Than Mór: Az isaszegi csata

Nem írtam még sohasem cikket, tanulmányt tüzérségi eszközökről, használatukról. Túl nehezek ezek a szerkezetek ahhoz, hogy kézből lőhessek velük, és cserkelni sem lenne könnyű egy 4-500 kg-os csővel. Ellenben mindig is lenyűgöztek az amerikai kontinensen elöltöltő sima és huzagolt csövű ágyúk és mozsarak számára rendezett céllövész versenyek, ahogy mindig nagy csodálattal nézem a modellágyús lövésztársaim hazai tevékenykedését is. Persze a hazánkban éleslövészetre használt lövegek szépen munkált játékszereknek tűnnek amerikai 1:1 méretarányú nagytestvéreik mellett. Nagy méretű lövegek és lövegimitációk csak hagyományőrzők tárházában találhatóak meg változó minőségben, korhűségben. E lövegek közös ismertetőjele általában, hogy csak vaklövés leadására alkalmasak.

Gábor Áron által öntött ágyú (wikipedia)

Ágyúöntő műhely Kézdivásárhelyen (wikipedia)

A céllövészettel foglalkozó modellágyúsok szempontjából a fegyver pontossága a legfontosabb, ezért értelemszerűen az alkalmazott töltési fogások nem korhűek, ahogy a használt lövedékeknek sincs sok köze a korabeli tüzérségi lőszerekhez. A hagyományőrzők esetében viszont más a helyzet. Itt a lövegek kivitele, felszerelése, vaklőszerrel történő működtetése terén lehetne éppen ragaszkodni a 19. századi regulákhoz, de sajnos ezt csak igen kevés csapat teszi megfelelő igényességgel.

A következő cikkben szeretnék megemlékezni a hatfontos ágyúról, és a hatfontos ütegről, mely legendás szereplője volt az 1848-49-es szabadságharc szinte minden ütközetének, csatájának. Szeretném röviden bemutatni a löveg fő részeit, a töltés módjait, eszközeit, a használt lőszertípusokat, az üteg harcászatát és természetesen a tüzéreket, akiknek köszönhetően semmiből teremtődött magyar tüzér fegyvernem 1848-ban.

A hatfontos tábori ágyú

Porosz hatfontos tábori ágyú, alig tért el a császári-királyi lövegektől

1848-49 története bővelkedik hősökben. A harcok résztvevői megszolgálták a dicsfényt, amely ma övezi őket. Ugyanilyen tisztelet jár azonban a frissen felállított honvédtüzérség legelterjedtebb tüzérségi eszközének is, a hatfontos ágyúnak. A hatfontosok könnyű, mozgékony, több célra is jól alkalmazható lövegek voltak, nagyszerűen megfeleltek az 1848-ban frissen létrehozott magyar tüzérfegyvernem céljainak. Ismerjük hát meg az 1848-49-es magyar gyalog- és lovasütegek igáslovát!

A császári-királyi tüzérség lövegcsövei a 19. század első felében – a hatfontost pont nem ábrázolja a kép (Dolleczek)

A hatfontos tábori ágyút a császári-királyi hadsereg 1753-ban rendszeresítette, és a cső szinte változtatások nélkül teljesített szolgálatot egészen a huzagolt lövegek elterjedéséig több, mint 100 éven keresztül. A sima csőfurat átmérője 95,7 mm volt, hossza pedig 1515 mm, vagyis kb. 16 kalibernyi. A cső tömege 414 kg volt.¹ Maga lövegcső keveset változott a hosszú szolgálat alatt, sőt a lovasütegek számára készített változata is csak minimálisan tért el a gyalogütegek változatától. A fogatolt tüzérség lövegei esetében az ágyútalp és a mozdony különbözött elsősorban. Az előbbi annyiban különbözött, hogy a kezelőszemélyzet számára egy bőrhurkát szereltek a talpszárra, melyen a kezelők utaztak, biztosítva, hogy az ágyú működtetéséhez szükséges személyzet ne váljon el a lövegtől még a kritikus helyzetekben sem. A lovasütegek ágyúit hatos fogat, míg a gyalogütegek ágyúit négyesfogat húzta.² A lovasütegek mozgékonyabbak voltak, gyorsabban meg tudták közelíteni az ellenséget, így megfelelő vezetés esetén nagyobb kárt tudtak okozni az ellenséges élőerőben. Lövegtartalékként alkalmazva gyorsan összevonhatóak voltak az arcvonal kritikus pontjain, hogy tüzükkel támadásban előkészítsék az áttörést, védelemben pedig az arcvonal legveszélyeztetettebb pontjait erősítsék.

Az öntőforma elkészítése (Kameke)

A lövegcső anyaga bronz volt, melyet egy rész cin (ón) és tíz rész réz ötvözésével kaptak. A csövet égetett agyagból készített formába öntötték a torkolat felől, hogy az olvadék a csőfarnál tisztább és tömörebb legyen, a szennyeződések és légbuborékok pedig a torkolat felé emelkedjenek, ahol a lövés során kialakuló gáznyomás már kisebb volt. Így kevésbé kellett tartani attól, hogy a zárványok, öntvényben maradó szennyező anyagok miatt a cső felhasadhat. Az öntőforma közepébe a majdani űrméretnek megfelelő rudat, a magot helyezték el. Az öntvény kihűlése után levágták a tápfejet, a kisebb öntési hibákat kijavították, a felületet csiszolták, a furatot pedig a kalibernek megfelelő pontos űrméretre fúrták. A legutolsó művelet a lőporkamrába vezető gyúlyuk kifúrása volt.

