A Werndl puska és az 1870-es évek harcászata

(kivonat egy nagyobb lélegzetvételű tanulmányból)

 

 

A Werndl puska a dunamenti birodalom egyik legvéresebb, legvészterhesebb időszakában adott új reményt a K.u.K. gyalogos katonának. A Monarchia 1859-ben elveszítette a francia és olasz hadsereg elleni háborút, 1866-ban pedig kínos vereséget szenvedett Königgrätznél.

1866 nyarán Karl Helmut von Moltke villámgyorsan mozgósította és szállította vasúttal három hadseregét az Elba folyó partjára, ahol Benedek Lajos hadereje az Elbára támaszkodva várta a támadást. Benedek haditerve a védelmen alapult. Moltke mindhárom hadsereggel, három irányból egyszerre kívánt támadni, de terve meghiúsult, mivel a távíró vezetékek meghibásodása miatt június 3-án csak a központot támadó első hadsereg indult meg, aminek köszönhetően Benedek 215000 fős hadseregének mindössze 124000 főnyi porosz ellenséggel kellett számolnia. Tovább javította a védelem esélyeit, hogy az osztrák tüzérség korszerű huzagolt lövegekkel volt felszerelve, melyek lőtávolsága jobb volt mint a porosz sima csövű lövegeké.

Porosz roham Königgrätznél

Porosz roham Königgrätznél

Az osztrák védelem a támadást visszaverte, sőt Benedek gyors ellentámadásba ment át. A korabeli császári-királyi doktrína inkább tekintett a puskára vífegyverként, mint lövő alkalmatosságként, így Benedek minimális előkészítés után indította katonáit bajonettrohamra. Az ú.n. „lökemharcászat” célja az volt, hogy katonáinak minél kevesebb ideig kelljen állni az ellenség tüzét, a poroszok minél kevesebb sortüzet adhassanak le a döntést kierőszakoló bajonettroham, vagyis a kézitusa előtt. A hátultöltő gyútűs Dreyse puskákkal felszerelt porosz gyalogság azonban megállította az elöltöltő Lorenz puskákkal felszerelt császári-királyi gyalogosokat

Osztrák gyalogság Lorenz puskákkal

Osztrák gyalogság Lorenz puskákkal

A „lökem- vagy rohamharcászat”, más néven „Stosstaktik” egyenes következménye volt a szuronyroham túlzott kultuszának. Az agilis, proaktív, támadó hozzáállás volt az alapja az 1850-es, 60-as évek harcászatának a Monarchia hadseregében. Ezt a fajta harcászatot sikerrel alkalmazták minden olyan háborúban, ahol az ellenség hasonló tűzfegyverekkel volt felszerelve, de korszerűbb tűzfegyverrel rendelkező ellenség ellen már kockázatos megoldás volt. Márpedig a porosz hadsereg fegyverei percenként 12 lövésre voltak képesek, míg a Lorenzek csak háromra, és a porosz harcászat is jóval fejlettebb szinten állt: már nem a zárt alakzatokra, csatárláncra és látványos szuronyrohamra építettek. A szétbontakozott porosz gyalogság laza rajvonalban harcolt, ami gyorsabb, rugalmasabb forma volt, s fegyvereiket elsősorban tűzfegyverként használták, nem vífegyverként.

 

Felgyorsuló folyamatok

 

A vesztett csatának köszönhetően a hátultöltő fegyverek rendszeresítésére indult folyamat felgyorsult. Ferenc József császár még ebben az évben kiadta a parancsot, hogy a hadsereget korszerű hátultöltő fegyverekkel kell ellátni. Az elérhető típusok vizsgálatára Vilmos főherceg, Ferenc József unokatestvére vezetésével Hátultöltőfegyver Bizottság (Hinterladungsgewehr Kommission) alakult. A bizottság 33 import és hazai hátultöltő fegyvertípust vizsgált meg, de hazai gyártmány mellett döntöttek. Tűzoltásként elindult a Lorenz puskák hátultöltővé alakítása, miközben Werndl visszautasíthatatlan ajánlatot tett 300000 db kiskaliberű, központi gyújtású lőszert tüzelő, hátultöltő puska legyártására. Ez volt az 1867 M Werndl gyalogsági- és vadászpuska.

