Az An IX Gendarmerie pisztoly különleges helyet foglal el az elöltöltő pisztolyok közt: ez volt az első, kifejezetten a csendőrség számára készített tűzfegyver. Kisebb, könnyebben rejthető volt mint elődje, alkalmazkodva az alkalmazási területhez: kalibere a 17,1 mm furatú[1] pisztolyokkal szemben mindössze 15,2 mm volt. Gyártását a IX. évben, vagyis 1801-1802-ben kezdték meg a Maubagne-i arzenálban, és 1819-ig 32 000 darabot gyártottak. A könnyű, kezes kis pisztoly nem csak a csendőrség, hanem a hadsereg tisztjei közt is sikert aratott.

Ma megkíséreljük nem csak a fegyvert, hanem annak 200 évvel ezelőtti használóit is bemutatni.

Csendőrök a forradalom idején

A  gyalogos csendőrök az Mle. 1777 Revolutionaire illetve An IX Corrigé gyalogsági muskétával, míg lovasított társaik egy pár pisztollyal voltak felszerelve. E pisztolyok egy része még az Ancien Régime éveiből származó Mle. 1777 pisztoly volt, illetve az azt leváltó An IX és  An XIII modell.

Az An IX Gendarmerie töltete 3,06 gramm feketelőpor volt, amely egyrétegű papírtöltényben foglalt helyet, együtt a 14,7mm átmérőjű ólomgolyóval. A csendőrök számára mindössze 6 töltény volt a javadalmazás egy pisztolypárra – elhúzódó tűzharcokra biztosan nem számítottak. A töltényeket a fekete bőrből készült giberne-ben tartották, amely alá szíjazták francia módra a tábori sapkát is.

A kisebb pisztoly kisebb kovát is igényelt, amelyet előbb ólomlemezbe kalapálva, majd bőrrel vagy textillel körbetekerve fogatták be a sárkányba. A kovákkal szemben általános követelmény volt, hogy 50 gyújtást bírjanak ki.

Minden csendőrt felszereltek a tűzfegyverek mellett szablyával is. A csendőrszablya a lovassági gránátos szablya egy változata volt: a penge egyik oldalán a „Gendarmerie Impérial” felirat díszelgett, míg a másikon a következő mottó figyelmeztette az egyszeri csendőrt: „Tiszteld a  tulajdont és az embert.”

Csendőr pallos a forradalom idejéből

Gránátos tiszti szablya, 1809 elejéről

Bon Adrien Jannot Moncey marsall

A Csendőrséget Napóleon emelte fel, de persze nem az ő találmánya volt. A szó (la gendarmerie) eredeti jelentése szerint „gens d’armes”, azaz fegyverforgató embert jelöl. A csendőrség közvetlen elődjének számító Compagnie d’ordonnance alakulatokat 1445-ben, a százéves háború egy kis szünetében állították fel VII. Károly parancsára. Állandó – ezáltal professzionálisnak számító könnyűlovas alakulatként – seregként közvetlenül a király vezetése  alatt  álltak. Károly két legyet ütött egy csapásra: maga mellett tudta leghűségesebb harcosait, akik ráadásul a békeidőszakokban feloszlatott, és így fosztogatásból élő hadakat is kordában tartották. 1720-ban a király parancsára felállt az ún. maréchaussée, amely a mai fogalmaink szerinti állandó, rendészeti feladatokat ellátó testület volt. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1791-ben ennek helyébe állította fel a Nemzeti Csendőrséget.

A köztársasági naptár szerint IX. év Thermidor 12.-én (1801 július 31.-én) kiadott rendelet szerint a Csendőrség 26 légióból – amely egy zászlóaljnak feleltethető meg –, azokon belül két-két századdal, összesen 1750 lovas és 750 gyalogos rajerejű járőrköteléket (brigade) számlált. Minden raj egy altisztből és 6 csendőrből állt – ez a felállás alig-alig változott az évszázadok során. A rendelet kiadásakor a testület létszáma 15 686 fő volt – ezen belül a legénységi állomány feltöltöttsége 83% körül alakult.

Napóleon bukásáig további 8 csendőr légiót szerveztek[2]. Az újjáalakított napoleoni csendőrség vezetésével Bon Adrien Jannot Moncey marsallt bízták meg, aki 1801 december 3.-tól kezdve látta el a főinspektori teendőket.

A közrend fenntartása sokrétű feladat volt már a XIX. század elején is. Azonban ha áttekintjük a csendőrök számára kiadott teendőlistát, meglepően modern feladatokat is találunk. Ilyen például, hogy állítsák meg és fogják le mindazokat, akik túl gyorsan lovagolnak és megsebesíthetnek másokat. Állandó járőrözéssel növeljék a lakosság biztonságérzetét, tartóztassák le az emigránsokat és a papokat (az amnesztiatörvény előtt), védelmezzék a közpénzeket szállító futárokat. Az idegen- és határrendészeti feladatokért is ők feleltek: ellenőriznük kellett a külföldi utazók úti okmányait, védeni a belkereskedelem rendjét, üldözni a csempészeket. Természetesen ők eredtek a fatolvajok, katonaszökevények, csavargók, koldusok, szerencsejáték-szervezők és orvvadászok nyomába is.

Az orosz hadjáratban megsemmisült lovasságot nem sikerült pótolni, de a csendőrök derék módon helytálltak.

Miközben a porosz-orosz-osztrák szövetséges seregek Franciaország szíve felé nyomultak, Napoleon kétségbeesetten próbált minden mozgósítható erőt összevonni a Császárság védelmére. Miután a hatnapos hadjáratban (1814. február 10-14.) megverte a Blücher vezetése alatt álló porosz-orosz csapatokat, a császár figyelme a fővárost dél felől fenyegető osztrák-orosz seregek felé fordult. A Karl Philipp zu Schwarzenberg herceg vezette szövetséges hadak a Montereau-Fault-Yonne közelében, február 18.-án ütköztek meg a franciákkal. A csatában különösen kitüntette magát a Claude Pierre tábornok lovassága, akik közt 800 csendőr verekedett a magyar huszárokkal.

A csata másnapján Napoleon levélben utasította Drouot tábornokot, hogy a Császári Gárda kötelékébe haladéktalanul integrálja a csendőrség lovassági erőit. Így lettek a rendészeti feladatokat ellátó egyenruhások hirtelen – 51 dicsőséges napra – a rettegett Gárda tagjai.

---

[1] A gyakran használt .69-es angolszász kalibermegjelölés itt erősen félrevezető. Az An IX. rendszerben a gyalogsági-, tengerészeti- és dragonyos muskéták furata 17,4mm volt, a pisztolyoké és a lovassági musketoon-é 17,1mm. Lövedékük minden tűzfegyver esetében egyforma, 15,98mm volt, kivéve az An IX Gendarmerie modellt.

[2] Ezek közül csak a 27. légióban volt két külön század.