Csőfúrógép (Kameke)

A csőfúró technikák jelentős fejlődésének köszönhetően a 18. századtól már nem használtak magot furat kialakítására, hanem a lyukat egy függőleges fúrófej segítségével a tömör öntvénybe fúrták. Az 1700-as évek elején bevezetett francia módszer szerint a forgó fúrófejre fentről eresztették a torkolattal lefelé mutató tömör csőöntvényt. A 19. században már teljesen gép vezérelt vízszintes fúrókat is használtak. Ilyen, egyszerre két lövegcsövön dolgozó fúrógépet mutat be H.F. Kameke a porosz lövegek gyártásáról írt könyvében. Az így készült furat sokkal egyenesebb volt, mint, a maggal készített, majd méretre fúrt furat, mivel ez utóbbi esetben a furat egyenessége nem volt könnyen biztosítható. A korábbi eljárás használata esetében a mag pontos pozicionálása komoly szakértelmet és időt igényelt, így az új eljárás egyszerűsítette és gyorsította az ágyúkészítést.³

Itt jegyzendő meg, hogy Gábor Áron ágyúi a régi módszerrel, vagyis agyaggal bevont tölgyfamag használatával készültek, mivel megfelelő fúrógép nem állt rendelkezésére.⁴

Az ágyútalpak a legjobb minőségű fenyőből készültek. 1818-ban 8 különböző kerékmérettel készültek lafetták, amelyet négyfélére terveztek csökkenteni az egyszerűbb logisztika érdekében, sikertelenül. A különböző új típusú lövegek megjelenése miatt 1843-ban már 14-féle kerékmérettel gyártottak ágyútalpakat. Már az 1840-es években felmerült a fenyőből ácsolt ágyútalpak öntöttvassal történő kiváltása, de ennek kézzelfogható eredménye az 1860-as évekig nem lett.⁵

A gyúlyuk kifúrása és eszközei (Kameke)

Az újonnan elkészült 6 fontos lövegcsöveket összeszerelt állapotban, vagyis lövegtalpon próbázták. A tormentáló lövéseket 2,5 bécsi font lőportöltettel hajtott, homokkal töltött űrgolyóval adták le. Csak az a löveg vehette sikeresen a próbát, mely mind a tíz lövést kibírta sérülések nélkül. A csöveket ezután vizes nyomáspróbával is vizsgálták, hogy felfedezhetőek legyenek az esetlegesen próbázás során keletkezett repedések, rések.⁶

Az 1848-49-es szabadságharc alatt Pesten, Budán, Nagyvárad mellett, Pecze Szent Mártonban működött korszerű ágyúöntöde. Pesten a gyártást az elavult Külső Váci úti császári-királyi ágyúöntödében kezdték meg kezdetleges eszközökkel. Itt először háromfontos ágyúcsöveket öntöttek, hetente három darabot, de a gyártást modernizálták és növelték a termelést. Az állami gyárak mellett magán vállalkozásokat is bevontak a hadiiparba, mivel ezek gyorsabban tudtak felszerszámozni ágyúöntésre. 1848. decemberig 32-36 különböző kaliberű új ágyú készült el. Ezek egy részét már Nagyváradon kellett fúrni, néhány 24-fontos cső pedig sajnos az osztrákok zsákmánya lett Pest elfoglalása után.

Nagyváradon a gyártás újraindítása rohamtempóban folyt. 1849-májusától már heti két ütegre való löveg hagyta el az üzemet. A teljes működés alatt 130-150 új 6, 12, és 24 fontos ágyú készült el a nagyváradi üzemben.

3 fontos tábori ágyú lafettája (Dolleczek)

A központi üzemek mellett számos kisebb gyártóegység is működött országszerte, de ezek kapacitásáról valós képet kapni nehéz, hiszen működésük erősen függött az adott területen kialakult hadi helyzettől. A legjelentősebb menyiségben Székelyföldön készültek ágyúk. Itt a gyártás lelke Gábor Áron volt, aki megfelelő szakismerettel rendelkezett ahhoz, hogy primitív eszközökkel is beindíthassa a termelést a székely közösség által adományozott harangokból és ónedényekből származó nyersanyag használatával. Székelyföldön megközelítőleg 70 db 3 és 6 fontos ágyú készült, melyek nagy része az ekkor már elavultnak számító első csoportba tartozott. Az itt készült csövek minősége rosszabb volt, mint a pesti, budai, nagyváradi ágyúk minősége. Köszönhetően a használt ötvözet gyöngébb minőségének, Gábor Áron csövei hajlamosak voltak hasadásra.⁷