Közben persze a hadművészet korszerűsítése is rohamléptekkel indult meg. Elvetették a lökemharcászatot, és modern rajvonal harcászatra kezdték átképezni a frissen felállt Honvédség, Landwehr és a közös hadsereg egységeit. Megújult a lőkiképzés is. Míg az 1850-es évek lőutasításai mindössze pár oldalasak voltak, addig a Werndl puska már saját könyvecskét kapott. Az újonc lövészeti képzése fényévekkel volt jobb, mint az elöltöltős korszakban, ugyanis az 1850-60-as évek véres tanulságai bizonyították, hogy a puska, mint tűzfegyver használandó, s a gyorstüzelő hátultöltőkkel szemben már nincs helye a zárt harctéri alakzatoknak, látványos szuronyrohamoknak. Az újonc felkészítése elmélettel kezdődött: megtanulta a fegyver kezelésének fortélyait, távolságbecslést 400 lépésig pontosan, ülő, fekvő térdelő, guggoló, álló lőpozíciókat, megismerte a puska ballisztikáját, a terepszög lövést, mozgó célra lövést. Csak ezután kezdődött el a tényleges lőkiképzés. Először hadi fegyverekből betétcsővel és/vagy adapterpatronnal átalakított kiskaliberű szobafegyverekkel lőttek, majd “feltételi”, “gyakorlati” és “harci” lövészettel folytatódott a kiképzés. A zárt rendben történő tüzelés már csak a harci lövészeti oktatás része volt.

Lőtáblák, sütési gyakorlat, irányzékrendezés oktatása

Lőtáblák, sütési gyakorlat, irányzékrendezés oktatása

Az állami lőkísérletek sikerét alátámasztandó, Werndl 1867 júliusában felkereste a hadügyminisztériumot és visszautasíthatatlan ajánlatot tett: nem kért szabadalmi díjat a hadseregtől puskái után, amennyiben az állam megfelelő mennyiségű fegyvert vásárol tőle. Ez financiális szempontból jóval kedvezőbb lehetőséget kínált a hadügyminisztériumnak, mint a licencben gyártott Remington Rolling Block puskák megvásárlása, pedig Werndl legnagyobb versenytársaként ezek is kitűnő, kiskaliberű, hátultöltő fegyverek voltak.Werndl ára így 29 forint 50 krajcár lett fegyverenként – 5 krajvárral kevesebb, mint a Remington puskák ára. Mindehhez nem kért mást, mint hogy a szükséges gépeket vámmentesen hozhassa be az országba, s kapjon 700000 forint előleget a szükséges fegyveralkatrészekre.

Lőpozíciók. Már nem csak állva kellett tudni lőni.

Lőpozíciók. Már nem csak állva kellett tudni lőni.

Ebben az időben Werndl vállalkozása volt az egyetlen, mely olyan kapacitásra volt képes, amely mind a közös hadsereg, mind a Landwehr és a Honvédség szükségleteit fedezni tudta, így minden egybevágott, hogy a nagy üzlet megköttessék. A hadügyminiszter 1867. július 26-án jelentette a császárnak, hogy egy megfelelő ajánlat érkezett, két nappal később pedig már ki is hirdették, hogy a császári-királyi hadsereg új hátultöltő fegyvere a Werndl rendszerű fegyverek családja lesz.

 

A fegyvertípus újszerűsége

 

Az 1867 M puskák lelke a csővel közel azonos tengelyen forduló blokkzár és a lakatszerkezet. A fegyver csöve menettel illeszkedik a tokba. A lakatszerkezet egy fordított elrendezésű egyszerű puskalakat, mely az elöltöltő lakatokhoz hasonlatosan három állással rendelkezik, melyek közül a középső a biztosított, töltőállás. Az ötletet Werndl és Holub a katolikus templomok tabernákulum szekrényét figyelve leste el. Nem véletlen, hogy a lakatszerkezet informális német elnevezése „tabernakelverschluss”.

