1709 Poltava – a svéd nagyhatalmi álmok vége

Svédország felemelkedése

Gustavus Adolphus, a nagy svéd király nem érte meg a harmincéves háború végét: 1632-ben elesett a Lützen-i csatában. Hódításait a lengyel és balti területeken azonban örökösei sikeresen megvédték, így a háború végét Svédország megerősödve zárta le. Az övé volt az északi német területek jó része (Verden-Bremen, Nyugat-Pomeránia és Wismar), emellett a mai Finnország és Észtország területe, Karélia, Ingria és Livónia. Az olyan városok birtoklása, mint Riga, kiegészülve néhány enklávéval a Balti-tenger mentén, jól jövedelmeztek a svéd koronának.

Az impériumot pedig a “Károlyok” igyekeztek tovább bővíteni. X. és XI. Károly sikerrel űzték ki dán vetélytársaikat a mai Svédország déli területeiről, megtartották Jamtland és rövid időre elfoglalták Trondelag tartományt a norvégoktól, és sikereket értek el a lengyelekkel szemben is.

A vetélytársak persze nem nézték mindezt tétlenül: amikor a fiatal és tapasztalatlan XII. Károly került a svéd trónra, a dán-norvég, és szász-lengyel-litván koalíció, valamint Oroszország hadat üzent Svédországnak, kirobbantva a Nagy Északi Háborút.

 

XII. Károly – a koronás hadvezér

1700 áprilisában a dánok megszállták Schleswig és Holstein tartományokat, júniusban pedig a lengyelek vették ostrom alá Rigát. Hamarosan az oroszok is támadásba lendültek, benyomultak Livóniába és ostrom alá vették Narva városát. Senki sem gondolta, hogy az alig 18 éves ifjú király képes lesz ellentámadásba lendülni – az pedig talán rémálmaikban sem fordult elő, hogy XII. Károly sorra le fogja győzni őket. Augusztusra tönkreverte a dán sereget, októberben pedig Livóniába dobta át seregét. November 20.-án tízezer svéd harcosával szemben Nagy Péter negyvenezer katonát állított fel Narva alatt, Károly azonban támadott: egy hóvihar takarásában kettévágta az orosz sereget. A cár katonái közül ezrek fulladtak a Narva folyóba: a csatában 667 svéd katona vesztette életét, míg az oroszok közel tízezren vesztek oda, további húszezer fő pedig fogságba esett. Károly győzelme teljes volt.

A lengyelekkel már nehezebb volt az ifjú király dolga: hiába verte meg sorra az ellenséget, a lengyel trónra ültetett kegyencének nem tudott megfelelő támogatást szerezni. Károly azzal kárpótolta magát, hogy 1706-ban Fraustadt-nál megveri a szászokat is. Péter cár azonban sorra vezetett kisebb hadjáratokat a Finn-öbölbe, Ingriába és Karéliába. A cár addig a szemtelenségig merészkedett, hogy 1703-ban várost alapított Ingria mocsaras területén – a későbbi Szentpétervárt. Az újabb háború elkerülhetetlen volt.

 

A két hadsereg a XVIII. század fordulóján

Azonban az oroszok sem tétlenkedtek a Narva óta eltelt időben – Péter cár felismerte, hogy korszerűsítés nélkül serege nem veheti fel a versenyt a folyamatosan fejlesztett, fanatikus harcosokból álló svéd hadigépezettel szemben. 1701-ben a cár tüzériskolát létesített és új egyenruhákat vezetett be a hadsereg számára, valamint átvették az angoloktól a kovás muskétákat. Elkezdtek ágyúkat gyártani, és 1705-től kezdve 20 háztartásonként egy újoncot kellett a seregbe küldeni. Az így besorozott kb. 45 000 főből nyugat-európai módra képzett és szervezett új ezredeket hoztak létre. Péter 1701-ben megalapította a hadihajók építéséért és felszereléséért felelős Admiralitást.

Az oroszokkal szemben a svédek hadereje állt, amely XI. és XII. Károly alatt élte virágkorát. Tekintettel Svédország korlátozott erőforrásaira – elsősorban a besorozható férfiak számában – a svédek folyamatosan fejlesztették és modernizálták hadseregüket. Hogy a Balti-tengert svéd beltengernek megőrizhessék, folyamatosan háborúzniuk, és mi több: győzniük kellett, mert egy súlyosabb vereséget a hadsereg nem viselt volna el.

A hatékony hadsereg rendkívül fegyelmezett katonákat kívánt. Mivel a svédek kis hadserege nem engedhetett meg magának felörlő ütközeteket, ezért a taktika az elsöprő erejű, agresszív támadásra helyezte a hangsúlyt. Míg az ellenség már régen megkezdte leadni sortüzeit, a svédek egészen addig nyomultak előre, míg végül lehetetlen volt hogy egyetlen puskagolyó is célt tévesszen. Ez a rettenthetetlen bátorság pedig sokszor elég volt, hogy a fegyelmezetlenebb és képzetlenebb ellenség futásnak eredjen. Az első svéd vonalak 20-50 méterről adták le sortüzeiket, majd szálfegyvereikkel azonnal rohamot indítottak.

Érdekesség, hogy a XVIII század fordulóján már csak a svéd és az orosz hadsereg használt pikásokat. A svédek 1696-ban rendszeresítették, de csak 1706-ra vált általánosan elterjedtté. A svéd pikák jó szolgálatot tettek a szuronnyal felszerelt katonák ellen is, hiszen hosszabbak és ezáltal hatékonyabbak voltak azoknál. A svéd gyalogság soraiban minden harmadik katona pikával harcolt.

