenteni kezdte az űrméretet a rendszeresített 0,577”-ről 0,451”-re. A jelentős csökkentésnek köszönhetően a kiskaliberű lövedékek tömege éppúgy 530 grain (34,3 g) lett, mint az 0,577”-es töltények esetében, miközben a

megnövelt lövedékhosszból adódó kedvező ballisztikai tulajdonságok előnyét is élvezhették. Whitworth a huzagolás profilját is változtatta.

Úgynevezett poligon huzagolást tervezett, mely nem a megszokott barázdákból és oromzatokból állt, hanem metszete hatszöget formált. A hexagonális huzagolásba hexagonális metszetű lövedéket töltött, ami biztosította a a cső lövedék teljes illeszkedését, és csökkentette az ólomlerakódások kedvezőtlen hatását. A kiskaliberű hosszú lövedékek már nem tiszta ólomból készültek, hanem 1:10-hez arányban ónnal keményítették az ötvözetet. A keményebb lövedékre és a poligon huzagolásra elsősorban azért volt szükség, hogy a lövedék nagyobb sebességre gyorsulhasson a csőben anélkül, hogy jelentős ólomlerakódásokat okozna. A hosszú lövedék kedvezőbb ballisztikai formával rendelkezett, melynek köszönhetően a lövedék átütőereje messze jobb volt, mint az Enfield hadipuskáké. Az angol The Engineer magazin 1860. május 11-i száma szerint 800 yard távolságon a Whitworth lövedék 17 fenyődeszkát ütött még át, míg az Enfield lövedék mindössze négyet. Még nagyobb különbség jelentkezett a pontosság terén. A nagy űrméretű Enfield puskákat és több kiskaliberű elöltöltő puskát összehasonlító brit Hadianyag Választó Bizottság (Ordnance Select Committee) a következő eredményeket kapta a fegyvertípusok szórásképének összehasonlítása során:

Távolságok (yard)

Átlagos szóráskép nagysága (láb)

.577 Enfield

.451 Whitworth

300

0,79

0,33

500

1,6

0,68

800

4,17

1,46

1000

Nincs találat

2,18

1200

Nincs találat

3,91

A táblázaton végigfutva azonnal szembetűnő, hogy milyen nagy a különbség a kiskaliberű, gyors huzagolású csőből lőtt lövedék és a hagyományos szolgálati, nagy kaliberű, szoknyás Minié lövedék szórása között. A Whitworth puska tesztek során mért szórás teljesítménye becsületélre válik egy modern hadi puskának is, jobb, mint amit egy távcsöves SzVD puskával felszerelt lövésztől ma elvárunk.

A bizottság ugyanakkor azt is jelezte, hogy a Whitworth puska lövedékének röppályája nem lett laposabb. A nehéz lövedék mögött növelhető lett volna a lőportöltet, de ez ismételten aránytalanul terhelte volna a katona idegrendszerét az erős visszarúgás miatt, ezért a lapos röppálya kulcsa a könnyebb, rövidebb, kiskaliberű lövedék lett.

A svájci kiskaliber

Buholzer Minié - tapasszal töltötték

Buholzer Minié – tapasszal töltötték

A svájci kantonok hadseregének harcászata alapvetően gerilla elemeket mutatott. A terület adottságainak maximális kihasználásához elengedhetetlen volt egy olyan tűzfegyver, mely lövedéke lapos röppályával és nagy hatékony lőtávval rendelkezik. Európa első rendszeresített kiskaliberű hadipuskája a svájci 1851 M „Eidgenössische Stutzer” volt. A korszerű, elöltöltő, huzagolt, gyorsítós elsütőszerkezetű, precíziós irányzékokkal szerelt puska több, mint egy évtizeddel megelőzte korát. A puskatípus űrmérete 10,5 mm volt, de a tényleges tolerancia szerint hadi használatra alkalmas volt minden 10,2 és 11,1 mm (.401-.436”) közötti cső. A fegyverrel nagy távolságra is lőni lehetett nagy biztonsággal, 200–1000 lépés (150-750 m) között pontosan állítható nézőkével, a pontos töltést segítő töltővesszővel rendelkezett. A puskát többféle kúpos lövedékkel is töltötték, melyek közül kétségtelenül a legérdekesebb az úgynevezett Buholzer-Minié volt. A szoknyás lövedék 2,4 kalibernyi hosszúságú volt, és nem közvetlenül, hanem zsírozott szövettapaszba csomagolva töltötték a csőbe.