 

A gerendely- vagy hengerzár gyakorlatilag nem más mint egy fogantyúval ellátott henger, melynek egy cikke hiányzik. Nyitott állásban a kivágott részen keresztül betölthető a lőszer a csőfarba, visszazárva pedig a henger teljes része fedi le a csőfart, s a jobb oldalon elhelyezett rugózott ütőszeg vége kerül a kakaspofa alá. A henger nyitását és zárását az elsőre csőszakállnak tűnő főrugó segíti, mely az ék alakban végződő tengelyt támasztja meg. Ha a megnyitott zárt a végálláson tovább mozgatjuk, úgy működtetni tudjuk a hüvelykivetőt, mely pár milliméterre kiemeli az előtt hüvelyt a töltényűrből. Ha hagyjuk, hogy a rugó erejétől segítve magától nyíljon meg a hengerzár, úgy a hüvelyt a szerkezet szépen ki is dobja, ezzel gyorsítva a töltés folyamatát. A zármegoldás bitang erős és tartós, nem véletlen, hogy másodvonalbeli alakulatok még az első világháború idején is használták a fegyvertípust, ha korszerűbb ismétlőpuska nem állt rendelkezésre kellő mennyiségben.

 

1867-ben a Werndl puska igen korszerű fegyvernek számított nem csak a hátultöltő szerkezet, de a lőszer tekintetében is. Josef Werndl jó érzékkel, megfontoltan választott, tudta hogy ez jelenti a jövőt. Ne feledjük, hogy ebben az évben a porosz haderő is még kis lövedéksebességű, gyútűs fegyverekkel volt felszerelve. A porosz Dreyse puska 15,4 mm-es lövedéke mindössze 305 m/s sebességgel indult. A francia hadsereg is gyútűs fegyverekkel volt ellátva, de igaz, hogy a Chassepot már 11 mm-es űrméretű volt, és 410 m/s torkolati sebességre volt képes lövedéke, mégis korszerűtlen rendszer volt a központi gyújtású lőszerekhez képest. A gyútűs töltények palástja éppúgy papírból készült, mint az elöltöltő fegyverek töltényei, vagyis éppoly sérülékenyek voltak és éppen annyira nem szerették a nedves környezetet. Az angol haderő csak 1871-ben rendszeresítette a képességek tekintetében a Werndlhöz mérhető Martini-Henry puskákat, az amerikai hadsereg csak 1873-ban rendszeresítette a Springfield Trapdoor puskákat, a francia hadsereg is csak 1874-ben rendszeresítette a központi gyújtású lőszereket tüzelő Gras puskákat. Az osztrák-magyar hadvezetés azonban már a kiegyezés évében kiskaliberű, hátultöltő, egyesített központi gyújtású, teljes mértékben időjárás álló lőszert tüzelő fegyvert rendszeresített mind a közös hadsereg, mind a magyar Honvédség, mind az osztrák Landwehr számára, megelőzve ezzel az összes korszerű hadsereget.

Dreyse puska

Dreyse puska

A fegyver nem csak modern, hanem tartós, robusztus szerkezet is volt. A korabeli szaksajtó több ponton is kiemelte előnyeit. A The Times magazin 1867. május 7-i számának hasábjain olvasható a következő méltatás:

 

„A fegyver kezelése könnyű, a töltés négy fogást igényel. Lövés után a hüvelykujj a fegyver bal oldalán található lapos nyúlványba kapaszkodva megnyitja a zárat. Ugyan ezzel a mozdulattal a kilőtt hüvelyt kiveti egy kar. A megnyitott záron keresztül betöltjük az új lőszert második fogásra. A harmadik fogással zárjuk a zárt, majd megfeszítjük a kakast. A kakas megfeszíthető közvetlenül a lövés leadása után is. Egy perc alatt 24 lövés adható le, és 1200 yardon a lövedék négy hüvelyknyi deszkát üt át.

A fegyver szilárdságát Werndl úr olyan szokatlan módon bizonyította, amit még leírni is félek, mert valóban látni kellett ahhoz, hogy hihető legyen. A megszokott vízbe merítés és porral, sárral bekenés után végzett lőtesztek után Werndl úr fogta és kidobta többször a puskát az első emeletről egyenesen egy köves-sziklás felületre. A fegyverrel minden felhozatal után lőttünk, mivel nem szenvedett sérülést néhány ütődéstől, karcolástól eltekintve. A tény az, hogy a cső és a tok egyetlen fémtömb, melyet hosszú ágyazás támaszt, így nincs ami eltörjön. A fegyver szokatlanul könnyű.”