A löveg kezelőszemélyzete, és az üteg állománya

Egy hatfontos üteghez a szabadságharc első hónapjaiban szabályzat szerint hat darab hatfontos ágyú és két hétfontos tarack (vetágyú) tartozott. Ez a szervezet egyedinek tekinthető, nem az eredeti 6 löveges osztrák mintát követte. Az üteg teljes létszáma 167 fő volt (99 fő bombász, 64 fő szekerész, 2 fő mesterember). A hazai tüzérfegyvernem alapját jelentő 5. tüzérezredből lövegállományából és a frissen készült lövegek bázisán szervezett ütegek eleinte teljesen felszerelten indultak harcba, de az új ütegek szervezése, valamint a harctéri veszteségek hiányos pótlása miatt a lövegszámot később 6-ra csökkentették.⁸ Persze sok esetben az is ideálisnak volt tekinthető, ha a az üteg hat löveggel bírt. Számos esetben alakultak 4 löveges ütegek, félütegek, vagy akár két löveggel bíró ütegek is, ahogy azt a szükség és a hadi helyzet megkívánta.

Az új, Tábori utasítás szerint megszervezett ütegek már visszatértek az eredeti osztrák mintához: 6 lövegből (4 db hatfontos tábori ágyú és 2 db hétfontos rövid tarack) és 12 járműből álltak:

• 6 löveg

• 6 talyiga (lőszeres szekér)

• 1 tábori kovácsműhely

• 2 takarmányszekér

• 2 tüzér poggyászszekér

• 1 fedélszekér

Az üteg teljes állománya 113 katonából állt, melyből 46-ot a szekerész kar, 67-et a tüzérkar adott. Ez utóbbi összetétele:

• 1 tiszt, ütegparancsnok

• 1 fő- és altűzművész

• 4 tizedes

• 60 bombász és tüzér

• 1 szolga⁹

Az ütegek lövegállománya azonban változatos képet mutat. Számos üteget ismerünk, melyek tarackkal nem rendelkeztek, csak hat vagy nyolc darab hatfontos ágyúval. Ismerünk olyan ütegeket is melyek három- és hatfontos ágyúkkal vegyesen rendelkeztek. Ezeket természetesen a szükség szülte minden esetben.

Harcban az üteg lövegei általában egy vonalban, egymástól kb. 10 (lovasüteg esetében 15) lépésre helyezkedtek el. A lövegek mögött balra 9 lépésre helyezkedtek el a mozdonyok, ahonnan a lőszert a lőszerszállítók a lövegekhez vitték. Egy-egy löveget 9 fős személyzet kezelt. A szekerészet a vonalba rendeződött üteg mögött 200-300 lépésre várakozott. ¹⁰

A honvédtüzérek

A honvádtüzérség első ütegét – éppen egy hatfontos üteget – a kormány 1848. május 15-i határozata alapján a nemzetőrség kötelékében hozták létre Psotta Mór császári-királyi tüzértiszt vezetésével. Az üteg állományát önkéntes jelentkezés alapján állították ki. A jelentkezés alapfeltétele az iskolai végzettség volt, ami nagymértékben megkönnyítette a gyakorlati kiképzést és az elméleti ismeretek elsajátítását. A fiatal jogászokat, papokat, hivatalnokokat, diákokat a Pesten állomásozó császári-királyi 5. Bervaldo tüzérezred tisztjei képezték ki.¹¹ A kiképezendő létszám gyors emelkedése, a megfelelő kiképzőtisztek hiánya és a hadihelyzet kedvezőtlen változása miatt az eleinte kitűnő színvonalú minőségű képzés gyorsan romlani kezdett, mely azt eredményezte, hogy az ütegek minimális kiképzéssel indultak harcba. Az alapkiképzést és felszerelést az új ütegek négy táborban – Pesten, Nagyváradon, Péterváradon és Komáromban – kapták meg, majd rendszerint gyalogmenetben indultak a hadszíntereken működő seregtestekhez.¹² A tüzérek képzése nem állt meg az alapkiképzés teljesítése után. Imreh Sándor megemlékezik arról, Bem például személyesen oktatta tüzéreit napi rendszerességgel.¹³ A szakképzett tüzértisztek krónikus hiánya ellenére a honvédtüzérek mind az osztrák, mind az orosz tisztek elismerését kivívták. Gyorsan tanultak a folyamatos harcok közben is és hatékonyan, pontosan lőttek.

A löveg működtetéséhez szükséges felszerelések

Az 1838. évi utasítás szerint minden 6 fontos löveg működtetéséhez a következő felszerelések voltak szükségesek:

A löveg böröcztárában – a mozdonyra szerelt ládájában – a következő szerszámok kaptak helyet:

A gyúlyuk lövés utáni kitakarításához egy markolattal bíró fémrudat, a gyúlyuktisztítót és a hozzávaló kalapácsot használták. Ha a szennyeződés miatt a lyuk erősen eltömődött, kalapáccsal segítették a tisztítórudat a gyúfuratba. Itt tartották a hosszú, karikában végződő hegyes tűt is, mellyel a töltés lőporzacskóját kellett felszúrni a gyutacs behelyezése előtt. A készlethez tartozott ezenkívül egy darab lakat is. A töltés kiszedéséhez használatos, tömőfa végébe tekerhető eszközök is itt kaptak helyet a pótcsavar (Nothschraube) egy hagyományos facsavar volt, mellyel a ki nem lövendő töltés előre volt kihúzható. A madárnyelv (Vogelzunge) segítségével volt kiszedhető a golyó a csőből. A fojtáshúzó (Dampfzieher), mely két spirálisan tekeredő fém fogból állt, arra szolgált, hogy a csőfarban lövés után maradt szövetdarabokat lehessen kihúzni a torkolat felől.