Hosszú lövedékek a modern sportlövészetben

2,5-3,5 kaliber hosszúságú lövedékek - csak gyors huzagoláshoz

2,5-3,5 kaliber hosszúságú lövedékek – csak gyors huzagoláshoz

Egyes, kifejezetten 600-1000 méter feletti lövészetre tervezett puskák esetében az extrém távolságokon pontosságot csak nagy tömegű, több kaliber hosszúságú, lapos röppályájú lövedékekkel lehet elérni. A XIX. század közepén kifejlesztett kis űrméretű, speciális és igen gyors huzagolással rendelkező hosszútávlövész puskák (.40-.46, pl.: Rigby, Henry, Gibbs, stb…) megsokszorozták az elöltöltő-fegyverek hatékony célzott lőtávolságát. Az extrém távolságok nagy tömegű, stabil lövedéket igényeltek, melyek tökéletesen illeszkedtek a huzagoláshoz és számottevő deformálódás nélkül hagyták el csövet. E fegyverek esetében az ónnal felkeményített ólom lövedéket pontosan a cső űrméretére kaliberezték, hogy a huzagolás és lövedék kölcsönhatása teljes legyen. Tesztek kimutatták, hogy még az ónnal erősen keményített lövedékek is kissé zömülnek a huzagokban a nagy távolságú lövészetnél használt erős tölteteknek köszönhetően, így valójában e lövedéktípus is a kompressziós lövedékek családjába tartozik.

Modern vadászlövedékek

Az elöltöltő fegyveres vadászat más típusú lövedékválasztást igényel, mint a céllövészeti felhasználás.  Olyan lövedék kell e célra, mely jól őrzi energiáját, megfelelő átütésre képes, röppályája pedig kellően lapos ahhoz, hogy 100 méter távolságon belül irányzékállítás, célpontáthelyezés nélkül használhassuk vadászatra.

A REAL lövedékek

REAL - könnyen önthető, könnyen tölthető

REAL – könnyen önthető, könnyen tölthető

A REAL rövidítés az angol “rifle engraved at loading” kifejezésből származik, mely magyarul annyit tesz, hogy a töltés közben a lövedékbe barázdákat vág a huzag. Az ilyen típusú lövedékek (vagyis legalább egy hornyuk) 0,002-0,003″-kel túlméretesek a fegyver űrméretéhez képest és olyan vékony ólomperemekkel rendelkeznek, melyek könnyen átnyomhatóak az oromzatokon. Az űrméret feletti peremek elsődleges feladata a huzagolással történő érintkezés biztosítása, valamint a lőporgázok szigetelése, ezért e típusok kaliberezésére nincs szükség, hiszen azt fegyverünk csöve elvégzi. Ilyen lövedék például a közkedvelt Maxiball, mely eredetileg REAL felhasználásra készült. A REAL lövedék modern találmány, elsősorban vadászati célra tervezték őket. Többféle hosszban, tömegben kaphatóak a legnépszerűbb kaliberekben, így a lassabb, 1:48, vagy a feletti huzagolásokhoz is találhatunk megfelelőt.