 

 Lőgyakorlat a laktanyában

Lőgyakorlat a laktanyában

A fegyver két jelentős változáson ment át a szolgálati évek során. 1873-ban némiképp átdolgozták a zárszerkezetet. Az oldallakat kakasa a lakatlemezen belülre került, a tok pedig vékonyabb lett, ami csökkentette a fegyver tömegét és szélességét, valamint csökkentette a szükséges alkatrészek számát. A sátorvas is módosult: a korábban csak vadászpuskáknál használatos pisztolyfogásos sátorvassal szerelték az 1873 M típusokat.

Mindkét változat lőszere az M.67 (11.15x42R) lőszer volt, mely 20,3 g tömegű ólomlövedéket és 4 g finom szemcseméretű feketelőport tartalmazott. A lövedéket marhafaggyú-méhviasz keverékébe mártották. A lőszer hüvelye enyhén palack formájú volt és két változata létezett: a Roth-féle és a Wildburger-féle csappantyú megoldással. Eredetileg a Wildburger csappantyúkkal kezdték készíteni a lőszereket, de mivel ezeket nehezebb volt újratölteni, áttértek Georg Roth bécsi fegyverkészítő szabadalmára. Az új fegyver és lőszer a hivatalos tesztek során jelentősen pontosabbnak bizonyult vetélytársainál. A lövedék 436 m/s torkolati sebességgel indult, mely jelentős előrelépés volt a korábbi elöltöltő hadifegyverek 375 m/s és a Wänzl hátultöltő puskák 391 m/s-os torkolati sebességéhez képest.

 

Hátultöltő fegyverek szórásképei és főbb paraméterei (1867-es lőkísérletek alapján)

Távolság (lépésben) Lorenz Wänzl Remington Werndl
100   3” 1,9” 1”
200   5” 3,9” 3,5”
300   8” 5,3” 6”
400   10” 7,8” 7,5”
500   12” 11,5” n.a.
600   14” 14,6” 12,5”
Röppálya magassága 300 lépésre célozva   24” 16,7” 19,5”
Tűzgyorsaság / perc 3 lövés 18-20 lövés célzás nélkül 14 célozva 15-20 lövés célzás nélkül 13-15 célozva 22-24 lövés célzás nélkül 15 célozva
Fegyver tömege 3900 g / 4140 g 4450 g / 4250 g 4450 g 4500 g
Lövedék torkolati sebesége 375 m/s 391 m/s 447 m/s 436 m/s

 

Az 1870-71-es francia-német háború hadi tapasztalatainak megfelelően 1877-ben újratervezték a lőszert, növelték ballisztikai teljesítményét. A lövedék tömegét 24 grammra, a lőportöltetet pedig 5 grammra növelték, a hüvely kapacitását pedig úgy bővítették, hogy megnyújtották a nyakát (hosszabb lett a hüvely), valamint felbővítették a palackos formát is. A hüvelyforma átalakítása nem csak a lőporkapacitást növelte meg, hanem a kedvezőbb formának köszönhetően a gáznyomás nagyobb mértékben nőtt, mint amit a lőportöltet növekedése indokolt volna. A megemelkedett gáznyomás azonban megkövetelte a hüvely anyagának változtatását is: az új hüvelyek vörösréz helyett sárgarézből készültek. A kezdősebesség ugyan nem emelkedett jelentősen (438 m/s lett), a lövedék átütőereje azonban nőtt, ami megnövelte a hatékony lőtávolságot. Változott a csappantyú behelyezésének megoldása is. Az 1877. évi lőszerek már a ma is használatos Berdan-féle csappantyúkkal rendelkeztek.

Az új lövedék zsírozott papírfojtásba volt tekerve, mely megakadályozta a huzagolás ólmozódását. A megfelelő kenőanyag mennyiséget biztosította egy lövedék alá töltött, kartonlapok közé helyezett kenőanyag pogácsa is.

Az új lőszerre (M.77, vagy 11.15x58R) átalakított fegyverek elnevezése „/77” szuffixumot kapott, vagyis az átalakított M 1867 változatok neve 1867/77, az átalakított M 1873 változatoké pedig M 1873/77 lett. Az új lőszernek megfelelően az irányzékokat is kicserélték, bár sok esetet ismerünk, amikor a kaliber váltás után az irányzék a régi maradt.