A lafettára szerelve szállították a következő felszereléseket:

A töltet lenyomásához egy darab tömőfát (Setzer), a cső tisztításához, hűtéséhez és a szunnyadó szikrák kioltásához egy törlőfát (Wischer). A törlő egy hengeres rongyköteg volt, melyet vízzel lehetett átitatni. A töltő tisztító felszerelés része volt ezen kívül két darab böröcrúd (Protzbäume), egy tajbász vagy ágyúdugasz (Mundklotz), melyet szálításkor az ágyú torkolatába helyeztek, valamint a gyúlyukfedő (Zündlochkapellle), mellyel a gyúfuratot lehetett fedni, védeni a szennyeződésektől. ¹⁴ Ezeken felül – a magyar hatfontosokhoz – tartozott kanóctartó fa is, melyhez a 4-es számú kiszolgáló a parázsló kanócot erősíthette.

Irányzékok, emelékek

Emelékek (Dolleczek)

A hatfontos ágyút közvetlen irányzással használták, így a harcmezőn törekedtek arra, hogy minél magasabb helyen foglaljon tüzelőállást az üteg, és a terület minél nagyobb részét vehessék tűz alá. Persze a jó tüzelőállás nem csak a jó kilövési lehetőséget jelentette, hanem a megfelelő védettséget, fedettséget is. A maglövéstől (Kernschuss, vízirányos lövés) és a sodró lövéstől (Metallschuss, fémlövés, cső felső síkjával történő célzás) eltekintve emeléket, vagyis irányzékot használtak a löveg célzási magasságának beállításához. Az irányzékok több típusa is ismert. Minden lövegtípus saját, csőfarra illeszthető eszközt igényelt, mivel az emeléken feltüntetett távolságot jelző skála csak az adott cső, és adott lőszerek esetében működött pontosan.

A tüzérségi lőszerek és hatásuk

Egyesített lőszerek (Dolleczek)

Az elöltöltő löveg többféle lövedéktípus tüzelésére volt alkalmas. A megfelelő típus kiválasztása a harci helyzettől, és az üteg-, vagy a lövegparancsnok utasításaitól függött.

A leggyakrabban használt lövedéktípus a tömör vasgolyó volt, mely a hatfontos táború ágyú esetében 90,5 mm átmérővel és 2,75 kg tömeggel bírt. A csőfurat átmérője 95,7 mm volt, vagyis a lövedék mellett oldalanként 2,6 mm rés maradt, ami igen szoros illeszkedésnek tekinthető.¹⁵ A lövedékre fémpántokkal fa fojtást erősítettek, ehhez csatlakozott a lőportöltet, melyet olajfestékkel bevont zsák fedett. A lőportöltet nagysága a hatfontos ágyúk esetében állandó volt, vagyis minden lövedéktípushoz ugyan azt használták. A lőtávolság növelését nem a lőportöltet nagyságának növelésével oldották meg mint a tarackok esetében, hanem a lövegcső emelésével. A lőportöltet 1,5 bécsi font¹⁶, vagyis 630 g Stückpulver, azaz tüzérségi lőpor volt, mely 70 rész salétromból, 15 rész kénből és 20 rész szénből állt.¹⁷

A tömör vasgolyóval és teljes emelékkel a hatfontos ágyú 1400 lépés (1050 m) távolságra, vízszintes (mag-, törzs- vagy vízirányos) lövéssel 250 lépés (187,5 m) távolságra, lövegcső feletti irányzással 500 lépésre (375 m), felpattanó lövéssel pedig 1800 (1350 m) távolságra volt képes tüzelni. ¹⁸A tömör golyó elsősorban 500 lépés távolságon túl, sűrű, zárt alakzatokban felzárkózott ellenség vagy épületek, barikádok, erődítések ellen volt használatos. A tömör vasgolyó leghatékonyabb felhasználása az ugró és a sodró lövés volt. Ugró lövéskor a kilőtt golyót törzslövéssel (vízszintes lövéssel) lőtték ki és megpattintották a talajon, amely az első felpattanás után még 1-2 szer érintette a talajt mielőtt véglegesen becsapódott. Útja során, amennyiben nem emelkedett embermagasság fölé, 400 lépésen is még képes volt 23-24 embert átütni.¹⁹ A sodró lövés esetében az ágyúcső felső síkját hozták vízszintbe, vagyis a lövegcső enyhe emelékkel bírt. A cél az volt, hogy a kilőtt ágyúgolyó lapos röppályán haladjon, megtett útja során lehetőleg kismértékben emelkedjen a ballisztikai görbe embermagasság fölé, hogy az egymás mögött térközökkel felállt zárt alakzatokban minél nagyobb kárt tudjon tenni.