A MaxiBall

Maxiball - a legnépszerűbb vadászlövedék

Maxiball – a legnépszerűbb vadászlövedék

A Maxiball volt az első modern tervezésű vadász lövedék, mely a 20. század második felében indult hódító útjára. Tervezésénél elsősorban arra koncentráltak, hogy szinte minden fegyverhez, huzagoláshoz passzoljon, öntése, töltése pedig könnyű legyen. A MaxiBall két mély zsírzó horonnyal bír, melyek hatalmas mennyiségű kenőanyagot tudnak magukkal vinni. A lövedék feneke alulméretes, hogy könnyen legyen megindítható a csőben, a felső perem viszont enyhén túlméretes, hogy a huzagok megvágják azt kissé, így biztosítva a mechanikus illeszkedést és megfelelő tömítést. A MaxiBall könnyen önthető, kaliberezni nem szükséges, és jól működik gyors és 1:48” vagy annál lassabb huzagolásokból is. Nem a világ legprecízebb lövedéke, de mindenképpen hatékony vadászati célokra.

A sabot

Sabot - a modern kor szülötte

Sabot – a modern kor szülötte

A sabot egy műanyag fojtásba csomagolt űrméret alatti lövedéktípus. A modern – in line – fegyverek csövéhez tervezték, elsősorban olyan vadászoknak, akik nem a történelmi hűséget keresik az elöltöltő fegyveres vadászatban. Leggyakrabban .50-es, 1:23” huzagemelkedésű csövekhez gyártanak ilyen lövedékeket. Az űrméretes műanyagkosárba általában a .45-70 vagy .45 ACP lőszerek lövedékei helyezhetőek. Ennek előnye, hogy a lövedék igen nagy sebességre gyorsítható, lapos lesz röppályája, hisz tömege is a kisebb az adott kaliber egyéb lövedékeihez képest. Külön előny, hogy modern köpenyes vadászlövedékek használatát is lehetővé teszi a rendszer, hiszen a lövedék nem érintkezik közvetlenül a csővel.

A műanyagkosár még egy dolog tekintetében előnyös lehet. Vannak olyan területetek az Egyesület Államokban, ahol ólomtartalmú lövedék egyáltalán nem használható vadászati célra. A műanyagkosár az alternatív lövedékek használatát is lehetővé teszi.

Mitől lesz pontos a lövedék?

Először is verseny előtt mérjük át a lövedékek tömegét, és csak azokat tartsuk meg, melyek tömegeltérése +/- 0,5%-on belül marad. Nézzük át a lövedéket, hogy ne legyen öntési hibás. Szenteljünk kiemelt figyelmet a lövedék farrészére, melynek pereme mindig legyen sarkos. Mindig egy öntési sorozatból származó lövedéket használjunk egy versenyen. Ügyeljünk mindig arra, hogy lehetőleg egyféle ólomötvözetet használjunk, ha tehetjük, szerezzünk be ólomkeménység-mérő műszert. Kaliberezzük lövedékeinket (a kaliberezés során a lövedéket a megfelelő űrméretre pontosan beállított keményfém kaliberen toljuk át, mely megszünteti az öntvény esetleges ovalitását, és beállítja 0,001” pontossággal a lövedék méretét). Kúpos lövedékeinket úgy szállítsuk, hogy azok ne tudjanak egymáshoz ütődni.

Németh Balázs

(folytatjuk)

Egy hozzászólás érkezett

  1. Kiegészítéseim – biztos érdekel más Olvasót is:

    “Munkatársa, Tamasier kapitány javaslatára a lövedék hengeres részén körbefutó vékony hornyokat alakítottak ki. Ezek feladata azonban kezdetben nem az volt, hogy kenőanyagot hordozzanak magukban, hanem az, hogy a lövedék tömegközéppontja közelebb kerüljön a lövedékcsúcshoz, amitől stabilabb röpülést vártak.”

    A lövedék repülése akkor stabil, ha a hossztengelye mindig röppályájának érintője, a hossztengelyre merőleges legkisebb keresztmetszete pedig mindig merőleges a röppályája. Gondoljunk a szélkakasra, ahogy a szél irányába beáll. Már sejthető, mi volt több száz éven át a gömblövedék előnye. A lövedék repülése közben a tömegközéppont a forgáspont. Ha a közegellenállás támadáspontja a tömegközéppont előtt – a lövedék haladásának irányában értem: “előre” – található, akkor a nyomaték még inkább kiforgatja a lövedéket a kedvező irányából a legkisebb kitérés esetén is; ha a közegellenállás támadáspontja és a tömegközéppont egybeesik, akkor nincs nyomaték (gömblövedék esete); ha a közegellenállás támadáspontja a tömegközéppont mögött található, akkor a nyomaték visszaforgatja a lövedéket a kedvező irányba. Ez a nyílvesszők fizikája is: a nehéz hegy miatt elöl van a tömegközéppont, a tollain található a közegellenállás támadáspontja.