A töltés fogásai

A töltés fogásai

 

A fegyver megtöltésének folyamata jóval kevesebb parancsszót igényelt, mint a korábbi elöltöltő fegyverek esetében. Míg a Lorenz puskák töltése 21 fogás és parancs elsajátítását igényelte addig a Werndl puskák töltése sokkal egyszerűbb, rugalmasabb rendszerben, kevesebb fogással történt. A jól képzett gyalogos 400 lépésről sikerrel tüzelt egyéni katonára, 600-800 lépésről pedig lovaskatonára. A katona 72 lőszert hordott a patrontáskában, ami több, mint az elöltöltő időszak 60 lőszere, de míg a Lorenz puskával szerelt katona folyamatos tűz esetén 20 percig tartott ki a lőszerkészlettel, addig a Werndl puska esetében csak 3-4 perc folyamatos tűzre volt elegendő a javadalmazás. Ez megnehezített a hadtáp szerepét, növelte a logisztika fontosságát, ami különösen nehéz volt

 

Werndl puskák gyártása Magyarországon

 

Az 1867. évi kiegyezés és az azt egy évvel követő 1868 évi XL. törvénycikk a véderőről új helyzetet teremtett Magyarországon. A frissen felállítandó Honvédség részére a hadügyminisztérium a 60000 db Werndl puskát rendelt, vagyis a magyar haderő kedvezőbb helyzetbe került ezzel, mint a zömében Wänzl puskákkal felszerelt osztrák Landwehr és a közös hadsereg. Az osztrák fél bizalmatlansága azonban hátráltatta a rendelés teljesítését, ezért mindössze 6000 db 1867 M puskát szállítottak le, arra hivatkozva, hogy a magyar félnek nincsenek megfelelő raktározási kapacitásai.

A szabadságharc évei alatt keserves munkával létrejött hadiipar elsorvadt, az országban csak csekély számú mesterember maradt meg, akik gyári mértékű termelésre nem voltak képesek. A kiegyezés után azonnal jelentkezett az igény, hogy a Honvédségi alakulatok magyar gyárakból származó fegyvereket kaphassanak. Az igény jelentkezett magyar oldalról, az osztrák fél iparának szereplői azonban egyáltalán nem támogatták hazánk iparosítását. A hazai ipar nagyobb szereplői válságos éveket éltek meg a kiegyezés után is. A Magyar-Svájci Gépgyár Rt. is csődközeli állapotba került, melyből a Honvédség felfegyverzése útján kívánt kilábalni. Ajánlatot tett a kormánynak, hogy legyártja a szükséges 100000 db lőfegyvert. A kormány akceptálta az ajánlatot és gyorssegélyként 300000 Ft-ot folyósított a vállalatnak annak ellenére, hogy a bankok nem vállaltak jótállást. A gépgyár megállapodást kötött Werndl cégével, hogy önállóan nyolc évig nem gyárt majd fegyvert, az osztrák cég azonban a magyar fél üzemében bérleti díj fejében fegyvereket gyárt, melyekből darabonként 70 krajcár jutalékot kap a magyar partner.

Fegyvergyári munkások

Fegyvergyári munkások

A gépgyár nem tudta megoldani anyagi gondjait, felszámolás alá került, majd a kormány vásárolta meg egy másik gépgyártó vállalattal egyetemben. A kettőt egyesítve hozták létre az Államvasutak Gépgyárat, mely 1871-ben szerződést kötött az Österreichsische Waffenfabrik-Gesellschafttal – Werndl steyri gyárával. A feltételek sokban nem különböztek: a steyri cég monopóliumot kapott a Honvédség felszerelésére, megemelte a fegyverek Honvédségnek ajánlott árát, és a megemelt árkülönbözetből részesedhetett csak a magyar fél. A gyár 400 fővel kezdte meg a gyártás, de négy év múlva már duplájára hízott és évi 50000 db-os mennyiségben gyártotta a Werndl puskákat. Bár a gyár magyar tulajdonban volt és főleg magyar munkásokat foglalkoztatott, a nyereség mégsem itthon képződött.

A termelés nem volt gazdaságos, így a magyarországi fióküzemet 1876-ban felszámolták. A gépeket Steyrbe szállították, az épületeket pedig a Honvédelmi Minisztériumnak adták bérbe évi 15000 forintért. A Minisztérium a felszabadult telephelyen kaszárnyát létesített.