Élőerő ellen, nagyobb lőtávolság esetén gránátot és srapnelt használtak. A gránát vagy űrgolyó üreges vasgolyó volt, melyet feketelőporral töltöttek meg. A robbanótöltet begyújtását időzítő gyújtóval oldották meg, melynek kanócát vagy betöltés előtt kellett begyújtani, vagy a főtöltet indította el azt. A hatfontos ágyú gránátja 12-17 részre szakadt szét, s 300-500 lépés (225-375 m) sugarú körben pusztított.²⁰ A srapnel hasonlóan üreges lövedéktípus volt, mely lőportöltetéhez ólomgolyókat is kevertek a repeszhatás növelése érdekében. A leghatékonyabb akkor pusztította az élőerőt, ha az ellenség előtt, felett robbant a levegőben.

Sörétszelence, kartács (Dolleczek)

A közelharcok leghatékonyabb lőszertípusa minden kétséget kizárólag a kartács és a sörétszelence volt. 1753-1825 között a kartácsokhoz használt lövedékek többféle méretben készültek: 1 ½, 2, 3 latos ólomgolyókat töltöttek a bádogszelencékbe. A golyók térközeit fűrészporral töltötték fel. 1825-től – a löveg űrméretétől függően – 2, 3, 6, 10, 12, 18, 24 és 32 latos golyókat használtak.²¹ A hatfontos ágyúk esetében elsősorban 3 latos (20-21 mm-es) és 6 latos (26 mm-es) golyókat alkalmaztak. ²² A kartács és a sörétszelence szerkezet tekintetében hasonló volt. A sörét-szelence egy golyókkal töltött bádoghengerből állt, melyet felül bádog, alul vaslap majd fa vezetőgyűrű (fojtás) zárt le. A kartács kisebb golyókat tartalmazott, mint a sörétszelence, és a fa zárlap és a vas ütközőlap fordított helyzetben került beépítésre. Mindkét esetben a golyók térközeit fűrészporral töltötték ki. A 3-latos lőszer 60 golyót, a 6 latos lőszer 28 golyót tartalmazott. Mindkét lőszertípust 400-500 lépésnél (300-375 méternél) közelebbi célok ellen használták.²³ A sörétszelence teljes tömege kisebb volt, mint a kartácstöltésé, vagyis azonos lőportöltet esetében nagyobb torkolati sebességet, nagyobb lőtávolságot lehetett vele elérni. A sörétszelencében ugyan kevesebb golyó volt, de mivel azok nehezebbek voltak, mozgási energiájukat is jobban tartották, vagyis jobb átütésre voltak képesek nagyobb távolságokon.

képek forrása: kanonen-kugel.de

Egy hatfontos löveg lőszer javadalmazása a következőképpen alakult:

A böröctárban:

• 9 db 3 latos sörétkartácstöltény

• 9 db 6 latos sörétkartácstöltény

• 3 db 3 latos sörétszelence

• 30 gyutacs

• 4 gyúszál

A taligában:

• 160 db golyótöltény

• 8 db 3 latos sörétkartácstöltény

• 8 db 6 latos sörétkartácstöltény

• 250 gyutacs

• 50 gyúszál

• 4 font kanóc

Vagyis 160 golyólövet, 34 kartácslövet és 3 sörétszelence tartozott közvetlenül a löveghez.²⁴ Ez a löveg lőszerkészletének a fele volt csupán. A másik felét az üteghez tartozó szekereken szállították.²⁵

A lőszertípusokat kombinálni is lehetett. Ha kartáccsal nagyobb távolságra akartak tüzelni, a sörétszelencét tömör golyóra töltötték rá. Korányi Viktor ilyen esetet ír le az 1849. július 14-i Verbász melletti ütközetben. Ütege szorult helyzetbe került, mikor az ellenséges csatárok kartácsolása közben lövegei fedezet nélkül magukra maradtak. Az üteg visszavonása helyett azonban merész tettel félkört formált lövegeiből, hogy védelemre rendezkedjen be: a közép ágyúkat tíz lépéssel előre vonta a szárnyágyúkat pedig félbalra, féljobbra fordíttatta, hogy az üteg több oldalról védekezhessen. A szorult helyzetből Mátyás huszárok mentették fel őket, a várható lovasroham elterelte az ellenséges gyalogság figyelmét az élethalál harcot vívó ütegről. Itt azonban adjuk át a szót Korányinak:

„Az ellenség tömeggé alakul!…. Ezek bizonyosan azt hiszik, hogy a huszárok rohanásra indulnak….

– Gránátokat és golyókat a tömegbe!

– Nézd-nézd hogy hullnak a lórul… már hátrálnak is… Összebontakoznak….

– Golyóra serétszelencét! – hogy a kartács tovább vigyen.

Az ellenség megfordul… futni kezd…”²⁶

A két lövedék egymásra töltése azonban nem járt minden veszély nélkül. A megközelítőleg kétszeres tömegű töltés jelentősen növelte a gáznyomást, ami gyengébb minőségű csőanyag esetében hasadáshoz vezethetett.

