A kézi ágyú

Walter de Milemette: A király kötelességéről c. művében (1325) azonban a művészi illusztrációkon láthatunk olyan tűzfegyvert is, mely nyíl-szerű lövedéket lőtt ki. Az ágyúöntés folyamata meglehetősen nehéz, sok szakértelmek követelő művelet volt, melynek szerepét lassanként átvette a hosszú, vékony vaslemezekből történő összekovácsolás, mely során a felmelegített, csővé kovácsolt vas csíkokat még erősítő pántokkal is ellátták.

 

A korai ágyúk indították el a tüzérségi fegyvernem forradalmi léptékű fejlődését. E fegyverek alapvetően nem tartoznak szorosan cikkünk témájához, azonban e fegyverek kézben tartható változatai teremtették meg a átmenetet a kézi lőfegyverek felé. Az 1350-es évek környékén Belgiumban vagy Németországban megjelenő kézi ágyú volt az első könnyű, egyszerűen üzemeltethető, hordozható tűzfegyver. Ez az eszköz valójában nem volt több mint egy kisméretű bronz vagy vas ágyúcső, melyet néhány fémpánt segítségével egy lándzsa levágott végére erősítettek. A lövéshez a katonának először lőport majd lövedéket (golyót) kellett töltenie a csőbe, majd alaposan megszorítani a fegyver markolatát (nyelét) és némi lőport szórni a gyúlyukba, hogy egy társa izzó vassal, vagy parázsló, lassan égő kanóccal (salétromba áztatott zsinór) begyújthassa a töltetet. E fegyverek űrmérete 18 mm (0,7”) körüli volt.

 

A kézi ágyú nem volt a legjobb hadi fegyver. Nehézkes kezelése, nagy tömege, pontatlansága miatt még sokáig nem válhatott a gyalogság fő fegyverévé. A pontosság javításában nagymértékben segített, ha a fegyver szakállal rendelkezett, mely tulajdonképpen egy vas kampó volt az előágyon, mellyel a fegyver könnyen feltámasztható volt szilárd felületeken, például fa ágán, vagy a várfalon. Ennek segítségével a lövész jóval könnyebben tudta tartani fegyverét, így pontosabban tudott célozni. A huzagolás hiányának, a csőbe nem pontosan passzoló lövedékeknek, és alacsony torkolati sebességének köszönhetően a kézi ágyú hatékony ölő távolsága nem valószínű, hogy meghaladta a 20-30 méteres távolságot (66-100 láb). A gyenge anyagminőségnek és minimális ismereteknek köszönhetően e fegyverek sokszor veszélyesebbek voltak a használóra mint az ellenségre. Erről ad tanúbizonyságot sok fennmaradt felrobban kézi ágyú cső.


A nehézkes vascsövek kezelése csak lassan mozgó gyalogos katona számára volt lehetséges. A nehézkes, magát csak korlátozottan védeni tudó lövész gyalogos azonban könnyű préda volt a lovasság számára, ezért egészen a 30 éves háború végéig pikások védték mindig a lövészeket.


Annak ellenére, hogy a fegyver kezelése lóhátról elvben nem lehetséges, ismerünk olyan ábrázolásokat, melyeken lovagok lőnek egymásra fél kézzel tartott, rövid csövű kéziágyúval, jelezve, hogy ha nem is volt általános, azért a lovassági felhasználás sem kizárható.

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.