    A progresszív mélységű huzagolás előnye még, hogy a csőszáj felé sekélyedő barázdák okán a lövedék szoknyáját a csökkenő gáznyomás biztosabban belefeszíti, így hatásosabban tömít.

    Állítólag a szipolylázadást kiváltó ok a Metford-Pritchett lövedék volt: a lövedék kenőanyaga disznózsír és marhafaggyú keverék – valószínűleg méhviasz is volt benne – volt, a töltényt pedig praktikusan szájjal kellett feltépni: ez mind a muzulmán, mind a hindu katonák vallását sértette.

    “A tesztek eredményeit látva Jefferson Davies hadügyminiszter”

    Ő lesz később a Konföderáció elnöke.

    Brunswick puska: a második világháború alatt néhány – nem mind! – M1903A3 Springfield puska készült négy helyett két barázdával rendelkező huzagolással.

    Megjegyzem, a poligonhuzagolás nem volt eredeti ötlet: feltalálója Isambard Kingdom Brunel.

    “Kúpos lövedékeinket úgy szállítsuk, hogy azok ne tudjanak egymáshoz ütődni.”

    Ellenben a gömblövedéknek jót tesz – jobb alaktényező -, ha a golflabdához hasonló: felületén sok-sok mélyedés található.

    Kérdéseim:

    Lecsavarható csövű pisztolyokon és az említett revolvereken kívül kísérleteztek tapasz nélküli túlméretes gömblövedékkel?

    “A rendszer [Thouvenin-féle támasztékos csőfar] jól működött, 1846-ban rendszeresítették is e csőfar típust a hadseregben, de komoly gyermekbetegségei voltak a kamra tisztításának nehézsége miatt. A Delvigne által feltalált, és Augustin báró által tökéletesített kamrás csőfarral készített császári-királyi fegyverek voltak az elsők, melyekhez kúpos lövedékkel szerelt töltényeket is rendszeresítettek. […] Az 1847-ben rendszerbe állított új lövedéktípus 1 bécsi hüvelyk hosszú volt, melyből 0,5 bécsi hüvelyk volt a hengeres, és 0,5 bécsi hüvelyk volt a kúpos rész.”

    Ez elírás, vagy a Thouvenin-féle támasztékos csőfart eleinte gömblövedékkel használták?

    “A rendszer [Thouvenin-féle támasztékos csőfar] jól működött, 1846-ban rendszeresítették is e csőfar típust a hadseregben, de komoly gyermekbetegségei voltak a kamra tisztításának nehézsége miatt. A Delvigne által feltalált, és Augustin báró által tökéletesített kamrás csőfarral készített császári-királyi fegyverek voltak az elsők, melyekhez kúpos lövedékkel szerelt töltényeket is rendszeresítettek. […] Az 1847-ben rendszerbe állított új lövedéktípus 1 bécsi hüvelyk hosszú volt, melyből 0,5 bécsi hüvelyk volt a hengeres, és 0,5 bécsi hüvelyk volt a kúpos rész.”

    Ez elírás, vagy a Thouvenin-féle támasztékos csőfart eleinte gömblövedékkel használták?

    “Kiszemezgetve a legjobbnak tűnő ötleteket ők is szoknyás lövedékkel kezdtek kísérletezni, érthető politikai okokból, elsősorban a francia irányvonalat követve.”

    Azok a politikai okok számomra nem annyira érthetők.

    Ha jól értem, a Whitworth lövedék túlméretes volt, tapasz és kenőanyag nélkül használták: a keményebb ötvözetből készült lövedék alakja azért követte a huzagemelkedést, hogy töltése kevésbé fárasztó legyen?

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.