Gyutacsok

Különböző működési elvű gyutacsok (Dolleczek)

Az elöltöltő löveg elsütésének elengedhetetlen kelléke a gyutacs vagy gyúcsa, mely lángot vezet a főtöltethez. Az egyesített lőszer betöltése után, annak festékkel bevont zsákját a gyúlyukon keresztül kellett felszúrni, majd a gyúlyukba illeszteni a gyutacsot. Az első valódi gyutacs, mely az 1700-as évek végétől jelent meg, nem volt más, mint egy feketelőporral megtöltött réz csődarab, melynek felső része kiszélesedett tölcsérszerűen, hogy nagyobb felületen fogadhassa a kanóc parazsát. A feketelőport nyílt lánggal felülről nehéz begyújtani, de a parázsló kanóc mindig kielégítő eredménnyel bír.

Az első perkussziós gyújtók az 1830-as évek derekán jenetek meg. 1834-35-ben Vincenz Augustin báró és Giuseppe Console is hasonló gyutacstípust hozott létre: nádszálba töltöttek feketelőport, melyet káliumklorát és feketelőpor keverékéből létrehozott ütésre robbanó gyúelegy indított. Ha a gyutacs teteje ütést kapott, a lőporoszlop a főtöltethez vezetett a lángot. Az új gyújtási mechanizmus gyorsabb, biztosabb volt, mint a kanócos gyújtás. 1840-ben Raca ezredes tervezett ugyan ilyen elven működő, de cink cső testtel bíró gyutacsot.

A fejlődés következő állomása a frikciós – súrlódásos – elven működő gyutacsok megjelenése volt. Ezek közös jellemzője volt, hogy a fémhengerbe olyan gyúelegyet töltöttek súrlódásra működött el. A gyúelegy általában valamilyen fémtárgyat ölelt körbe, melyet egy kötél segítségével kellett kirántani a perselyből, hogy a lövés leadható legyen. Ezek a gyutacsok már teljes egészében időjárás állóak, vízhatlanok voltak. Az első frikciós gyújtók Bajorországban jelentek meg az 1840-es évek elején, majd 1846-ban Poroszország, 1848-ban Dánia rendszeresített hasonlót. A Habsburg birodalom első bádogtestű frikciós gyutacsát 1855-ben rendszeresítették.²⁷

A szakirodalom és visszaemlékezések alapján valószínűnek látszik, hogy a honvédsereg elsősorban hagyományos, kanóccal gyújtandó gyutacsokat használt. Ezek kb. 80 mm hosszúak voltak 6 mm-es átmérővel, 3 mm-es furattal.²⁸

Bádoggyutacsok kanóchoz (forrás: kanonen-kugeln.de)

A kanóccal gyújtható gyutacsok használatára utal Imreh Sándor leírása az 1849. január 30-i szelindeki ütközetről. Bem Puchner osztrák főerői ellen hegynek felfelé vezette laza csatárláncba rendeződött századait. A csatárok harcát két ágyú tüzével támogatta, nem is akárhogyan: a két löveget maga irányozta és maga sütötte az ellenségre:

„Bem levetette magát a lováról s a postakertben felállított ágyúkhoz bicegett, a kanócot a kezébe vette, s elkezdett azokkal célozni és tüzelni fel a hegyre az ellenséges nagy tömött csapatokra; midőn az egyik ágyút elsütötte, gyorsan bicegett át a másikhoz, s így tovább. A tüzérek csak töltötték az ágyúkat, s folyton éljeneztek, miután látták, hogy dicső emlékű tábornokunknak egyetlen lövése sem megy kárba. Támadt aztán az ellenséges csapatokban zavar, rendetlenség, szétfutás, midőn valamely csapatot valamiképp rendbe állították, már egy másik ágyúgolyó csapott közibük”²⁹

A löveg kezelése

Than Mór: A hídi csata

A lövés leadása után fontos volt, hogy a löveg töltése megfelelő sorrendiség betartása mellett, teljes csapatmunkában történjen. Ez nem csak a tűzsebesség fenntartása, hanem a biztonság miatt is elengedhetetlen volt. Egy hatfontos löveg, jól kiképzett személyzettel percentként két lövésre volt képes.³⁰ A löveg közvetlen kezelését a 9 fős személyzet 5 tagja látta el. A lövegkezelők 1-9-ig voltak számozva, a legmagasabb rangú a löveg irányzója volt tizedesi ranggal. A 1-es számú katona, aki a löveg csövétől jobbra állt, átvette a lőszert a lőszervivőtől, majd a csőbe illesztette azt, majd rézsútosan hátralépett. Ha nem lépett hátra, könnyen beszakadhatott dobhártyája a lövés légnyomásától. Ilyen esetet ír le Korányi Viktor, mikor a fiatal pesti tüzérek egy hatfontos ütege a keresztúri mezőn gyakorlatozott 1848. májusban:

„Kezdődik a célbalövés ezerkétszáz lépésnyi távolságból hat fontos golyókkal és hét fontos gránátokkal.

– Uraim! Önök remekül lőnek! Önök ily rövid idő alatt csodás tökélyre vitték. Őszintén megvallom, nálunk alig történt pár év alatt egyszer, hogy valaki a zászlót eltalálta. Önök lövéseitől a célkör össze vissza van lőve, s magam két ízben láttam a zászlót lefordulni. Önök felségesen lőnek.

Ezt mondá előttem egy cs. kir. tüzértiszt. Nézzetek ide és mondjátok még egyszer, hogy a magyar alkalmatlan a tüzéri szolgálatra!