 

A Werndl háborúja

 

A Werndl puskák egyetlen háborúja Bosznia és Hercegovina 1878. évi okkupációja volt. A békés bevonulásnak indult háború gyorsan erőszakos fordulatot vett, mely során a 80000 fős, majd később még 50000 fővel megerősített K.u.K. haderőnek 400000 reguláris és további 90000 irreguláris katonából álló török, vagy a szarajevói kormány szolgálatban álló erővel kellett megütköznie. A háború nehéz terepen zajlott, sokszor gerilla harcmodorral küzdő, nehezen azonosítható ellenfél ellen. Bár a védő erők kiképzése jóval a Monarchia szintje alatt marad, fegyvereik korszerűek voltak: Martini-Henry, Sinder-Enfield hátultöltő puskákkal, 1866 Winchester ismétlőpuskákkal és korszerűtlen elöltöltőkkel harcoltak a Werndl puskákkal felszerelt osztrák-magyar gyalogosok ellen.

A korábban ismertetett kiképzési alapelvek elméletben megfelelőek voltak a háború sikeres megvívásához. Ausztria-Magyarország radikális lépéssel nyugdíjazta a lökemharcászatot, miközben az erős rajvonalakkal és század oszlopokkal vívott harcot nevelte a tisztek és közkatonák fejébe 1867 után. Tanulva a königgratzi vereségből a harcászat alapja már nem a zárt hadrendű előrenyomulás és a agresszív bajonett roham volt, hanem a szétbontakozott, laza hadrend és a tűzharc.

A gyalogsági zászlóalj sablonos harcászata a következőképpen épült fel: az egyik század csatárláncot alkotott és megközelítette az ellenséget 4-600 méterre miközben folyamatos tüzével zavarta az ellenséges elővédet, ha kellett megütközött a főerővel. Mögötte sorakozott fel a következő század zárt alakzatban, de ennek feladata már nem az volt, hogy derékhadként kiteljesítse az elővéd sikerét, és zárt alakzatban rohamra induljon, hanem a csatárlánc tartalékaként szükség esetén szétbontakozott és támogatta az elöl küzdő századot. A második század mögött sorakozott fel zárt rendben a maradék két század, melyek szükség esetén szintén laza hadrendbe szétbontakoztak, hogy tűzzel vagy ritka esetben szétbontakozás nélkül szuronnyal vívják ki a győzelmet.

Roham zárt rendben - már csak gyakorlaton jelent meg

Roham zárt rendben – már csak gyakorlaton jelent meg

A nehéz terep és civilektől sokszor nem elválasztható ellenség nem kedvezett a döntő csata megvívásának, így a háború folyamatos ütközetek sorozata volt. Az egységek gyakran szétbontakozott harci alakzatban meneteltek.

 

A sematikus támadás

 

A háború első véres ütközetei után a közös hadsereg vezetése hamar megtalálta a megoldást a védelem hatékony feltörésére. A háború előrehaladtával kikristályosodott az a sematikusnak mondható támadási mód, mely nagyszerű példája a mozgékonyságra, terep megfelelő kihasználására és szétbontakozott rajvonalra alapozó harcászatnak. Az ütközetek közös jellemzője, hogy nem hadsereg vagy hadtest szinten zajlottak, hanem hadosztály, dandár, ezred vagy zászlóalj szinten.

Osztrák-magyar járőr

Osztrák-magyar járőr

Az osztrák-magyar támadások alapját a völgyben szétbontakozó centrum és a szárnyak adták. A centrum a védelmi vonal előtt 1,5 km-re bontakozott szét erős elővédet alkotva, és tüzérségi támogatás alatt közelítették meg az ellenséget 150-200 métere folyamatos tüzelés mellett. A centrum feladata az volt, hogy magára vonja az ellenséges védelem főerejének tüzét, de a döntést nem itt volt célszerű kicsikarni. A szárnyakon elhelyezett zászlóaljak a völgy két oldalán, általában az erdők rejtekében nyomultak előre szintén szétbontakozva, de addig visszatartva a tüzet, míg az ellenség fel nem fedezte őket. E zászlóaljak a parancsnok közvetlen vezénylésén túl, önállóan tevékenykedtek, és ahogy elérték az ellenséges védelmet teljes erővel támadták azt. Ehhez döntésképes, képzett zászlóalj és századparancsnokok, és elsőrangúan kiképzett katonák voltak szükségesek. A szárnytámadásokat a védekező fél a centrumtól elvont erőkkel próbálta általában visszaverni, de legtöbbször késve, és igen kis sikerrel. A védelem szárnyait megkerülő császári és királyi katonák könnyen pánikot keltettek a védők fegyelmezetlen, rosszul kiképzett egységei között, ami sokszor fejvesztett menekülésbe torkollott.