 

A poltavai hadjárat

Hogy befejezze a háborút, Károly döntő támadást indított Oroszország belseje felé. A svéd haderő 44000 fővel indult meg a lengyel területekről 1707 augusztus 22.-én, de a Visztulán csak annak befagyása után keltek át év végén. Az oroszok kitértek a svéd előrenyomulás elől, nem vállaltak csatát – ekkor ugyanis a Don-i kozákok felkelése túlságosan lekötötte őket. Károly serege ezután elfoglalta téli szálláshelyét Minszk környékén, majd júniusban tovább indultak Smolensk felé. Lewenhaupt tábornokot utasították, hogy hagyja el Riga körzetét és 12000 emberével csatlakozzon a királyi sereghez.

Lewenhaupt útja azonban nem volt könnyű. Lesnaya alatt serege megütközött az újjászervezett orosz erőkkel, és bár álták a sarat: a tábornok tudta, hogy a cár új hadserege komoly veszélyt jelent. Úgy döntött, mindennél fontosabb, hogy beérje Károly seregét, így a gyorsabb előrenyomulás érdekében hátrahagyta az összes ágyút, vágóállatot és az élelmiszer többségét. Ez már a sokat próbált svédeknek is sok volt: lázadás tört ki a seregben, és fosztogatni kezdtek. Bár ez halálos bűn volt a seregben, mégis annyi alkoholt zsákmányoltak, hogy szinte az egész sereg lerészegedett. Lewenhauptnak így 1000 részeg katonát hátra kellett hagynia az erdőkben, mivel azok képtelenek voltak még megmozdulni is. A két sereg végül októberben egyesült, mikorra a 12000 rigai sereg létszáma is a felére esett.

Tavasszal Károly megújította az előrenyomulást, de addigra az éhezés, a fagy és a betegségek miatt elvesztette seregének csaknem a harmadát. A nedves idő ugyancsak ártott a sereg puskapor-készletének; a tüzérség bevetését tulajdonképpen lehetetlenné téve. A király egyik első parancsa mégis az volt, hogy kezdjék meg Poltava erődjének ostromát. Péter cár ekkorra már jelentős erőt gyűjtött össze, hogy megvédje az erődöt és gyorsan a csatatérre ért. Június 27.-én Károly levélben értesült róla, hogy 3000 fős kalmük had csatlakozott a cárhoz, elvágva a svédeket minden utánpótlástól.

 

A csata lefolyása

A csata június 28-án hajnali 3:45-kor kezdődött. A svéd csapatok merész rohamot indítottak az oroszok megerősített állásai ellen, és a jobban képzett svéd gyalogság visszavonulásra késztette a védekező oroszokat. A már reggel nagy hőségben azonban hamarosan a támadók is kifulladtak, így visszavonultak, hogy rendezzék soraikat. Roos svéd tábornok mintegy 2600 katonájával azonban egy félreértés miatt nem vonult vissza, ezért az oroszok elkülönítették és bekerítették, majd miután a svédek súlyos veszteségeket szenvedtek és elfogyott a lőszerük, megadták magukat a sáncokat visszafoglaló 4000 orosznak.

9.00-kor a svéd gyalogság ismét megindult előre. 4000 svéd állt szemben 20 000 orosszal, akik ráadásul elsöprő kartácstűzzel támadták az óriási veszteségeik ellenére rendületlenül előrenyomuló svédeket (a svéd tüzérség lőporhiány miatt nem tudott válaszolni). Amikor már csak 100 méterre voltak egymástól, a védekező gyalogság tüzet nyitott a támadókra. A svéd csapatok a védőktől 30 méterre indították meg rohamukat, és még a korábban elszenvedett hatalmas veszteségek ellenére is kis híján áttörték az orosz vonalat. A svéd lovasság azonban késlekedett, és a jóval szélesebb orosz arcvonal egy cannae-szerű manőverrel átkarolta, majd bekerítette a svéd gyalogosokat. Az ekkor érkező svéd lovasság megpróbálta a bekerített századokat kiszabadítani, és öngyilkos rohamokat indított a fegyelmezetten védekező orosz gyalogság ellen.

XII. Károly, aki hordágyáról kísérte figyelemmel a csatát 11:00-kor rendelte el a visszavonulást. Délre már mindennek vége volt: az orosz lovasság felszámolta a csatatéren a még ellenállni próbáló, vagy a visszavonulásból lemaradt svédeket, majd visszatért az állásaiba. Károly csapatait összegyűjtve, déli irányba megkezdte a visszavonulást. A főparancsnok, Rehnskiöld fogságba esett, a megmaradt csapatokat Lewenhaupt vezette át Dnyeper folyón. A kalmük lovasság üldözőbe vette és három nap múlva július 1-jén Perevolocsna település mellett megadásra kényszerítette őket.

A svédekkel szövetséges kozákok a csata után azonnal átálltak az oroszok oldalára. A sereg egyes maradványai egészen Magyarországig menekültek, ahol II. Rákóczi Ferenc szolgálatába állva harcoltak a romhányi csatában. Károly 1500 emberrel a az oszmán uralom alatt lévő Moldvába vonult vissza, ahol a törökök elfogták őket. Öt évet töltött itt a király, míg végül visszatért Svédországba.

 

XII. Károly és Mazepa hetman a poltavai csata után

A csata után

XII. Károly volt az első a történelemben, aki először próbálkozott meg Oroszország inváziójával – összesen két követőre találunk, 1812 és 1941-ből. A hadjárat nyomán hanyatlásba fordult a Svéd Birodalom nagyhatalmi státusza, és nyomán felemelkedik egy új északi hatalom: Oroszország.

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.