– Mi az?

– Semmi, – a fülem vérzik; nem léptem vissza az ágyútorkától és az erős hang megrázkódtatott. Midőn t.i. Az ágyú elsül, a lőpor erejétől visszarúgódik, s ilyenkor vissza szoktunk lépni, mert a hang különben iszonyú erővel csapódik hallérzékeinkre.”³¹

Az 1-es kezelő feladata volt ezen kívül figyelni a torkolatot a lövés leadása közben. A 2-es számú katona, aki a lövegcső másik oldalán állt, lenyomta a töltést szorosan a tömőfával a csőfarba. Fontos volt, hogy szorosan a csőfarban legyen a töltet, ellenkező esetben vagy a gyutacs lángja nem érhette el, vagy a levegős töltet okozhatott veszélyesen magas gáznyomást. ³²

A 3-as számú katona volt az irányzó. Ő nem egyszerűen egy volt a kezelőszemélyzet tagjaiból, hanem gyakorlatilag a lövegkezelők parancsnoka. Az ő parancsára indult a töltés, ő választotta meg a használandó lőszertípust, irányozta a löveget, figyelembe véve a távolságot, szelet, környezeti viszonyokat. Miután a 2-es kezelő betöltötte a lőszert, egy arra szolgáló hosszú tűvel felszúrta a gyúlyukon keresztül a töltés lőporzacskóját, hogy a gyutacs lángja majd elérhesse a töltetet. A gyúlyukba illesztette a gyutacsot, majd be is célozta a csövet, s ha kellett, az 5-ös számú katona parancsának megfelelően mozdonyfával mozgatta oldalirányban a kerekeket. Irányzás közben kezével fedte a gyúlyukba helyezett gyutacsot. Ha a célzás megtörtént, a tizedes elvette a kezét a gyutacsról, majd parancsot adott a 4-es számú kezelőnek, hogy adjon tüzet – süsse el az ágyút.

A lövés leadása után a cső tisztítása, hűtése következett. A 2-es számú kezelő először megtisztította a löveg lőporkamráját és nedves rongyköteggel kioltotta az esetlegesen csőben maradó szunnyadó parazsat, miközben hűtötte is a csövet. Eközben a 3-as számú kezelő megtisztította a gyúlyukat. Innen kezdődhetett a töltési folyamat az elejéről. Ha a 7-es lőszervivő táskájából kifogyott a z egyszerre vitt kettő-négy töltés, helyét a másik lőszervivő, a 8-as váltotta fel. A lőszereket a 6-os számú katona adta ki a muníciós kocsiból.³³

Korányi Viktor a következőképpen írja le a löveg kezelőinek feladatait:

„Eddig csak céllövés volt, következik a harcjáték.

Vigyázz!

Tölts!

És kezdődik a forgolódás az ágyúk körül. Egyik a túrós-zacskó forma löveget dugja az ágyutorkába, a másik betolja azt a tömőfával, a harmadik irányoz, a negyedik tartja az égő kanócot, az ötödik az ágyúagy (lafette) karikáiba dugott rúddal segít az irányzónak célba emelni az ágyút. A hatodik lőszert ad ki az üteg, vagy másképp lőszerkocsiból. Kettő pedig, sőt három is nyakába akasztott bőrtáskában hord lőszert az ágyuhoz.”³⁴

A hatfontos tábori ágyú pontossága

1831-ben lőgyakorlaton vizsgálták a különböző lövegek találati pontosságát. A lőlap egy 6×6 bécsi láb méretű céltábla volt. A hatfontos tábori ágyú esetében 100 lövésre vetítve a következő pontosságot érték el³⁵:

Kartácstöltet esetében a céllap 6 láb magas és 35 lépés széles volt, vagyis megközelítőleg egy három sorban, vonalba rendeződött század felületét mutatta. A találati pontosság a következőképpen alakult az 1826-27-ben végzett pesti lőkísérletek során³⁶:

Az üteg harcászata

Lanzedelli: A nagyszebeni csata ( a háttérben jól látható egy felmozdonyozott fogatolt ágyú, tüzérekkel a hurkán

Amíg az ütközet során nem derült ki, hogy az ellenség főereje hol helyezkedik el, az üteg lövegei általában a legközelebbi ellenséges csapattesteket lőtték. A cél lehetőleg nem egy ellenséges üteg volt, hanem gyalogság vagy lovasság. Az üteg támadás során nem maradt egy helyben. Több felmozdonyozással, előrenyomulással, lemozdonyozással megszakítva folytatta a tüzelést, miközben közelített az ellenséghez. A cél az volt, hogy az üteg és az ellenség közötti távolság 500 lépésre csökkenjen. A lőtávolságnak megfelelő lőszer kiválasztása az ütegparancsnok feladata volt. A tüzelés a legnagyobb lőtávolságra képes golyóval kezdődött és kartáccsal végződött. Az ágyúkat a tüzérek nem egyszerre sütötték el, hanem meghatározott sorrendben. Az üteg elsődleges célja az volt, hogy a támadás fő irányában pusztítsa az ellenség élőerejét, előkészítse az áttörés lehetőségét a saját támadó gyalogság számára.³⁷ Ha az ellenség az üteg irányában indított támadást ilyen távolságból, a lövegek kartácstűzzel lassították, vagy fordították vissza a támadókat. Ha a támadás elakasztása nem sikerült, és a szuronyrohamra készülő ellenség és az üteg állása közti távolság 100 lépés alá csökkent, az üteg egy kartács össztűz után retirált félütegenként.³⁸