A védők passzivitásának oka a katonák és parancsnokaik kiképzetlensége volt. Az átkarolások, bekerítések csak akkor lehettek volna sikerrel kivédhetőek, ha a védekező zászlóaljak képesek gyors manőverekre. Ehhez azonban fegyelem és jobb kiképzés lett volna szükséges.

Szarajevó ostroma

Szarajevó ostroma

A háború ugyanakkor nem alakult annyira egyszerűen, mint azt a hadvezetés eltervezte. A békés bevonulás véres ütközetek sorozatává változott, s csak három további hadtest (további 50000 fő) bevetésével volt kiteljesíthető a siker.

Ennek egyik oka – bár természetesen nem a legfontosabb oka – az elégtelen lőkiképzésben keresendő. Hiába sulykolták a katonák fejébe a lőutasítások szavait keserves munkával, a boszniai-hercegovinai háború ütközetei nem a könyv szerint zajlottak. Nem volt megfelelő az alparancsnokok tűzvezetési képessége: indokolatlanul sokszor alkalmaztak sortüzeket még olyan esetben is, amikor az ellenség jól takaró fedezék mögött foglalt állást, ugyanakkor túl nagy távolságról vívták a tűzpárbajokat a hatékony lőtávolság határán, vagy azon túl. A lőutasítás alapvető oktatási elvei ellenére sem bátorították megfelelően a célzott egyes lövések alkalmazását.

 

A szolgálat vége

 

Az egylövetű hátultöltő fegyverek kora gyorsan múló másfél évtized volt. A megbízható, de akkor még gyönge lőszert tüzelő ismétlőpuskák már jelen voltak e fegyverek rendszeresítésekor, és alig kellett egy évtized ahhoz, hogy bizonyítsák egyértelmű fölényüket az egylövetűekkel szemben. Európa első puskalőszert tüzelő ismétlőpuskáját Svájc rendszeresítette. A Vetterli puska a Winchester puskák csőtáras, liftes adogatási rendszerének sikeres ötvözése volt a német Mauser forgó-tolózáras reteszelési rendszerrel. A kontinens második ismétlője azonban nem volt, más, az 1872 M Frühwirth puska, mely szintén csőtárral és forgó tolózárral rendelkezett. A puska 11,2x36R lőszert tüzelt és a csendőrségnél, valamint a tiroli vadászezrednél rendszeresítették. A Frühwirth puskák egy új kor hajnalát fémjelezték, melyben az egylövetű puskáknak már nem sok szerep jutott.

A Werndl puskák azonban nem koptak ki a szolgálatból azonnal. Szükségmegoldásként még az első világháború idején is szolgálatot adtak másod, harmadvonalbeli alakulatoknál. Az első világháború után végképp kikoptak a használatból. Ismétlővé nem voltak alakíthatóak, lőszerük űrmérete és füstös lőpor hajtóanyaga pedig végképp elavulttá tette a fegyvereket. A megmaradt készleteket a civil piacon eladták fillérekért. Anton Krebs bécsi vadászfelszerelés kis- és nagykereskedő 1908. évi katalógusából például 16 koronáért lehetett Werndl karabélyt jó állapotban, 1,20 koronáért Werndl bajonettet tokkal, és 9,25 koronáért 100 db töltényt vásárolni. Viszonyításképpen 1908-ban egy jó minőségű Mannlicher-Schönauer vadászpuska 190 koronába került, vagyis a szegény vadász fegyvere, a Werndl puska kevesebb min egytizedéért volt elérhető.

Ugyanígy fillérekért megvásárolhatták a fegyvereket a katonák is. A Werndl puskák egy másik felhasználási módja volt, bútorok, dísztárgyak készítése. Fogsasok, asztalok, szekrények, polcok készültek a puskákból, melyekből a Hadtörténeti Múzeumban ma is látható néhány példány. Szomorú mementói egy letűnt kornak.

 

Szintézis

 

1866-67-ben a Monarchia mindenképpen késve, ugyanakkor a hibák felismerése után gyorsan és jól reagált a kor megváltozott harcászati kihívásaira. 1867-ben a Werndl puska minden tekintetben a kor egyik legkorszerűbb hadifegyverének számított, az 1867-70 között íródott harcászati szabályzatok pedig szintén a kor hadtudományának legmagasabb szintjét képviselték. A lövészkiképzés színvonala, átgondoltsága pedig akár mai szemmel nézve is megállja a helyét.

A császári és királyi lövészkatona a Werndl puska idején lépett át a modern korba. Az 1878. évi győzelmes boszniai-hercegovinai háború bizonyítja, hogy a szemléletváltás sikeres volt, még akkor is ha a modern kiképzési elvek gyakorlatba történő átvitele hagyott kívánnivalót maga után. A megreformált hadsereg sikeresen harcolt mind a korszerű hátultöltő fegyverekkel felszerelt reguláris egységek, mind a terepadottságokat maximálisan kihasználó, gerilla harcmodorral operáló félkatonai egységek ellen. A hadsereg harcászati és felszerelési reformját ezért sikeresnek ítélem meg.

 

Felhasznált irodalom

 

  • Joseph Mötz: Österreichische Militärpatronen (Wien, 1996)

  • Hans Stögmüller: Josef Werndl und die Waffenfabrik in Steyr (Ennsthaler, 2012)

  • Temesváry Ferenc: A magyar fegyvergyár meglapítása In: Temesváry Ferenc: Pisztolyok (Budapest, 1988)

  • Erich Gabriel: Die Hand- und Faustfeuerwaffen der habsburgischen Heere (ÖBV, 1990)

  • George A. Hoyem: The history and developement of Small arms ammunition (Armoury Publication, 2005)

  • Theodor Andres: Das neue k.k. österr. Hinterladungs-Gewehr. System Werndl (Linz, 1869)

  • Theodor Andres: Die Lehre der Hinterladunk Gewehre (Budweis, 1867)

  • Götz: Militärgewehre und Pistole der deutschen Staaten 1800-1870 (Stuttgart, 1978)

  • H.K. Moltke: Hadtudományi írások in: Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból (Zrínyi, 1985)

  • Anton Dolleczek: Monographie der k. u. k. öster.-ung. blanken und Handfeuer-Waffen (reprint, Graz, 1970)

  • Dean S. Thomas: Roundball to rimfire Part II. (Thomas Publications, 2002)

  • Donald L. Ware: Remington Army and Navy revolvers (University of New Mexico Press, 2007)

  • Julius Schön: Das gezogene Infanterie-Gewehr (Dresden, 1855)

  • Alfred von Kropatschek: Die Umgestaltung der K.K. österreichischen Gewehre in hinterlader (Wien, 1867)

  • Vitéz Pávai Vajna Viktor, vitéz Náday István: Hadtörténelem (Budapest, én)

  • Szn: Gyakorlati szabályzat a magyar-királyi honvéd-gyalogság részére (Pest, 1870)

  • Szn: Lő-utasítás a magyar-királyi honvéd-gyalogság részére (Budapest, 1881)

  • Szn: Lő-utasítás a magyar-királyi honvéd-gyalogság részére (Budapest, 1876)

  • Szn: Oktatási szabályzat a magyar királyi honvéd gyalogság számára I, II és III. füzet (Pest, 1869 és1870)

  • Dr. Lugosi József: A puskakérdés Magyarországon a 19. század második felében in: A honi hadiipar és külkapcsolatai századunkban 94-97. o. (Bp., 1998)

  • Doberdói Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme (Bp., 1942)

  • Szn: Extracts from the reports proceedings of the ordnance select comittee (London, 1864)

  • Dr. Lukinich Imre, Markó Árpád: Sorsdöntő csaták (Franklin, é.n.)

  • Bencze László: Bosznia és Hercegovina okkupációja 1878-ban (Budapest, 1987)

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.