Védelemre az üteg jobban fel tudott készülni: megfelelőbb, védettebb állást választhatott, valamint pontosabban meghatározhatta a lőtávolságokat. Védelemben csak addig tüzeltek ellenséges lövegekre, amíg gyalogság vagy lovasság nem került az üteg lőtávolságába. Az ütegeket az arcvonal legveszélyeztetettebb pontjaira koncentrálták. Az üteg fedezetére mindig rendeltek gyalogos vagy lovas egységeket. Ha a fedezet erős volt, az üteget közvetlen támadás esetén sem vonták vissza, mindössze a tüzérek kerestek menedéket a fedezetre rendelt egységek sorai között.³⁹

Ha az üteg lövegeinek visszavonása már nem volt lehetséges, a visszavonuló tüzérek mentették ami menthető: ha a lövegtalp sérült volt, leszerelték a lövegcsövet, mint az ágyú legértékesebb részét. Ha a lövegek már nem voltak megmenthetőek, a lőszereket szétszórták, a cső gyúlyukát pedig beszegelték.⁴⁰

A hatfontosok történetének vége

A magyar tüzérek 1848-49-ben jól teljesítettek. Sokkal jobban, mint ahogy azt kiképzésük, ellátottságuk alapján elvárni lehetett volna. Nem véletlen, hogy Jellasics bán francia tüzéreknek hitte őket a pákozdi csata után.

A világosi fegyverletétel után sem a hatfontosok, sem a magyar tüzérek nem tűntek el a harcmezőkről, bár 1911-ig nem beszélhetünk önálló magyar tüzér fegyvernemről. A tapasztalt – kényszersorozott – magyar katonák azonban megállták a helyüket a császári-királyi hadseregben is, és tűntek ki számos hőstettel. Az 1848-49-es események tapasztalataiból tanulva az osztrák hadvezetés 1850-ben átszervezte az egész fegyvernemet, de a lövegállomány a régi maradt: a tüzérezredek lövegállományának gerincét továbbra is a hatfontos ágyúk adták.

A hatfontos ágyúk az 1860-as évek elejétől kezdtek kikopni a szolgálatból. A császári-királyi hadsereg 1860-ban rendszeresítette első 12 cm-es huzagolt lövegét. 1863-ben a tüzérség teljes szervezetét átszervezték, mely keretében új, 4 és 8 fontos huzagolt, elöltöltő, immáron kúpos lövedéket tüzelő ágyúkkal látták el a tábori tüzérség ütegeit, mely ekkor 12 tábori, egy tengerparti, egy röppentyűs és egy hegyitüzér ezredből állt. Minden ezred tíz üteggel bírt, egy-egy üteg 8 löveggel rendelkezett. A hatfontos ágyúk pedig golyó formájú lövedékeikkel együtt szépen, csendben végleg elavultak, kikoptak az első vonalbeli szolgálatból.⁴¹

És a végére egy két érdekesség a tengeren túlról:

Kartácslövés:

Céllövészet:

Németh Balázs

Felhasznált irodalom:

BÁN Bán Attila Az ágyúgyártás különös nehézségei Háromszéken 1848-49-ben (in: Acta Siculica, 323-338. o.)

CSIKÁNY Cikány Tamás: Honvédtüzérség az 1848-49-es szabadságharcban (Tinta, 2000)

DOLLECZEK Anton Dolleczek: Geschichte der Östrerreichischen Artillerie (Wien, 1887)

HELLEBRONTH Hellebronth Antal: A magyar tüzér (Budapest, é.n.)

IMREH Imreh Sándor: Visszaemlékezések az 1848-49. évi szabadságharcra Erdélyben (Bp., 2003)

KORÁNYI Korányi Viktor: Honvédek napló jegyzetei (Pest, 1861)

MÁTTYUS Máttyus Uzor: Hadi Műszótár (Budapest, 1868)

PÁSZTI Pászti László: A magyar honvédsereg harcászata az 1848-49-es szabadságharcban (HM HTI, 2013)

SMOLA 1839 Carl und Joseph Freiherren von Smola: Handbuch für k.k. Österreichische Artillerie-Offiziere (Wien, 1839)

SMOLA 1831 Carl und Joseph Freiherren von Smola: Taschenbuch für k.k. Österreichische Artillerie-Offiziere (Wien, 1831)

Internetes forrás: Kanonenkugeln in: http://kanonen-kugeln.de/ (letöltés ideje: 2014.09.11.

12:00)

Képek forrásai:

KAMEKE 1847 H. F. Kameke: Die Preussische Feld-Artillerie nach der Construction vom Jahre 1842 (Berlin, 1847)

KAMEKE 1837 H.F. Kameke: Erläuterungen Zu Der Sammlung Von Steindruckzeichnungen (Berlin, 1837)

JEGYZETEK: